Pedig nem mindenki számára adatik meg a szépség ezen természetadta formája, így a nyomorultak rástartolnak az alternatív megoldásokra. És jött a fűző, korzett, míder, melyeket tulajdonképpen minden kor előszeretettel használt, mégis a 17. századtól vált elengedhetetlen eszközzé társasági megjelenés esetén. Majd később már mindennapossá nőtte ki magát. Kezdetben halcsonttal, később egyéb anyagokkal, például fémlemezekkel tartották meg a kívánt formát. Ami néha már abszurd formák elérésére hajszolta a szerencsétlen nőket – bár később a férfiakat is! -, hiszen a divat törvénye, hogy amit etalonnak nevezünk ki, az másnap már csak kiindulási alap lehet. Így aztán a XIX. században már normális elvárás volt a 38 centis(!!!) derékbőség, ami szó szerint kipréselte a szuszt a nőkből.

Az eredmény: karcsú derék felett kibuggyanó, hullámzó keblek halmai, melyekre gúvadó tekinteteket illett zavart pihegéssel viszonozni, majd a rohamozó férfiak vad ölelésétől kötelező volt elájulni, miért is a személyzet váltófutást rendezett a repülősóért. Ez könnyen ment. Mármint az ájulás, a személyzet rohanásai már kevésbé, bár gyakorlatuk volt benne. Ebben a kegyetlen ketrecben a tüdő kapacitása töredékére zsugorodott, így nem kellett jól nevelt úrihölgynek lenni ahhoz, hogy zavart ájulásba zuhanjon a tolakodó férfi attakjától.

Talán pont ezért is volt ilyen hatalmas sikere. Hisz a pihegő nő látványa még inkább védtelen madárkává sorvasztotta az amúgy is hátrányos helyzetben lévő nőket, akik jobb híján ezzel a gátlástalan szexuális forradalommal igyekeztek maguknak teret nyerni a nemek hatalmi harcában. Eléképesztő változatosságban dívott a míder. Elől-, hátul, kétoldalt kötős változatok, csipkével, selyemmel, vagy átlátszó tüllel ékesítve bolondították a férfiakat. Egyes változatok a barokk idején felül szabad kebleket hagytak, melyeket csak rafinált tüllel takartak el és a hullámzó keblek kikandikáló bimbajait illett rúzzsal pirosítani, hogy az értő közönség hódolhasson a látványnak.

A fűző használata alól semmilyen kibúvó nem lehetett. Még a terhes nők is hordták, természetesen csak az oldalsó fűzős változatot. A kislányokat már a lehető legkorábban elkezdték szoktatni a használatára, de már hat évesen kötelezővé tették számukra viselését. Voltak olyan fűzők is később, amelyeket az inkvizíció kínzókamráiban is szívesen láttak volna: a hónaljtól a combtőig értek – ez a kor a leszorított, eltakart, kis kebel pártján állott -, a merevítő halcsontok pedig szinte lehetetlenné tették a leülést.

Az orvosok megosztottak voltak a viseletének következményeit illetően. Egyesek szerint elgyengítette, elsorvasztotta a használaton kívül helyezett hát- és hasizmokat, összepréselte és ezzel néha megsértette a belső szerveket, emésztési zavart, felfúvódást, sőt, méhen belüli megbetegedéseket okoz, életveszélybe sodorva ezzel a viselőjét. Mások szerint viszont a „gyenge nőnek” szüksége volt erre a támogatásra. Mindenesetre sokat elárul a női testről való korabeli vélekedésről, miszerint a fűzőt nem viselő női hát izomzatának kidudorodásai a férfiéhoz teszik hasonlatossá, mely nem esztétikus külsőt, durva megjelenést eredményez. Tehát a gyenge, izmoktól mentes, ernyedt hát, löttyedt has volt az esztétikum netovábbja a nő esetében. Mint a kínaiaknál a megnyomorított arasznyi lábacskák. Használni nem tudták, de tetszett.

Ennek az antifunkcionális divatnak a feministák egy csoportja vetett véget a XIX. század végén, mely „Égessétek el a fűzőtöket!” jelszóval buzdított egyenjogúságra. Érdekes, hogy a szüfrazsettek viszont a viselését javasolták, mondván az önuralom és méltóság jelképe.

Eljött tehát a mély levegő kora a nők számára. Azonban úgy tűnik nem tart soká ez a szemlélet. Alig évszázadnyi „szabadság” után a retro ismét felszínre hozta a fűzőt. Madonna, majd a Moulin Rouge film őrült kisugárzása ezreket bolondított vissza a „ketrecbe”. Gaultier nemrég parfümjeinek csomagolásában utalt a szexi karcsúsítóra értelemszerűen ágybahívogató illattal. A szexus és a fűző mindig is szoros kapcsolatban állt, nem véletlen tehát, hogy korunkban, amikor a szexuális szabadság végtelenségét éljük a fűző ismét felbukkant. Sőt, egyes szexuális aberrációkban sikere elképesztő méreteket ölt. A szado-mazo kultúra egyik jelképévé lett a testet rabszolgasorba taszító, mégis ettől izgató fekete bőr-lakk fűzők, korzettek számos változata.

A nők ebben a fene nagy szabadságban persze egyáltalán nem szabadok, a saját testüket illetően pedig főként nem. A ma uralkodó szemlélet és ideál a kötelező karcsúság felé tereli őket, sőt, mivel ismét a középkor lelkes pedofíliája jön divatba - bár még nem divat tizennégy éves kislányokat férjhez adni, mint a szépséges Capulet Júliát szerette volna büszke atyja -, mégis egyre fiatalabb lányokat állítunk esztétikai etalonnak. Ez viszont elérhetetlen követelményeket szab, tehát maradnak a pótmegoldások. Leszorított cicik, karcsú derekak, kislányos külső(anorexia, bulímia), copffal, térdharisnyával, megrontásra várva. Az más kérdés, hogy a kicsomagolt „árú” az esetek többségében már megronthatatlan, de ez akkor már senkit nem zavar.