Litkai Gergely: Az olaszok is isznak, mégis hét évvel tovább élnek a magyaroknál

Olasz éttermekben, bárokban szerzett tapasztalatairól számolt be Litkai Gergely humorista. éppen a San Marino alatti Marche régióban járnak. Mint írja, Olaszországban 328 ezer bár, étterem és pizzéria működik, és a 7900 olasz településből mindössze 162-ben — azaz két százalékban — NINCS legalább egy. Olaszországban statisztikailag nehezebb kocsma nélküli falut találni, mint olcsó napernyős helyet az Amalfi-parton, jegyzi meg, mégis egészen eltérő a kocsmakultúra a magyarhoz képest.

„Átlagos olasz számla: eszpresszó 1,20 euró. Reggeli 2,90. Ebéd 17,70. Aperitivo 7,90.

Az olasz vendéglátás nem abból él, hogy évi egyszer le akar húzni egy turistát egy 40 eurós carbonarával — hanem abból, hogy Giuseppe MINDEN ÁLDOTT REGGEL megissza a kávéját a pultnál állva,

két perc alatt megbeszéli a szomszéddal az időjárást, a polgármestert és a Juventust, aztán elmegy dolgozni. Este visszajön egy aperitivóra. Pénteken a baráti társasággal pizzériázik. Vasárnap a család a trattoriában ebédel, ahol a tulajdonos név szerint ismeri a nagymamát, mert még az ő nagymamáját is név szerint ismerte. Kis számla, nagy gyakoriság, végtelen ismétlés — és a forgalom 65-70 százalékát nem a turisták adják, hanem ŐK MAGUK, a helyiek, a hétköznapi szokások részeként.” – szemlélteti az olasz vendéglátás filozófiáját.

Eközben az is általános, hogy rászorulókat, időseket rendszeresen hívnak meg, a Nápolyból eredő, úgynevezett „caffé sospeso, felfüggesztett kávé” szokása az, hogy valaki rendel egy kávét magának, de kettőt fizet ki. A pultos a második, kifizetett kávét „felfüggeszti, virtuálisan felírja egy táblára, és amikor legközelebb betér egy rászoruló, megkérdi, van-e esetleg felfüggesztet. „Ha van, akkor teljesen ingyen, méltósággal elfogyaszthat egy forró kávét a pultnál, anélkül, hogy kéregetnie kellett volna” – ismerteti Litkai a világban is egyre népszerűbb szokást.

Az olasz vendéglátásnak bejön a vendégcsalogató filozófia, ötven év alatt megduplázódott a forgalom.

„Ma évi 100 milliárd eurós forgalmat csinál és másfél millió embernek ad munkát. Egy átlagos olasz hely nagyjából 120 millió forintnyi éves forgalmat bonyolít. Nálunk? 43,6 ezer vendéglátóhely maradt, közel nyolcezerrel kevesebb, mint a járvány előtt. Egy átlagos magyar hely évi 61 millió forintot forgalmaz — az olasz átlag FELÉT, magasabb árszínvonal mellett”.

Mindez azért van, mert a magyar modell pont fordított: „nagy számla, alacsony gyakoriság. Étterembe akkor megyünk, ha ballagás van, születésnap van, kerek évforduló van, vagy valaki meghalt. A hétköznapi kapcsolatunk a vendéglátással a menüs kifőzde és a munkahelyi dobozolás — funkcionális kalóriapótlás, nem társasági esemény. Az olasz bár a nappali meghosszabbítása. A magyar étterem ünnepi helyszín, ahová felöltözünk, mint a templomba.”

És miközben az adórendszerben is vannak különbségek, az olaszok rengeteg falusi gasztroünnepet rendeznek, de nem csak ebben van eltérés.

„Azt gondolnánk, hogy egy nép, amelyik ennyit ül kocsmában, fesztiválozik, előbb hal meg. Hát nem. Az olasz várható élettartam 84,1 év — EU-CSÚCS, holtversenyben Svédországgal. A magyar 76,8. HÉT ÉV KÜLÖNBSÉG.”

És még csak nem is isznak többet a magyaroknál: az olasz évi nagyjából 7,5-8 liter tiszta szesznek megfelelő alkoholt fogyaszt — jóval EU-átlag alatt —, mi 10,4 litert. „Mi dohányzunk 25 százalékban, ők érezhetően kevesebbet. És a magyar 15 évesek több mint harmada volt már legalább kétszer részeg, amivel Dániával állunk holtversenyben a dobogón, amire azért büszkék ne legyünk. Mert a titok nem az absztinencia. Az olasz IS iszik — csak másképp.

A bor náluk étel: az ebéd és a vacsora tartozéka, lassan, társaságban, beszélgetés mellé. Az aperitivo nem berúgásra való, hanem étvágycsinálásra és arra, hogy legyen ürügy leülni valakivel. A látványos részegség társadalmi tabu — fare una brutta figura, csúnya dolog, ciki, az ember szégyent hoz a családjára.

Nálunk az alkohol mögött túl gyakran az eszképizmus áll: tömény, étkezéstől függetlenül, célzottan a bódulatért. A kocsma nálunk ivóhely. A bár ott TALÁLKOZÓHELY, ahol az ital mellékszereplő.”

Mindennek oka Litkai szerint részben az, hogy az olasz vendéglátás kétezer éve megszakítás nélkül üzemelő infrastruktúrára épül. A századfordulós Budapesten ötszáz kávéház működött, európai szintű polgári vendéglőskultúrával, de az államosítás a vendéglátást vállalati üzemegységgé fokozta le.

„Szóval amikor legközelebb valaki megkérdezi, mit kellene eltanulnunk Olaszországtól, ne a pizzareceptet mondjátok. Hanem ezt a hármat: hogy a vendéglátóhely nem luxus, hanem TÁRSADALMI INFRASTRUKTÚRA. Hogy az ünnepet nem pályáztatni kell és központilag szervezni, hanem önkéntesekkel, alulról megcsinálni. És hogy az ital nem menekülés, hanem ürügy arra, hogy egy asztalnál üljünk. A kocsma nem bűn. A kocsma közintézmény. Csak nem mindegy, hogy inni járunk oda — vagy élni.” – írja Litkai.

Kiemelt kép: Litkai Gergely Facebook