Harcosok a dzsungelből

A konfliktus gyökerét a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) nevű marxista gerillahadsereg működésénél kell keresni. A Kolumbiai Kommunista Párt katonai szárnyaként 1964-66 között létrejött szervezet deklaráltan Bolivár nyomán populista-marxista irányvonalat követ. Így céljai között szerepel a szegények felkarolása a tőkés rétegekkel szemben, Amerika befolyásának csökkentése, a multinacionális vállalatok visszaszorítása, és a hatalom megragadása minden eszközzel. Felépítését tekintve a hadsereghez hasonlóan szerveződik: élén egy titkársággal, melynek feje az agg Manuel Marulanda Vélez (ismert még Pedro Antonio Marín és Tirofijo néven is).

A FARC-ot nemzetközi szinten terrorszervezetként tartják számon, noha Hugo Chavez venezuelai elnök a térségben közfelháborodást okozva nemrég eme listáról való törlést javasolta. Becslések szerint a gerillahadsereg Kolumbia területének 35-40 százalékát uralja, elsősorban az Andok lábánál fekvő részeket, és a délkeleti őserdős területeket. Bevételi forrásuk is bőven akad: emberrablásokból, zsarolásokból, kokaintermesztésből, legális vállalkozások támogatásából tartják fenn magukat. Becslések szerint a politikai foglyok mellett 700 civilt is a dzsungelben rejlő táboraikban őríznek.

A kolumbiaiak pedig már torkig vannak a szervezet akcióival, a sorozatos merényletekkel, emberrablásokkal. Ennek jeleként február elején óriási demonstrációt tartottak Bogotában. Egy Barranquilla-i mérnök kezdeményezésére több mint egymillióan vonultak fel a fővárosban a „Elég az emberrablásból, hazugságból, gyilkosságból. Soha többé FARC-ot” jelmondatokkal. A megmozduláson részt vett a kolumbiai elnök, Álvaro Uribe is, aki kemény kézzel, katonai erővel harcol hatalomra kerülése óta a FARC ellen. A gerillák megtorlásától tartva nem jelentek meg ugyanakkor az áldozatok hozzátartozói, viszont a tiltakozással egy időben számos más világvárosban is felvonulást tartottak a diaszpórában élő kolumbiaiak

Helikopteres mészárlás, pizsamás gerillák

A konfliktusnak nemzetközi kisugárzása is van, elsősorban Ecuador és Venezuela irányába. A FARC ugyanis bázisokat tart fenn ecuadori területen is, sőt, a legutóbbi bogotái nyomozások szerint a hivatalos kormányzattal is megkezdte a kapcsolatok kiépítését. A két ország közti feszültségek azonban hétfőn mélyültek el igazán, amikor a kolumbiai egységek behatoltak a Ecuadorba és lemészároltak 20 terroristát, többek között Raúl Reyest, a FARC hatvan éves szóvivőjét. Még a támadás előtt Rafael Correa ecuadori elnök azonnali hatállyal visszahívta kolumbiai nagykövetét, utána pedig kiutasította a bogotái diplomatákat államából.

Álláspontja szerint megengedhetetlen, hogy Kolumbia ecuadori engedély nélkül több kint 10 km-re behatoljon országának területére, és ott katonai akciót hajtson végre. Bogotá riposztjában meggyanúsította Correat a FARC-val való kollaborálással: szerintük a rajtaütés során a gerillák elkobzott számítógépein talált adatok bizonyítják a kapcsolatfelvételt. Túl ezen, a támadás részleteiről is ellentétes adatokat ütköztetett a két ország külügyi tájékoztatása.

Ecuador szerint több mint tíz kilométerre behatolták országába a vadászgépek, majd a katonákat szállító helikopterek, ezzel szemben Bogotá csak 1-3 kilométeres határsértés ismer el. Az áldozatok nagy részét alsóruhában lelték az ecuadori határőrök, többüknél háton található golyónyomokkal, sérülésekkel. Ez ellentmond a hivatalos kolumbiai tájékoztatásnak, amely védekezés közben kialakult tűzharcot emleget a halálesetek okaként. Annyi bizonyos, hogy a terroristák tetemeit a helyszínen hagyták, ugyanakkor a szervezet második számú vezetőjeként aposztrofált Reyes-t magukkal cipelték Kolumbiába.

A Dél-Amerikai érdekpuzzle

A támadás összhangban áll Uribe kompromisszumokat nem ismerő politikájával, amellyel a FARC ellenőrzése alatt álló térségeket akarja felszabadítani, akár erőszak árán is. Emiatt még Ecuadorral is hajlandó konfrontálódni, sőt, másik szomszédjával, a populista Chávez vezette Venezuelával szintén összetűzésbe került. Ez a feszültség azonban súlyosabb és mélyebb mint az ecuadori, ugyanis Venezuela jóval nagyobb katonai és gazdasági potenciállal rendelkezik.

Fontos tudni, hogy 2007 telén Kolumbia nemzetközi nyomásra Chávez-t kérte fel, hogy mediátorként működjön közre a FARC és a bogotái vezetés közti tárgyalásokban. Az egyeztetések azonban megfeneklettek: egyfelől Chávez önhatalmúlag, Kolumbia tájékoztatása nélkül ült le a zöld asztalhoz a gerillavezérekkel, másfelől Uribe semmiféle érdemleges engedményre nem volt hajlandó. A terroristák ugyanis a megállapodásért cserébe tagjaik szabadon bocsátását, és két kulcsfontosságú, a tengerhez utat nyitó város átadását követelték. Jelenleg annyira elmérgesedett a FARC miatt a két ország viszonya, hogy Chávez nemrégiben azzal vádolta meg Kolumbiát, hogy a gerillák a lakosság támogatásával tevékenykednek. Ennek azonban hathatós cáfolata volt a már említett fővárosi tömegdemonstráció.

Chávez egyébként felvetette, hogy folytassanak tárgyalásokat a másik jelentős kolumbiai milicista szerveződéssel, az ELN-nel (Nemzeti Felszabadító Hadsereg) is. Velük Bogotá korábban Kuba, majd Mexikó segítségével próbált már egyezkedni, ám ezek a kísérletek is kudarcba fulladtak.

A kiéleződött konfliktus azonban egyelőre nem fenyeget kontinentális háborúval, még ha Chávez ki is jelentette, hogy a hétfői mészárlás – amennyiben az ő államának területén történik – háborús indoknak minősül. Dél-Amerika országait olyannyira megosztja Caracas agresszív külpolitikája, hogy nem valószínű egy esetleges közös ecuadori-venezuelai egységfront Kolumbia ellen. Viszont a Venezuelával való konfrontáció gazdaságilag nehéz helyzetben sodorhatja Bogotát, hiszen exportjuk kétharmada oda irányul. Hosszabb távon pedig ez is a térség legnagyobb kérdése: miként lehet kikerülni az olajmonopólium miatti egyre erősebb venezuelai gazdasági függésből, avagy Chávez vezetésével képzelhető-e el a kontinens érdekvédelmi, gazdasági szövetségrendszere?