Ezért jön egymás után aszály, hőség és özönvíz

Az éghajlatváltozás hatásait a mindennapokban leginkább a szélsőségeken keresztül érezzük: egyre hosszabb aszályos időszakok, gyorsan felépülő hőhullámok, majd hirtelen lezúduló, nagy mennyiségű esők követik egymást. Közép-Európában az elmúlt húsz év világosan megmutatta, hogy az aszályok és az árvizek nem csak gyakoribbá váltak, hanem szélsőségesebb formában jelentkeznek.

A megszokott magyarázat szerint a klímaváltozás felgyorsítja a vízkörforgást: a nedves térségek még nedvesebbek, a szárazak még szárazabbak lesznek. Ez azonban önmagában kevés ahhoz, hogy megértsük, miért tud néhány nap alatt rendkívüli szárazságból túl sok csapadékba átbillenni az időjárás.

A Másfélfokon megjelent elemzés szerint a kulcs egy mélyebb, kevésbé látványos hiány: egyre kevesebb víz áll rendelkezésre a felszín hűtésére. Ungvári Gábor és Kis András, a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont kutató főmunkatársai, valamint Báder László, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem doktorandusza szerint az aszályok, hőhullámok és hirtelen árvizek közös gyökere a párolgási-párologtatási deficit növekedése.

Ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a felszínt egyre több energia éri, a légkör pedig egyre több vizet képes elvonni a talajból és a növényzetből. Amíg van elegendő talajnedvesség, ez a víz párolgással és párologtatással hűti a környezetet. Amikor viszont a tartalékok kiürülnek, a beérkező energia már nem vízpáraként távozik, hanem közvetlenül hővé alakul. Ekkor gyorsul fel a melegedés, és ekkor épülhetnek fel különösen gyorsan a hőhullámok.

A kutatók szerint ezért a vízgazdálkodásban nem elég pusztán alkalmazkodni. Tudatos csillapító beavatkozásokra is szükség lenne: vízmegtartásra, a talaj vízraktározó képességének javítására, fásításra, erdősítésre, a burkolt felületek arányának csökkentésére, valamint olyan tájhasználatra, amely képes erősíteni a párolgást és a párologtatást. Erről kérdeztük Ungvári Gábort.

Így tűnik el a táj természetes hűtése

A szakértő szerint a cél az lenne, hogy stabilizálni tudjuk a rendszert. Amikor elfogy a talajnedvesség, eltűnik a csillapító hatás is. Ungvári Gábor egy gazdasági hasonlattal magyarázta a párolgási deficit folyamatát.

„Ha ez egy családi éves költségvetés lenne, akkor a kiadás oszlopba kerülne az egész éves párolgás. Hiába nem lett kevesebb a meglévő csapadékmennyiség vagy víz, ami rendelkezésünkre áll, ha közben kapunk egy emelkedő kamatot, ami a tartalékokat egyre jobban felemészti, akkor a helyzet egyre rosszabb lesz.”

A nettó sugárzás, amely elér minket, növekszik, miközben a vízforgalom nem változik vele azonos ütemben. A párolgási-párologtatási deficit lényege, hogy hiányzik az a vízmennyiség, amelyre ahhoz lenne szükség, hogy egy adott területen elkerülhető legyen a túlforrósodás. Ha van elegendő talajnedvesség és növényzet, a beérkező napenergia jelentős része párolgásra fordítódik.

Ha viszont a víztartalékok elfogynak, ugyanaz az energia közvetlenül a felszínt és a talajközeli levegőt melegíti. A kérdés a szakember szerint az, hogy a táj rendelkezik-e azokkal a tartalékokkal, amelyek ezt a kényszert ki tudják szolgálni. Ha a talajnedvesség elfogy, ugyanaz az energia már nem párolgásra fordítódik, hanem hővé alakul. Ez az a pont, amikor a felszín elveszíti a természetes hűtését.

