A középkori homlokzaton az ablakok elhelyezése a belső tér elrendezését követte. A középkori ember befelé forduló életet élt, az nem volt lényeges számára, hogy a belsőtér – logika szerint elhelyezett ablakok kívülről milyen ritmust mutatnak. A reneszánsz embere viszont kinézett a világra, lényegessé vált számára a külső. Érthető, hogy fontos építészeti elemmé vált az ablak. A palotákon hangsúlyos, szigorú rendben sorakoznak az ablaksorok, amelyek nem tükrözik, milyen az épület belső tagolása. Megjelennek a „vakablakok”, amelyek szintén a rendet, szabályosságot hangsúlyozták.
Az ablak, amely széles és árad rajta a fény, egyre természetesebb velejárója a festményeknek is.
A 17. századi németalföldi festők zsánerképein már gyakran oldalt láthatjuk az ablakot, sőt, csak érezzük a helyét, ott van, ahonnan a fény érkezik, amely megvilágítja a képen a kőpadló kockáit vagy a gazdagon leomló drapériákat.
Az ember igyekszik elszigetelni lakóhelyét a külvilágtól, ugyanakkor egyre jobban kitárja az ablakot, hogy kitekinthessen a világba.
A barokk és a rokokó épületek ablakai gyakran szinte önmagukban létező műalkotások. A 19. század elején, a képzőművészeti alkotásokon az ablak a szobát és a külvilágot nemcsak közelíti egymáshoz, hanem új dimenziót nyit: az álmodozás, vágyakozás, reménykedés jelképe.
A teljes cikket a www.trendstudio.hu oldalon olvashatják.
