Jéghegy

Emlékszünk még Zuschlag János volt MSZP-s országgyűlési képviselőre, aki a holokauszton szórakozott? Emlékszünk Arató Gergelyre, aki a „humor” pillanatában Zuschlag mellett állva vihorászott? Emlékszünk még a nagyon „toleráns” Kuncze Gáborra, aki a parlamentben kurvaanyázta fideszes képviselőtársát, s annyi sem volt benne, hogy bocsánatot kérjen? Arnóth esete csak a jéghegy csúcsa.

Képmutatás

A képmutatáshoz, az álszentséghez, az intoleráns „liberálisokhoz”, a szociálisan érzéketlen „szociáldemokratákhoz” és a két mise között vígan vadásztató „keresztényekhez” hozzászokhattunk már, hiszen tudat alatt még az is tudja, aki egyébként nem foglalkozik a kérdéssel: színjáték folyik éppen annak megfelelően, hogy melyik választói réteg mit igényel.

Ez a „színjáték” azonban nem feltétlen mesterkélt. A társadalmi problémák, a frusztráltság nem válogat politikai alapon. Például: amikor egy jobboldali érzi a nehézséget az életében, akkor azt a baloldali is fogja, legfeljebb a reakció más. Már amikor…

Zuschlag és Arnóth

Ezek után konkrétan nézzünk meg pár esetet. Természetes, hogy aki valóban megemlékezni megy ki egy népirtás emléknapján, az nem süt le ilyen poént. Még egy szupertitkos katonai bunkerben négyszemközt, hulla részegen sem. Nem is vigyorog rajta. Zuschlag és Arnóth közös vonása, hogy olyan pártok reprezentánsai voltak, amelyek ezeket a megjegyzéseket kikérik maguknak.

Navracsics Tibor a HírTv-ben azt mondta Arnóthról, hogy elszakadt nála a cérna, ami egy politikusnál nem történhet meg, mert bírni kell a feszültséget. Zuschlag esetében is a cérna elszakadásáról lehet beszélni, bár ott inkább egy freudi elszólásról van szó, mintsem egy konkrét fenyegetésről.

Feszültség

Navracsicsnak csak részben lehet igaza. Persze, egy bokszolónak is bírni kell az ütéseket, de vannak olyan pofonok, amelyektől bárki kiterül, még a fénykorában bunyózó Mike Tyson is. A probléma kulcsa tehát nem a szőnyeg alá söprés, hanem a szembenézés: mi kell még ahhoz, hogy a politikai elit rájöjjön, mennyire feszült a viszony a társadalomban? A pártból való kirúgás magától értetődő, természetes lépés, de nem megoldás.

Arnóth nem azért szólt be, hogy „lógni fogtok”, mert szélsőséges és komolyan gondolja (a fenyegetés persze attól még fenyegetés). Ez a beszólás arról szól, hogy Arnóth nem szereti a szocialistákat. A probléma a stílus, ahogy ez a nyilvánosság előtt elhangzott. Az irreálisan felnagyított érzelmek hátterében eséllyel fedezhetjük fel a társadalmi feszültséget.

Hiányoznak az alapok

A politikusok is a társadalom tagjai, s ahhoz, hogy az ő tényleges gondolkodásuk (nem az, amit kifelé mutatnak) megfelelően stabil legyen, s ne bukjon ki időről időre egy-egy emberből a valódi énje, a társadalmat is stabil alapokra kell helyezni. Ahhoz, hogy a társadalmi gondolkodás stabilizálódjon, elsősorban magát a társadalmat kell stabilizálni. Az ahhoz szükséges alapok egyelőre hiányoznak, ugyanis az alapokat alkotó politikai konszenzus egyelőre igen gyenge lábakon áll.

A magyar társadalom pedig túlságosan átpolitizált ahhoz, hogy politikai konszenzus hiányában lehessen társadalmi konszenzusról beszélni.

Politizálni kell

Nem árt azonban tudatosítani azt, hogy nem pártokról, nem eszmerendszerekről van szó, hanem egyes emberekről, akik politikai jelenlétükkel lejáratják az adott pártot, vele együtt pedig az adott gondolatkört. Gyakran nehéz, de maradjunk két lábban a talajon: mielőtt valaki végleg kiábrándul a „politikából” jusson eszébe, hogy lehet nem otthon maradni a választásokkor, azonban a politikai döntések mindenkit érintenek. Azokat is, akik nem szavaztak.