Miért akarnak ennyien belépni az EU-ba, ha Európa leggazdagabbjai inkább kívül maradnának?

Ukrajna és Moldova már befejezte annak vizsgálatát, hogy jogszabályaik mennyiben felelnek meg az uniós szabályrendszernek. Montenegró a 33 csatlakozási fejezetből 18-at lezárt, és saját maga elé tűzte a „28 28-ra” célt, vagyis azt, hogy 2028-ra tagállam legyen. Albánia pedig azt reméli, hogy 2027-re lezárhatja a tárgyalásokat.

Ezeknek az országoknak közös vonása, hogy szegényebbek, intézményeik kevésbé stabilak, vagy éppen közelebb fekszenek Oroszország határaihoz, mint Izland valaha is fog. Mégis mindannyian az Európai Unióba igyekeznek.

Izland viszont – amely gazdagabb és stabilabb a legtöbb jelenlegi uniós tagállamnál – nemet mondott. Augusztus 29-én a választók 52,8–47,2 százalék arányban elutasították az uniós csatlakozási tárgyalások újraindítását. Az ország továbbra is az Európai Gazdasági Térség és a schengeni övezet tagja, vagyis hozzáfér az egységes piachoz, ahogy eddig is. Csak éppen ennél többet nem akart.

Miért mondott nemet Izland?

A csatlakozás a tagjelölt országok számára alapvető változást jelenthet. „Az uniós tagság előnyei egészen mások a gazdag, már eleve szorosan integrált országok számára” – mondja Tinatin Akhvlediani, a Centre for European Policy Studies (CEPS) bővítési programjának vezetője.

Ukrajnának vagy Montenegrónak például az EU geopolitikai kapaszkodót, uniós forrásokat és olyan reformkeretet kínál, amely politikailag megnehezíti a demokratikus visszalépést. Izland azonban a gazdasági előnyök nagy részét már az Európai Gazdasági Térségen keresztül élvezi, biztonságát pedig a NATO garantálja.

Ami az asztalon marad, az elsősorban politikai természetű: beleszólás az uniós döntéshozatalba, cserébe viszont nagyobb mértékű szuverenitásmegosztás.

„Ezek az előnyök kevésbé kézzelfoghatók a választók számára, mint a gazdasági felzárkózás vagy a demokratikus intézmények megszilárdítása” – fogalmaz Akhvlediani. Szerinte a már eleve prosperáló, stabil és az európai piachoz hozzáférő országok esetében az EU-nak erősebb politikai érvet kell felmutatnia a tagság mellett. Izland ennek az érvelésnek fontos tesztje volt – és a szakértő szerint Brüsszel nem tudta kellően meggyőzően előadni az üzenetét.

A tagságpártiaknak azért voltak érveik. A szigetországban 8 százalékos jegybanki kamat mellett kellett érvelniük a csatlakozás mellett, miközben az Európai Központi Bank irányadó kamata 2,25 százalék volt. Közben az északi-sarkvidéki térségben is egyre nő a geopolitikai feszültség, különösen azóta, hogy Donald Trump ismét felvetette Grönland megszerzésének lehetőségét.

Mindez azonban nem volt elég. Még a biztonsági érv sem tudta eldönteni a kérdést, noha éppen a megváltozott biztonsági környezet hozta vissza az uniós tagság ügyét az izlandi politikai napirendre.

„A biztonsági aggályok segítettek abban, hogy az uniós kérdés ismét napirendre kerüljön, különösen a transzatlanti kapcsolatok változása, Oroszország ukrajnai háborúja és az egyre inkább vitatott északi-sarkvidéki térség miatt” – mondja Akhvlediani. „De önmagában a biztonság nem volt elég ahhoz, hogy megnyerjék a népszavazást.”

A döntő tényezőben szinte mindenki egyetért: a halászatban. Az izlandi halászati vállalatok mintegy 90 százaléka határozottan ellenezte a csatlakozást, mert nem akarta, hogy az ország halászati vizei az EU közös halászati politikájának hatálya alá kerüljenek.

Akvhlediani szerint a halászat Izlandon nem egyszerűen egy gazdasági ágazat. Szorosan összekapcsolódik a nemzeti identitással is. Ez pedig megmagyarázza, miért tudott győzni a „nem” kampány.

A választók végül a geopolitikai kockázatokat nagyon konkrét, mindennapi és hazai érdekekkel vetették össze. Izlandon a halászat és a szuverenitás fontosabb és közvetlenebb kérdésnek bizonyult, mint az európai integráció elmélyítésének stratégiai előnyei.

A finn, jobbközép EPP-frakcióhoz tartozó EP-képviselő, Mika Aaltola ugyanezt a logikát a mezőgazdaságra is kiterjeszti. Az izlandi juh-, tej- és üvegházi termelés jelenleg magas vámfalak mögött működik, amelyeket az uniós szabályok alapjaiban alakítanának át.

„A zord környezetben folytatott elsődleges termelés egzisztenciális kérdés” – mondja Aaltola. „Az egzisztenciális dolgokat pedig nem osztjuk meg.”

Mit jelent mindez Brüsszel számára?

