Ha egy államférfi mély nyomokat hagy hátra az emlékezetben, megeshet vele, hogy elébb szoborba, utóbb leöntik. Vörös festékkel. Károlyi levörösözése mind átvitt mind konkrét, festékkel kivitelezett értelemben még valahogy érthető, de legalábbis megszokott. Winston Churchill, mint bolsevik még az én képzelőerőmet is meghaladja, Antall Józsefről nem is beszélve. Pedig célzatosnak tűnik, talán még Musztafa Kemál Atatürköt sem véletlenül mázolta le a szobafestőpemzli, kurdok, örmények, iszlamisták, végvári vitézek tartották, fene tudja. Most vagy a vörös festék a legolcsóbb, vagy Károlyival teremtettek hagyományt az első orvfestők, és azóta más színnel ezt el sem tudják képzelni azok, akik példájukon felbuzdulva ragadnak ecsetet.

Bácsfi Diána és baráti köre magára vállalta a néhai brit miniszterelnök lemázolását, többször is. Kétlem, hogy mások, akik eszmei bázisú szoborrongálásra ragadtatják magukat, sokkal kiegyensúlyozottabb személyiségek lennének, mint az ismert honleány. Mert azt még valahogy megértem - de nem helyeslem – ha valaki talicskára kap mondjuk egy koszorús költőt a Margit szigetről majd leborítja azt a helyi MÉH kirendeltségben, ahol beveszik neki egy hét merev részegség költségeiért. Lengyelországban egy éjszaka leforgása alatt tulajdonítottak el egy egész vasúti hidat, Romániában veszélyességi pótlékot kérnek a mozdonyvezetők a Zsil völgyét átszelő útvonalakra, mert a jelzőlámpák, váltók s néhol a sínek maguk kilométereken át hiányoznak. Az antik Róma építményeiből egy-két évszázad alatt elhordták a köveket disznóólnak, pedig az a világ közepe volt, nem pedig a gyér forgalma miatt megszüntetett vasúti szárnyvonal. Igaz, éppen hanyatlófélben lévő világ közepe. A közterek és az infrastruktúra fosztogatása bomlástermék. Be kell zárnia a gyárnak, hogy az ott maradt alapanyagokat, szerszámokat a volt dolgozók összegyűjtsék. Ha az üzlet beindult a volt gyártelep helyén hulladék-átvevő létesül. A kerítésen túl bódévárosok épülnek, és felszáll a kábelégetés maró füstje, klóros lágyítószereket, dioxint és más rákkeltő anyagokat köpve a világra. Mert ugye ilyen esetben a cél az mindegy, különbségtételre csak olyasmi adhat okot, hogy Radnóti mellszobrát könnyebb elvinni, viszont egy hídért biztos többet adnak. Sorsszerű mondhatni, idővel minden köztéri fémtárgyra sor kerül.

Van amikor a réz és az ón összefogva híres embernek álcázza magát, mégis elviszik. Gandhit, a zen buddhizmust alapító Bodhidharmát és Assisi Szent Ferencet a Gellért-hegyről, Teleki Pált Gödöllőről, Szent István egy darabját Ásotthalomról, Antall Józsefet Pestújhelyről. Legutóbb Miskolcon döntötték le Antall József szobrát, igaz ott is hagyták a porban. Ilyenkor a politikus aktívvá válik és rendet követel. Gémesi György gödöllői polgármester állami monopóliummá tenné a színesfém-felvásárlást. Ami előre megjósolhatóan csak a fekete kereskedelmet, illetve a külföldi értékesítést lendítené fel, ugyanakkor zérótolerancia szagot áraszt az meg polgármesternek jól áll. Herényi Károly MDF-es honatya finomabb megoldást javasol, tulajdonképpen a jelenlegi szabályozást szigorítaná. Megtiltaná az olvasztott formában, vagy más módon felismerhetetlenné tett fémek átvételét. A szobrokon, csatornafedeleken és KRESZ táblákon kívül a kábelek egy része is olyan amit csak a MÁV, vagy a közmű cégek használnak. A szakmabelieknek illik felismerni melyik ilyen és melyik nem az. Herényi ezen kívül az okozott kárt nem az eltulajdonított tárgyak kereskedelmi értékében határozná meg, hanem hozzácsapná például lopások okozta a vasúti késések miatti kárt is a büntetési tételhez. A Gazdasági és Közlekedési Minisztérium pedig semmilyen formában nem foglalkozik a kérdéssel, vagy legalábbis jelét ennek nem látjuk.

Azokat, akik ellenségképe elébb elfertőződik, majd jól meggyűl, és kifakadásakor szobrok rongálásában ölt testet, valahogy nem értem. Utoljára a Sztálin szobor ledöntése volt üdvözlendő, de ugye az, amikor a diktatúra élő emberekre lövet, akkor jelképét földre rántani kicsit más, nemcsak bátrabb de érthetőbb tett is. Nem önnön őrületünk dobat drótkötelet a nyakába, hanem a minket körülvevő, amitől szabadulni akarunk. Nem véletlen, hogy békésebb körülmények között a volt diktatúra szobrait inkább elszállítják, nem ledöntik. A kései Sztálin szobrok ma rezervátumba zárva állnak, akár röhöghetünk is rajtuk, lehet őket kenyérhéjjal kínálni, mint az állatkerti pingvineket.

Politikusaink hírét véve egy-egy jól sikerült löttyintésnek, önkézzel állnak neki sikálni. Mert az úgy nem fog menni, költségesebb és nagyobb szakértelmet igénylő feladat az, nem lehet azt csak úgy, gyökérkefével, nyakkendőben. Szimbolikus tett ez is, akárcsak a mázolás. Mindenki jól kiteheti a megkülönböztető jelzéseket, ki önti az ürgét, ki pucolja. Vagy mindenki önti, ki ezt, ki azt. Idővel így kérdezhetünk rá mások ideológiai elmebajára: - Te kit öntöttél? - Én a Churchillt. - A Churchillt? Az jó. Én a lánchídi oroszlánt!