Eleve elgondolkodtató, hogy mennyire szól bármiféle „mesterségekről” ez az egész rendezvény – bárki összeszámolhatja a Várban lévő kovácsokat, üstfoltozókat és vargákat, garantáltan nem lesz nagy munka. A helypénzt nem tudja mindenki összespórolni, így aztán kikopott a rendezvényről egy seregnyi tényleg értékes, különleges dolgot készítő mester, akik régen mindig itt voltak, és megjelentek a tucattermékekre vagy adott esetben akár bazári gagyikra specializálódott árusok. A tradicionális mesterségek bemutatása helyett tehát ma már jóval inkább a kirakodóvásárra, az eladhatóságra helyeződik a hangsúly apró, de használhatatlan csecsebecsékkel vagy egyébként remek Kipp Kopp babával, amitől garantáltan minden kisgyerek elveszti a fejét, a szülő pedig nem tud mást tenni, megveszi neki Tipp Toppal együtt.
A Mesterségek Ünnepe persze mindig is egyfajta termékbemutató volt, így aztán vehetjük úgy is, hogy véglegesen kiforrotta magát etnoplázává. Bizonyára ennek köszönhetőek az olyasféle vadhajtások is, hogy a tradicionális ősi magyar eledel, a kenyérlángos és a sült kolbász mellett minduntalan gyrossütőkbe botlik az ember. Semmi baj a gyrosszal, sőt, de azért elgondolkodtató, hogy egy hasonló lengyel vagy cseh rendezvényen, ami különös hangsúllyal a hazai kultúra és a hazai hagyományok bemutatására és népszerűsítésére hivatott, helyet kaphatna-e ilyesmi. Jövőre biztos McDonald’s stand is lesz, végülis miért ne? Akad, aki Pekingben is bécsi szeletet eszik, ő is fizetőképes látogató, bigmekkel a gyomrában biztos több plüss Kipp Koppot vesz majd (persze távol álljon tőlünk az olcsó demagógia, de akkor is).
A zenei-kulturális programok közönségének számát és összetételét illetően egyértelmű előrelépés tapasztalható, habár Magyarországon – teljesen abnormális módon és egyébként még a hozzánk hasonló történelmi pályát bejáró országokkal is ellentétben – bizonyos rétegek és korosztályok szemében még mindig ciki a magyar népzene, a folk. Ezek a sztereotípiák egyre inkább oldódni látszanak – kérdéses persze, mennyiben köszönhető ez magának a magyar folknak és mennyiben annak, hogy az utóbbi években menő, helyénvaló és roppant intellektuális dolog lett szeretni a világzenét, de végső soron lényegtelen is, hiszen aki eljött, az bőségesen találhatott magának megfelelő programot a tánctól elkezdve a zenekari fellépésekig. A résztvevők jelentős része ugyanakkor továbbra is az éppen Budapesten tartózkodó külföldiekből kerül ki, és valljuk be, az árakat is elsősorban az ő pénztárcájukhoz szabták. A Szigetre is sokan rámondják, hogy drága, de csak azok, akik nem járnak a Mesterségek Ünnepére. Ez ugyanis magát a belépőt leszámítva tényleg kifejezetten drága.
A zenei felhozatal egyébként teljesen rendben van, sokszínű, sokoldalú és változatos, ahol békésen megfér egymás mellett a Sebestyén Márta-féle vonal és Ferenczi György Racka Jamje. Utóbbit már méltattuk, most megtesszük mégegyszer: ha valaki szerint ciki a népzene, ciki népzenei elemekre építkezni, az nyugodan nézze meg élőben a Racka Jamet, aztán ha utána is kínosnak érzi a hasonlókat, inkább ne is hallgasson semmit, mert kár belé. Folk 21. századi értelmezésben, utcai bluesba, jazzbe, funkyba csavarva, kimondottan rockos lendülettel előadva. A maga nemében annyira egyéni és zseniálisan jó a produkció, hogy azt a világon bárhol, bárkinek meg lehetne mutatni. És lehet, hogy a különlegessége miatt a határokon túl jobban meg is értenék, mint itt.
Utóbbi megállapítás egyébként az egész rendezvényre áll: a látogatók nagyrésze az aranykeretes szemüveget viselő ötvenes német turisták mellett a közhiedelemmel ellentétben nem tarisznyás bölcsész, és nem is Kárpátia pólós, kopasz, „mindentvissza!” üvöltéssel a barikádokra hágó lánglelkű forradalmár. Az úgymond fiatalság, tehát a nagyjából 14-24 év közötti tipikus fesztiválozó korosztály azonban szinte teljességgel hiányzik a rendezvényről, tömeges létszámban legalábbis egészen biztosan. Csupán költői kérdés, hogy ez lenne-e a helyzet például egy horvát népi hagyományokat bemutató zágrábi eseményen is.