Brüsszel más eredményben reménykedett – és volt is oka erre. Diplomaták szerint egy izlandi „igen” fontos tesztje lehetett volna az Európai Unió vonzerejének. Azt bizonyíthatta volna, hogy az EU nem csupán olyan országokat tud magához vonzani, amelyek gazdasági segítségre vagy intézményi reformokra szorulnak, hanem egy gazdag, működő demokrácia számára is vonzó lehet.

Egyes uniós tisztviselők abban is bíztak, hogy az izlandi csatlakozás és Montenegró előrehaladása együtt könnyebbé teheti az uniós bővítés elfogadtatását azokban a tagállamokban, ahol már most is vannak fenntartások. Akvhlediani maga is hasonló érvet képviselt a szavazás előtt: szerinte az izlandi igen azt mutathatta volna meg, hogy az EU nem kizárólag a szegényebb vagy kevésbé stabil országok számára vonzó.

A „nem” azonban megnehezíti ezt a narratívát. A szakértő ugyanakkor óv attól, hogy az eredményt az európai integráció egészének elutasításaként értelmezzük.

„Ez nem jó hír a bővítés narratívája szempontjából, de nem az európai projekt elutasítása” – mondja. A népszavazás eredménye ugyanakkor azt jelenti, hogy Brüsszel nem használhatja Izlandot bizonyítékként arra, hogy az EU a gazdag európai demokráciák számára is egyre vonzóbb.

A szavazás egy mélyebb korlátra is rámutat: a gazdasági integrációból nem következik automatikusan a politikai integráció.

Izland ráadásul nem egyedi eset. Norvégia például az Európai Gazdasági Térségen keresztül az uniós joganyag nagyjából háromnegyedét beépítette saját jogrendszerébe, anélkül, hogy valaha is az uniós tagság mellett döntött volna. Az idei közvélemény-kutatások szerint a norvégoknak mindössze 37 százaléka támogatja a csatlakozást, miközben 49 százalék ellenzi azt. Ez a minta lényegében változatlan azóta, hogy a norvégok 1972-ben, majd 1994-ben is elutasították a tagságot.

Svájc pedig nem Brüsszel döntéshozó asztalánál keresett helyet magának, hanem az elmúlt évben inkább a kétoldalú kapcsolatait mélyítette tovább. A gazdag, EU-n kívüli európai országoknak ugyanis van valamijük, amivel sok más tagjelölt nem rendelkezik: működő alternatívájuk a teljes jogú tagságra.

Megkaphatják az uniós integráció gazdasági előnyeinek jelentős részét anélkül, hogy vállalniuk kellene a politikai integrációval járó költségeket.

Figyelmeztető jel vagy egyszeri eset?

Nem mindenki látja Izland szavazását a bővítési politika általános elutasításának. Christine Leuchtenmüller, a Konrad-Adenauer-Stiftung szakértője óvatosságra int. Szerinte Izland „nagyon sajátos” eset, amelyet évtizedek óta meghatároz a halászatról és a szuverenitásról folytatott vita. A „nem” elsősorban Izland sajátos politikai és gazdasági körülményeit tükrözheti, és önmagában nem sokat mond az uniós bővítés általános megítéléséről.

Akvhlediani egyetért azzal, hogy Izland különleges eset, de szerinte ebből mégis levonható egy szélesebb tanulság – különösen Norvégia számára. „A legfontosabb tanulság az, hogy az EU nem feltételezheti: a mély gazdasági integráció természetes módon politikai tagsághoz vezet” – mondja. A kérdés Norvégia és más gazdag európai demokráciák esetében az, hogy milyen többletértéket kínál a teljes jogú tagság ahhoz képest, amit ezek az országok már most is elérnek.

Ukrajna, Moldova és a Nyugat-Balkán esetében a válasz meglehetősen egyértelmű: biztonság, pénzügyi támogatás és olyan intézményi keret, amely segít megakadályozni a korábban végrehajtott reformok visszafordítását.

Izland, Norvégia és Svájc esetében viszont már korántsem ilyen egyszerű a helyzet. Akvhlediani szerint ezért nem az lenne a megoldás, hogy Brüsszel különleges, a gazdag demokráciákra szabott tagsági modellt dolgozzon ki. Inkább az uniós tagság értelmét kellene világosabban elmagyaráznia.

„Brüsszel javíthatna azon, ahogyan kommunikálja és bemutatja a tagság előnyeit: a politikai befolyáson, a döntéshozatalban való részvételen, a mélyebb gazdasági integráción és az európai biztonsági rendszerben betöltött stratégiai súlyon” – mondja.

A történet végén így nem egyszerűen az áll, hogy Európában vannak EU-párti és EU-ellenes országok. A valódi választóvonal ennél prózaibb: ki akar ott ülni a brüsszeli asztalnál, és ki érzi úgy, hogy jobb üzlet az asztalon kívül maradni.

Ha az EU geopolitikai projektként is vonzó akar maradni, akkor nem elég azt elmondania a tagjelölteknek, hogy mit kell megtenniük a belépéshez. Azt is világossá kell tennie, mit kapnak cserébe a tagsággal.