Újra óriásira nőtt az ózonlyuk – a NASA elárulta, mi áll a háttérben

Az idei antarktiszi ózonlyuk az elmúlt 48 év megfigyelései alapján a hetedik legnagyobb volt, ha a szezonális átlagos kiterjedést vesszük alapul. A NASA és az amerikai Nemzeti Óceán- és Légkörkutató Hivatal (NOAA) adatai szerint szeptember 7. és október 13. között átlagosan mintegy 25 millió négyzetkilométernyi területet fedett le, ami több mint kétszerese az Egyesült Államok területének.

A jelenség szeptember 18-án érte el a legnagyobb kiterjedését, amikor 27,1 millió négyzetkilométernyi területen csökkent jelentősen az ózon mennyisége. Ez a valaha mért legnagyobb, 2000. szeptember 9-én megfigyelt ózonlyuk méretének mintegy 90 százaléka.

A kutatók szerint a rendkívüli növekedés hátterében elsősorban egy szokatlanul erős sarki légörvény állt. Paul Newman, a Marylandi Egyetem kutatója, a NASA ózonkutatási programjának korábbi vezetője szerint az utóbbi években az ózonlyuk egyre később alakul ki a szezon során, ami a védőréteg fokozatos regenerálódására utal. Idén azonban a rendkívül erős légörvény meghosszabbította az ózonpusztulás időszakát.

A rendkívüli légköri jelenség növelte meg az ózonlyukat

Az ózonréteg pusztulásában elsősorban az emberi tevékenység során kibocsátott, klórt és brómot tartalmazó vegyületek játszanak szerepet. Ezek a légkör felső rétegébe jutva az ultraibolya sugárzás hatására lebomlanak, a felszabaduló atomok pedig olyan kémiai reakciókat indítanak el, amelyek elpusztítják az ózonmolekulákat.

A folyamatot jelentősen befolyásolja az Antarktisz körül kialakuló sztratoszférikus sarki örvény. Ez az erős szélrendszer a kontinens fölött tartja a rendkívül hideg levegőt, ami elősegíti az ózonpusztulásban szerepet játszó különleges felhők kialakulását. Ha a légörvény az átlagosnál erősebb és nagyobb kiterjedésű, az ózon lebomlásához kedvező körülmények is nagyobb területen és hosszabb ideig állnak fenn.

Amy Butler, a NOAA kutatója szerint idén azok a nagy léptékű légköri folyamatok voltak különösen gyengék augusztusban és szeptemberben, amelyek normális esetben megzavarnák és gyengítenék a sarki örvényt. Emiatt a legerősebb szelek távolabb maradtak a Déli-sarktól, és nagyobb területen alakulhattak ki az ózonpusztulásnak kedvező feltételek.

A nemzetközi összefogás nélkül még nagyobb lenne a probléma

A kutatók ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy az idei rendkívüli méret nem jelenti az ózonréteg helyreállításának kudarcát. Éppen ellenkezőleg: a mérések azt is megmutatják, milyen jelentős eredményeket hozott az ózonkárosító anyagok kibocsátásának visszaszorítása.

Paul Newman becslése szerint az idei ózonlyuk akár 3,5 millió négyzetkilométerrel is nagyobb lehetett volna, ha a légkörben ugyanolyan mennyiségben lennének jelen az ózonréteget károsító vegyületek, mint azok 2000 körüli csúcspontján.

A NASA és a NOAA műszerekkel, időjárási ballonokkal és műholdakkal is folyamatosan figyeli az ózonkoncentráció változását. A Déli-sark felett október 17-én mérték az idei legalacsonyabb értéket, mindössze 105 Dobson-egységet. Összehasonlításképpen: a valaha mért legalacsonyabb érték 2006 októberében 92 Dobson-egység volt.

A hosszú távú javulás legfontosabb oka az 1987-ben elfogadott Montreali Jegyzőkönyv, amelyben a világ országai vállalták az ózonréteget károsító anyagok, köztük a klór-fluor-szénhidrogének (CFC-k) fokozatos kivonását. Ezeket korábban széles körben alkalmazták hűtőberendezésekben, légkondicionálókban és építőipari szigetelőanyagokban.

Stephen Montzka, a NOAA kutatója szerint az antarktiszi sztratoszférában az ózonpusztulásért felelős klórvegyületek koncentrációja körülbelül egyharmadával csökkent az 1980-as években mért csúcsértékhez képest.

Mivel ezek az anyagok akár évtizedekig is a légkörben maradhatnak, az ózonréteg teljes regenerálódása hosszú folyamat. A NASA és a NOAA előrejelzései szerint azonban az antarktiszi ózonlyuk a 2070-es évekre helyreállhat.

Az ózonréteg a Föld természetes védőpajzsa, amely elnyeli a Napból érkező káros ultraibolya sugárzás jelentős részét. A 2026-os adatok így egyszerre figyelmeztetnek a légköri folyamatok sérülékenységére és bizonyítják, hogy a nemzetközi környezetvédelmi összefogás évtizedek múltán is képes mérhető eredményeket hozni.