Rekamiétól a világhírnévig

Az "igazi Friedmann Endre", aki saját nevén lett nemzetközi hírű, a kölni Fotokinán elért sikeréig nem is hallott róla, hogy létezett egy másik ugyanilyen nevű fotós – mesélte az aukció másnapján az MTI-nek, kollégájának. Aminek csak részben volt magyarázata, hogy utóbbit Robert Capaként tartja számon a világ. A megbocsátható tudatlanság nyomósabb oka a hatvanas évek szűk levegője volt, hiszen akkoriban központi szűrőn át érkeztek csak hírek a Föld más tájékairól. Az pedig fel se merülhetett, hogy a huszonkilenc éves fiatalember személyesen vegye át nagydíját az NSZK-ban – még szerencse, hogy akkori főnöke vállalta e nehéz feladatot…

Az obligát kérdésre – hogyan lett fotós? -, Friedmann Endre felidéz egy Andrássy úti fényképészboltot, ahol a hatszor hatos Agfa-filmeket hívták elő. A gurigák, amelyekre a filmet tekercselték, éppen megfelelő játékszernek bizonyultak az élénk képzeletű kisfiú számára. Később meg, mivel hiába vágyott egy Diki nevű boxgépre (azóta sem jutott hozzá…), feltalálta a masina nélküli fotózást. Kiszúrt egy-egy embert az utcán, órákon át követte, és csak szemmel fényképezte. A furcsa módszer jó előgyakorlatnak bizonyult.

Tizennyolcadik éves volt, amikor sikerült felvétetnie magát segédmunkásnak az MTI fotólaborjába. Két évre rá, 1954-ben pedig – egy kölcsön-Zorkijnak és a talpraesettségének köszönhetően – előléphetett végre. A fiatal labormunkás észrevette, hogy az MTI fotósa nem érkezett meg egy – Farkas Mihály honvédelmi miniszter által fémjelzett – ünnepségre, ezért hirtelen kilépett a Himnuszt hallgatók mozdulatlan sorából, és elkezdett kattintgatni. Így kezdődött Friedmann Bandi máig tartó MTI-s fotóriporteri karrierje.

Friedmann Endrének egyébként eszébe nem jutott volna aukcióra bocsátani a képeit. Sosem házalt velük: amikor a Kieselbach Galériától megkeresték az ötlettel, akkor is a rekamié aljából szedegette elő a fotókat – amelyek közül eddig négyet bocsátottak árverésre. Az előző heti aukción elért eredményével is elégedett volt, akkor szintén egy, a hatvanas években készült képét (Iskolába menet) adták el, több mint 300 ezer forintért. A csütörtökin pedig – amelyen a Hordár targoncával és a Hölgyek a Gundelban című fotója is a kikiáltási ár sokszorosáért kelt el – csak kapkodta a fejét. "Mintha nem is velem történt volna, bódultan ültem a helyemen" – idézte vissza csütörtöki élményeit. Azt se látta, végül ki vette meg a kikiáltási ár harminchatszorosáért a kölni nagydíjas sorozat kulcsfotóját, amely úgynevezett vintázs, azaz korabeli, a művész által aláírással jelzett nagyítás.

Budapest szeretett helyszíne Friedmann Endre pályájának, de bejárta a fél világot. Ott volt például a vietnami háborúban, hogy aztán másfél évig tartson felgyógyulása ott szerzett betegségéből. Szerencsére ennél kellemesebb hozadéka is volt annak az útnak – World Press Photo aranyérmet szerzett vietnami képeivel.

"Igazi flaszterkoptató vagyok" – jellemezte magát az egyebek mellett Balázs Béla- és Táncsics-díjjal, a Magyar Fotóművészek Szövetsége, valamint a Magyar Távirati Iroda életműdíjával is elismert Friedmann Endre, aki mindmáig busszal, villamossal, gyalog járja a várost. "Szeretem a testközeli dolgokat" – indokolja, miért nem vágyott soha autóra. (Méltatói pedig hozzáteszik: alighanem ezért képes ennyire megragadni az intim pillanatokat is.)

Egy új album, kiállítás, szakmai elismerés, egy váratlan siker tölti el igazán örömmel. E döbbenetes licitrekord után – kortárs fotóért még soha nem fizettek ennyit Magyarországon – sem változik meg az élete. Ugyanúgy szállítja az MTI-nek naponta a hírképeket a 74. évében járó Friedmann Endre, mint előtte, mert – mint mondta – amíg az ereje engedi, dolgozni szeretne.