Robert Baker ausztrál földrajztudós az 1876 és 2006 közötti időszakra vonatkozóan vizsgálta, hogy milyen volt a napfoltok megjelenése. Ausztráliában igen pontos adatokat jegyeztek fel, aztán jött a NASA: az űrhajózás elindulása óta ezt részletesen dokumentálják.

A geográfus megnézte, volt-e összefüggés a napfoltok és Ausztrália időjárása között. Meglepő eredményeit a Geographical Research szakfolyóirat utolsó száma közölte: a földrész nagy részén az esőzés mértéke meghökkentő pontossággal követte a Nap mágneses tevékenységét.

Régóta ismert, hogy a Nap fontos szerepet játszik a Föld időjárási viszonyainak alakulásában. A napfolttevékenység csúcsidőszaka, amikor a Nap felszínén kifejezetten mágneses tulajdonságú, sötét területek jelennek meg, 11 évenként ismétlődik, majd békésebb időtartam következik. Ez még a tengerek hőmérsékletét is befolyásolja: sok napfolt esetén melegebbé válnak az óceánok, bár ez csak műszerekkel mérhető.

Robert Baker kimutatta, hogy amikor a Nap felszínén a mágneses tevékenység a csúcson van, Ausztráliában szakad az eső, ezzel szemben az időszak végén, bizonyos területeken súlyos szárazságot tapasztalnak. A tudós kiemelte, hogy noha a mágneses időszakok nem mindig pontosan alakultak az évek során, az ausztráliai esőzések ezeket a hullámzásokat mindig pontosan követték.

Robert Baker úgy gondolja, hogy az összefüggés valamilyen módon a Föld felszínét érő ultraibolya sugárzással kapcsolatos. Amikor a Nap mágneses tere gyengül, több ultraibolya energia jut a Földre. Az ultraibolya sugarak az óceánok planktonjának egy részét elpusztítják. A plankton dimetilszulfidot termel, ami a légkörben a felhőképződés egyik fontos tényezője - a kevesebb felhő miatt csökken az esőzés mértéke.

A földrajztudós az adatok alapján a naptevékenység évszázados minimumát, ennek következményeként hosszú szárazságot valószínűsít Ausztráliában.