Ojandek!

A kereskedelmi tévézés szégyenének „hála” ez a szép gondolatunk is nevetség tárgya lett. Mondom ezt annak ellenére, hogy az ajándékozásról elsőre alapvetően pozitív a közvélekedés, bár bőven akadnak olyan tételek, melyek az ellenkezőjét igazolják. Ugyanis ha jobban belegondolunk az ajándékozás egy elképesztően idióta szokás. Kezdjük ott, hogy az ajándékozónak legalábbis lélekbúvárnak, vagy médiumnak kell lennie, aki belehelyezkedik az ajándékozni szándékozott lelkébe. Ez szerelmünk, a szeretett rokonok, hozzátartozók, barátok, ismerősök esetében még úgy ahogy működik, no de egy ismeretlennél…

Ilyenkor kerülnek elő a sablonok, amiktől a jó ég mentsen. Borítékokba rejtett értékes színházjegyek, wellnesshétvégés pihenések, előrecsomagolt csokrok, díszdobozos piperék, italok, desszertkosarak, tollak, órák, mandzsetta- és nyakkendőtűkészlet, könyvutalvány és még a jó ég tudj miféle semmitmondó, jellegtelen akármi, aminek a felét semmire sem tudjuk használni, a másik felét meg vagy továbbajándékozzuk, vagy becseréljük egy számunkra fontosabbra.

Az ajándékozásról ebben az egyre anyagiasabb közegben valahogy mindig az a kényszerképzetünk támad, hogy az egyfajta lekenyerezés, megvesztegetés, aminek célja van. Ezért aztán még akkor is kutatva nézünk a másikra, ha netán az illető ismerős, sőt, még akkor is, ha közeli hozzátartozó. Valahogy azonnal ellenszolgáltatást keresünk, mellyel kiolthatjuk az ajándékozó akut helyzeti előnyét. „Akkor megfőzzem a kedvencedet?”, „Megmasszírozzalak?”, „Ma azt tehetsz velem, amit csak akarsz!”, „Kérsz belőle?”, „Krisztikém, ma korábban mehet haza!”, „Holnapra kész a kimutatás, főnök!”

Ez a sanda sejtés, miszerint provokálva vagyunk, sajnos a legritkább esetben alaptalan, ugyanis a szocializációnk úgy van megszerkesztve, hogy már gyerekkorban belénk verik: mindennek ára van. A halas kofának virág, a hentesnek bor, a taxisnak borravaló, a sebésznek hálapénz, a telekkönyvi hivatalos naccsádnak boríték, a középvezetőknek konferenciaút, a vezérnek callgirl és Maldiv szigetek. Ojandek! Hát csoda, ha ezek után egy Karácsony este a fa alatt is méregetik egymást az emberek? Szinte már elképzelhetetlen, hogy valaki csak úgy, szeretetből, csak mert tudja, hogy a másiknak kell, vagy jól esik, vagy vágyta, de nem merte, meglepi a másikat. Teljesen megszokott reakció, hogy a váratlanul kapott virágra a „Mit hallgat el?”, „Miért hozta, mit akarhat?” a belső – sőt, néha hallható – kérdés. Pedig a feladat roppant egyszerű: csak örülni kell – már ha van miért - és kész. Ajándékozni ugyanis ezért szoktak. Az „Ojandek” pedig egészen más kategória…