A gyermekkori emlékek „átírása” enyhítheti a kudarctól való félelmet

A korai életévek nehéz tapasztalatai – például a kritika, az elhanyagolás vagy a gondozók súlyos, szélsőséges reakciói – még évekkel később is befolyásolhatják az érzelmi jóllétet és az életminőséget. Különösen fontos szerepe lehet annak, hogyan reagálnak a felnőttek, amikor egy gyermek hibázik. Ezek a reakciók ugyanis hozzájárulhatnak olyan későbbi gondolkodási és érzelmi mintázatok kialakulásához, amelyekben a hibázás a saját értékesség megkérdőjelezésével kapcsolódik össze.

Egyes esetekben ennek következménye lehet a kudarctól való félelem, amely mögött az a meggyőződés húzódik meg, hogy egy hiba miatt az ember mások szemében kevésbé értékes lesz. A kutatók azt vizsgálták, hogy a képzeletre épülő pszichoterápia képes-e enyhíteni ezeknek a fájdalmas emlékeknek a jelenre gyakorolt hatását. A vizsgálatot a poznani SWPS Egyetem Pszichológiai Intézetének Affektív Idegtudományi Laboratóriuma, valamint a varsói Nencki Kísérleti Biológiai Intézet Agyképalkotási Laboratóriuma végezte.

Vajon tartós változást hozhat az emlékekkel való munka?

A randomizált, kontrollált klinikai vizsgálatban 180, 18 és 35 év közötti fiatal felnőtt vett részt. Mindannyiuknál jelen volt a kudarctól való félelem. A résztvevők két héten keresztül összesen négy terápiás alkalmon vettek részt. A foglalkozások olyan nehéz gyermekkori emlékekre összpontosítottak, amelyekhez kritika kapcsolódott. A kutatók három csoportot alakítottak ki. Az első csoport az Imagery Exposure (IE), vagyis a képzeleti expozíció technikáját alkalmazta.

A résztvevőknek fel kellett idézniük azokat a helyzeteket, amelyek korábban félelmet vagy szorongást váltottak ki belőlük. Ez a csoport aktív kontrollcsoportként szolgált. A második csoport a képzeleti újraírást (Imagery Rescripting, ImRs) kapta. Ez a technika arra épül, hogy a páciens nem egyszerűen újra felidézi a fájdalmas emléket, hanem a képzeletben megváltoztatja annak menetét. A résztvevők felidéztek egy számukra megterhelő gyermekkori élményt, majd azt képzelték el, hogy egy „védelmező” – például egy terapeuta – belép a jelenetbe.

A védelmező szembeszállt azzal a személlyel, aki a gyermeket kritizálta, és támogatást, védelmet nyújtott a gyermek számára. A harmadik csoport ugyanazt a terápiás megközelítést alkalmazta, de egy 10 perces késleltetési eljárással kiegészítve. Ezt a változatot ImRs-DSR-ként jelölték. A kutatók azért építették be a késleltetést, hogy beavatkozzanak a kritikus élményhez kapcsolódó emléknyomba, és ezáltal esetleg tovább erősítsék a terápiás beavatkozás hatását. A résztvevők kérdőíveket töltöttek ki, interjúkon vettek részt, és a kutatók fiziológiai mutatókat is mértek náluk. Az első vizsgálatot követően három, majd hat hónappal később utánkövetéses felmérést végeztek.

Csökkent a kudarctól való félelem és a negatív érzelmek intenzitása

A vizsgálat eredménye szerint mindhárom képzeletre épülő megközelítés jelentős és tartós csökkenést eredményezett a kudarctól való félelemben. A résztvevők emellett alacsonyabb szintű negatív érzelmekről is beszámoltak. Többek között a szomorúság és a bűntudat is mérséklődött.