Fák, bokrok és csapadékvíz: így kezdődhet a változás

„A saját környezetünkben is tudunk érte tenni, hogy minél több párologtatás legyen” – mondta Ungvári Gábor. Kicsiben mindenki el tudja kezdeni a változást. Szerinte ennek legegyszerűbb módja a fák és bokrok ültetése, mert ezek árnyékot adnak, és segítik a párologtatást. Ha valakinek kertje van, érdemes megtartani a csapadékvizet is, és beszivárogtatni a talajba. „Olyan növényekkel is érdemes tervezni, mint a borostyán, ami a házfelületeket lélegzővé és párologtatóvá teszi” – tette hozzá.

A valódi hatáshoz rendszerszintű beavatkozás kell

Ungvári Gábor szerint a nagy kérdés az, hogy ezek az egyéni és helyi lépések hogyan tudnak összekapcsolódni. Ebben sokat segíthet a megfelelő állami szabályozás. A burkolt területeken, a településeken és azokon a szántókon, ahol a talajnedvesség-tartalékok már kimerültek, újra meg kell teremteni a párolgás lehetőségét. Ha egyre nagyobb területek válnak párolgásra képtelenné, a hőterhelés koncentrálódik, és önálló hősziget-jelenségek alakulnak ki.

Ezért vezethet ugyanaz a folyamat aszályhoz és árvízhez

A víz eltűnik a felszínről, és bekerül a légkörbe. Közben a légkör melegszik, ezért egyre több párát képes magában tartani. „Amikor jön egy lehűlés, például hidegfront vagy hegyvidéki feláramlás, akkor ez a nagy mennyiségű pára hirtelen kicsapódik” – mondta. Ebből alakulhatnak ki az intenzív esők és a villámárvizek.

Ezért nem ellentmondás, hogy ugyanabban a térségben rövid időn belül megjelenhet a túlszáraz és a túlnedves állapot.

A túlszáraz felszín, a melegebb légkör és a benne felhalmozódó nagyobb nedvességtartalom ugyanannak a folyamatnak a különböző következményei.

A megoldás kulcsa a táj vízmegtartó képessége

A kutató szerint a szélsőségek mérsékléséhez újra kell gondolni, mire képes maga a táj. A helyi hőmérsékletet, a páratartalmat és a légmozgást nem lehet egymástól függetlenül kezelni, mert ezek együtt határozzák meg, mit érzünk a hőségből. Ebben különösen fontos szerepe van azoknak a területeknek, amelyek nagy párolgási potenciállal rendelkeznek. Ilyenek például a vizes élőhelyek és az erdők. Mindkettő képes arra, hogy a felszínt érő többletenergia egy részét párolgás és párologtatás révén vezesse el. Az erdők ehhez még árnyékolást is adnak, vagyis egyszerre hűtenek és mérséklik a talaj közvetlen felmelegedését.

Ezért az erdők „aktív árnyékolása” jóval több egy egyszerű árnyéknál: a talaj, a növényzet és a párologtatás együtt olyan mikroklímát hoz létre, amely képes csillapítani a hőséget.

Magyarország jobb helyzetben van, mint hinnénk

A Duna vízgyűjtőjén végzett vizsgálatok alapján a helyzet romolhat, ezért a szükséges lépéseket minél előbb el kellene kezdeni.

„Egyébként az a vízmennyiség, ami átfolyik rajtunk, ennek a deficitnek a kezelésére sokszorosan elegendő lenne. Sokkal jobb helyzetben vagyunk, mint rengeteg más ország de a hozzáállásunk rengeteget ront  a dolgon. Egy alföldi tanyán például a fás vegetáció eltűnése az árnyékolás eltűnését is jelenti. A vízgazdálkodást most már sokkal komolyabban kellene venni. Ebben is nagyon nagy az össztársadalmi fegyelmezetlenségünk. Ilyen jellegű változások nélkül ez nagyon nehezen fog menni” – mondta Ungvári Gábor.

A tanulság tehát nem az, hogy eltűnt a víz, hanem az, hogy egyre kevésbé használjuk jól azt a hűtő, csillapító szerepet, amelyet a víz, a talaj és a növényzet együtt képes betölteni. Ha ez a rendszer gyengül, az aszály, a hőség és az özönvízszerű csapadék ugyanannak a folyamatnak a három arca lesz.