Salvatore Philip Bono szegény szicíliai bevándorló családba született Detroitban. Az iskolát sohasem kedvelte, nem is nagyon látogatta, volt pincér, építőmunkás, sofőr. Végül zeneszerzőként sikerült a szórakoztatóiparba betörnie, de a szerelem és a siker akkor köszöntött be életébe, amikor 1963-ban találkozott az egzotikus szépségű, akkor még csak 17 éves Cherrel.

Szakmailag és emberileg is megértették egymást, így a következő évben összeházasodtak, s 1965-ben máris a listák élén találták magukat az I Got You Babe című dallal. A különös pár elég fiatal volt ahhoz, hogy a tinédzsereket is érdekelje, s elég popos ahhoz, hogy az idősebbek se forduljanak el tőlük.

Sonny jellegzetes bajszával, különös ruháival, oldalán nála magasabb, éles nyelvű és gyönyörű feleségével megtalálta a siker receptjét. Három évig nem tudtak hibázni, a Laugh at Me, a Little Man, majd a Bang Bang és a The Beat Goes On milliós példányszámban fogyott. Volt, hogy egyszerre öt daluk szerepelt a húszas slágerlistán - ez a bravúr csak Elvis Presley-nek és a Beatlesnek sikerült.

1967-ben filmet is forgattak, amelyben magukat játszották - a showbizniszt bemutató szatíra ma jobban élvezhető, akkor bukásnak bizonyult. A közönség érdeklődése is elfordult tőlük, a csődtől csak Cher Las Vegas-i fellépései mentették meg őket.

A süllyesztőből három év múlva tudtak visszajönni tévés műsorukkal, amelyben a csípős párbeszédek végén mindig Bono húzta a rövidebbet. 1974-ben a show még nézettségi csúcsokat döntögetett, de a házasság már megromlott, s útjaik szétváltak. A kölcsönös hűtlenség miatt kimondott válás keserű és fájdalmas volt, Bono eltűnt a szórakoztatóiparból és a nyilvánosság elől.

1988-ban teljesen váratlanul politikusként tért vissza. Ekkor már egy olasz étterem tulajdonosa volt a kaliforniai Palm Springs városban, s feldühítette az adminisztrációs rengeteg, amelybe egy új cégtábla engedélyezésekor beletévedt. Elhatározta, hogy a következő választáson megpályázza a polgármesteri tisztséget, és legnagyobb meglepetésére, győzött. Négy év után republikánus jelöltként indult a szenátusi választáson, s bár akkor még alulmaradt, 1996-ban már győzött.

Szenátorként a bűnüldözés, a környezetvédelem, és természetesen szórakoztatóipart érintő kérdésekben hallatta, méghozzá igen erőteljesen, hangját. Élete utolsó 15 évét távol töltötte a zeneipartól, sikerült magánéletét rendeznie, elégedett volt azzal, amit elért. Egy újságírói kérdésre azt válaszolta: szeretné, ha az utókor olyan emberként emlékezne rá, aki saját útját járta. Nem feltétlenül ragyogó elmeként, csak úgy, hogy volt benne valami.

Úgy tűnt, komoly politikai karrier áll előtte, amikor 1998. január 5-én síbaleset áldozata lett: egy fának ütközött, s fejsérüléseibe belehalt. Temetésén a gyászbeszédet Cher tartotta, sírjára ezt írták: The Beat Goes On.