Nemcsak a résztvevők szubjektív beszámolói változtak. A szervezet fiziológiai reakciói is módosultak: a kritikával kapcsolatos emlékek felidézésekor kisebb reakciókat mértek. Ez arra utalt, hogy a korábban megterhelő élmények felidézése már nem váltott ki ugyanolyan intenzív stresszreakciót, mint korábban. A kedvező változások nem tűntek el röviddel a terápiás alkalmak után. A három- és hat hónapos utánkövetések során is kimutathatók maradtak, ami arra utal, hogy a beavatkozások pszichológiai hatásai időben viszonylag stabilak voltak. „

A tanulmány azt mutatja, hogy lehetséges csökkenteni a gyermekkori kritikához kapcsolódó emlékek által kiváltott negatív érzelmek és izgalmi állapot intenzitását. A megfelelően kiválasztott technikák befolyásolhatják azt, ahogyan ezeket az emlékeket megéljük, így azok kevésbé megterhelővé válhatnak”

– mondta a tanulmány társszerzője, Julia Bączek, a SWPS Egyetem Pszichológiai Intézetének Affektív Idegtudományi Laboratóriumában dolgozó pszichológus.

Miért lehet fontos a meglepetés?

A kutatás egyik érdekes eredménye az volt, hogy a képzeleti újraírás különösen hatékonynak bizonyult azokban az esetekben, amikor az új helyzet meglepetést okozott a résztvevő számára. A kutatók ezt az úgynevezett predikciós hibával (prediction error) kapcsolták össze. Predikciós hibáról akkor beszélünk, amikor eltérés alakul ki aközött, amire valaki számít, és aközött, ami ténylegesen történik. A kutatók értelmezése szerint ez a váratlan eltérés fellazíthatja a korábban kialakult érzelmi mintázatokat.

Ha egy régi emlékhez mindig ugyanaz a fenyegető vagy fájdalmas következmény társul, egy ettől jelentősen eltérő új forgatókönyv megnehezítheti a korábbi, automatikus érzelmi reakció fennmaradását. A kutatók szerint éppen ezért lehet jelentősége annak, hogy a páciens ne egyszerűen újra átélje a régi eseményt, hanem a képzeletben valami olyasmi történjen, amire eredetileg nem számított.

„Megmutattuk, hogy a képzeletre épülő terápia egyik kulcsfontosságú eleme az eltérés megteremtése aközött, amit a páciens vár, és ami ténylegesen történik az új emlékben. Ez a meglepetés nyitja meg az utat a tartós terápiás változás előtt”

– mondta a tanulmány másik társszerzője, Stanisław Karkosz, a SWPS Egyetem Pszichológiai Intézetének Affektív Idegtudományi Laboratóriumában dolgozó kognitív tudós.

A fájdalmas emlékek érzelmi jelentése idővel megváltozhat

A kutatás eredményei arra utalnak, hogy a képzeletre épülő terápiás technikák nemcsak azt változtathatják meg, ahogyan az ember egy múltbeli eseményre emlékszik, hanem azt is, ahogyan a jelenlegi helyzetekre reagál. A módszerek lehetőséget adnak arra, hogy a páciens egy korábbi fájdalmas élményhez a képzeletben új, biztonságos lezárást kapcsoljon.

A gyermek, aki az eredeti történetben egyedül maradt a kritikával vagy annak következményeivel, egy újraalkotott jelenetben támogatást kaphat, és egy védelmező személy beavatkozhat. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a múltbeli esemény ténye megváltozik. Inkább arról van szó, hogy az emlékhez kapcsolódó érzelmi reakció és annak jelentése módosulhat. A „gyermekkori emlékek átírása” ezért elsősorban szemléletes megfogalmazás a terápiás folyamat leírására, nem pedig szó szerinti emléktörlés vagy az események fizikai megváltoztatása.

A kutatók eredményei azt mutatják, hogy a nehéz emlékek – köztük a kudarchoz kapcsolódó tapasztalatok – nem feltétlenül maradnak örökre ugyanahhoz az érzelmi reakcióhoz kötve.

Julia Bączek hangsúlyozza: a múltbeli tapasztalatok idővel más módon is feldolgozhatók, vagyis nem szükségszerű, hogy az ember egész életében ugyanúgy élje át őket. A fájdalmas emlék megmaradhat, miközben az ahhoz kapcsolódó félelem, bűntudat vagy stresszreakció mérséklődhet.

A vizsgálat egyik fontos üzenete így nem az, hogy a múltat szó szerint „újra lehet írni”, hanem az, hogy egy múltbeli élmény jelenlegi érzelmi hatása változtatható lehet. A 180 résztvevővel végzett vizsgálat és a három-, illetve hat hónapos utánkövetés alapján ez a változás nem csupán közvetlenül a terápiás alkalmak után volt megfigyelhető.