Magyarországon (és egyéb helyeken a világon) elkapják a libák nyakát és jó alaposan teletömik őket mindenféle kukoricadarával. Régen ezt kézileg művelték lelkes asszonyok, azonban az európai piacra ez lassú megoldás lenne, ezért ötletes emberek kitalálták, hogy jó ötlet lenne gépesítve lenyomni a libák torkán az eledelt. Ettől a májuk nagy és finom lesz, az más kérdés, hogy a libáknak ez nem igazán kellemes. Sőt.

De aztán hirtelen (igazán nem is olyan hirtelen) jött ez az osztrák szervezet, ez a Négy Mancs és pik-pakk feketelistára dobta a Hungerit Zrt. baromfi-feldolgozó nevét, aminek következtében számos német és osztrák áruházlánc bojkottálni kezdte a cég termékeit. Az eredmény: kétszáz elbocsátott munkás és várhatóan több milliárd forintnyi bevételkiesés. Ezek után nem is csodálkozhatunk azon, hogy a Hungerit vezetősége berágott és agresszív médiakampányba kezdett az állatvédők ellen.

A jó, a rossz és a többiek

Egyfelől szegény libuskák, másrészről pedig szegény munkások, meg szegény gazdaság. Nagyjából ez jött át a médián keresztül, a gonosz, önző állatvédő hippiket semmi sem érdekli, gátlástalanul tönkretesznek mindent, amihez állatvér tapad. A csúcspont talán Juszt László TV ügyvédje című műsorában volt, ahol Juszt verbális lincselést hajtott végre a Négy Mancsosokon. De az állatvédők valóban a gonosz megtestesítői lennének?

Nem gondolnánk, hogy ez így lenne, bár egy megrögzött májfogyasztónak nyilván más a véleménye erről. Magyar Józsefnek, a Hungerit igazgatójának pl. az jutott az eszébe, hogy a Négy Mancs mögött bizony a konkurencia áll, amely rajtuk keresztül akarja kivonni a magyar libák máját a piacról. Ezt bizonyítania még ugyan nem sikerült, de talált neki valaki egy német újságot, amelyben az egyik helyi Mancsos német bio-libát ajánl fogyasztásra. Ez azonban nem tud meggyőzni minket, ennél valamivel több kéne egy komolyabb homlokráncoláshoz.

Ami viszont gyanút kelthetne, az a tény, hogy csak a nagy magyar baromfisokra szállt rá az állatvédő szervezet. A szintén nagy termelő franciákat bezzeg nem merték bántalmazni. Persze, hiszen nem is tudták volna. Ott a tömött liba (de főleg a kacsa) mája törvényileg védett mint nemzeti kincs, ahhoz ember nem nyúlhat. Egy francia liba sem menekülhet, mivel rendelet vonatkozik rá, hogy az ő mája a francia gasztronómia szerves része, és erre maximum csak büszke lehet. Itthon viszont nem történt semmi hasonló, hogy pontosabbak legyünk, semmi nem történt ez idáig a hazai libatöméssel kapcsolatban. Annak ellenére, hogy az EU már tíz évvel ezelőtt ajánlást tett a kényszeretetés megszüntetésére, igaz csak 15 éven belül. Abból még maradt vagy öt, addig még tömünk egy kicsit aztán valami majd csak lesz.

Lenullázott felelőségtudat

Az állatvédők persze teszik a dolgukat, védik az állatokat, hogy azok is jól érezzék magukat ebben a világban. Mással nem igazán törődnek, a Négy Mancs is csak őszinte sajnálatát tudta kifejezni az elküldött munkások miatt. Azt állítják, hogy ők már tíz évvel ezelőtt is szóltak, hogy libát így tömni már pedig nem lehet. A feldolgozók persze fülük tövit sem mozdították, valahogy majd csak lesz gondolhatták, majd lenyomták a csövet a liba torkán. Most pedig az állatvédők nyomták le a Hungerit torkán azon akaratukat, hogy azonnali hatállyal vessenek véget a libatömésnek. Sem a baromfifeldolgozók, sem a kormány nem törődött az intő jelekkel, pedig az európai trend (a franciákat kivétel) azt mutatta, hogy ez a tevékenység nem folytatható az idők végezetéig. Több európai országban ugyanis már törvény tiltja a kényszeretetést, igaz sehol nem volt akkora a termelés, mint minálunk, így a leépítés is minimális anyagi és emberáldozattal járt.

Persze ezt meglehetett volna oldani valamivel finomabban is. Talán elég lett volna egy szokásos kampányt lefolytatni, miszerint csúnya bácsik, csúcsa dolgokat csinálnak szerencsétlen madarakkal. Aztán döntsenek a népek, hogy ezek után is megeszik majd a tömött liba máját, vagy többé hozzá sem nyúlnak az ilyen csemegéhez. Bár be kell látnunk, hogy az emberek valószínűleg egy vállrándítással el is intéznék az egészet, esetleg egy pár másodperces megütközés még beleférne, mielőtt a következő májszeletet a szájukba helyeznék. A kozmetikumokkal is hasonló a helyzet, senkit sem érdekel, hogy a fogrémes tubusra rányomtatott nyuszika, miszerint az a termék állatkísérletek felhasználása nélkül készült.

Akkor most tömjünk vagy ne tömjünk?

Igaz, hogy jó pénzt hoz a konyhára, nyilván remekül exportálható (mivel máshol betiltották a tömést) és persze sokaknak ad munkát, de akkor is szadista eljárás a libatömés. Azok az érvek pedig igencsak silányak, melyek szerint ez már több évszázados hagyomány errefelé, tehát mindenképpen libát kell tömni, anélkül összerogyna az egész európai társadalom. Persze szép dolog romantikázni, hogy nagyanyáink hogyan is csinálták ezt hajdanán, de itt nem lenne elég hely ahhoz, hogy felsoroljuk mi minden volt régen szokásban és mára már leáldozott neki.

Persze az sem megoldás, hogy rögtön minden áron, mindenki fejezze be a tömést, mert addig bizony feketelistások maradnak. Akkor viszont mindenki mehet amerre lát. Az állatvédőknek is meg kell érteniük: itt, az európaihoz képest hatalmas iparágról van szó, ezért a leépítés sokkal több időbe telik, mint Európa más részein. Amíg ezt a Négy Mancs nem képes felfogni, addig minden egyes alkalommal rácsodálkozhat, hogy miért lett az elsőszámú közellenség Magyarországon.