Reisinger Dávid, 24 éves televíziós operatőr volt az "idegenvezetőnk". Afrikán belül eddig 10 országban járt, de forgatott már Ázsiában és Európában is számos helyen. Legutóbb a Torday-Kongó Expedícióban vett részt.

Hogy kerültél egyáltalán Afrikába?

Nagyon szeretek utazni is, de elsősorban az örökbefogadott kislányomat szerettem volna meglátogatni és el akartam készíteni az első önálló filmemet.

Nem jellemző a fiatalokra, hogy örökbe fogadnának. Benned hogyan fogalmazódott meg ez az elhatározás?

Egy afrikai alapítvány felkért, hogy készítsek nekik egy PR filmet, ami arról szólt, hogy az emberek jelképesen fogadjanak örökbe afrikai árvákat. Fél évvel később rendeztek egy afrikai napot, ahová meghívtak. Aznap szakítottunk az akkori barátnőmmel, így nem voltam a legjobb passzban. 



Ezért három sör után, spontán örökbe fogadtál egy afrikai árvát?

Nem egészen. De azért így is vicces volt. Ebben az érzelmi állapotban láttam újra a filmemet és az úgy visszaütött rám, hogy azt éreztem, nekem is muszáj örökbe fogadnom. Egy katalógusból kiválasztottam a hét éves Kasanzi Carmelt és havi háromezer forinttal támogatom őt, illetve ezzel több gyereket is, mert hatvan örökbefogadó száz gyereket tart el.

Hogy sikerült a találkozás a „kislányoddal”?

Vele nem találkoztam végül, mert átköltöztették egy másik városba. De mivel láttam, hogy az iskola tényleg létezik és az árva gyerekek is, akiknek szükségük van segítségre, azóta is támogatom őket.

És megszületett a filmed is. Mi lett a témája?

A filmem a Shege címet kapta, ami az utcán élő fiatalt jelenti. Kiválasztottam négy fiatalt és velük forgattam egy hétig. Amikor ilyen gyerekekkel találkoztam, nem sajnáltam őket, hanem csodálattal figyeltem a kitartásukat. Vannak olyan gyerekek, akik kicsi koruktól kint vannak az utcán és ellátják magukat. Úgy éreztem, hogy már most többet tudnak az életről, mint például én. Szoktuk mondani emberekre, hogy életművészek. Az afrikai utcagyerekeket én úgy fordítottam le magamban, hogy ők az életben maradás művészei.

Nehéz volt a helybéliekkel forgatni? Tudták egyáltalán, hogy mit tartasz a kezedben?

Általában csak nézegették, mert nem értették, hogy mi az. De történt olyan vidéken, hogy amikor elővettem a kamerát és meglátta egy kisgyerek, elfutott, mert azt hitte, hogy fegyver. Elképzelni sem merem, hogy miken mennek keresztül ott a gyerekek. De többnyire látták rajtam, hogy nem akarok rosszat és akkor senkivel sem volt nehéz dolgom .

Hogyan hatottak rád a látottak, amivel kint találkoztál?

Amikor először Kongóban jártam, megviselt. Már amikor leszálltunk a gépről, a váróteremben helyi nyelven beszéltek, amit nem értettem, csak a sok embert láttam és a zajt hallottam. A csomagokért másfél óra várakozás és hosszas küzdelem után jutottunk csak hozzá. Ezután a városba mentünk, ahol tömegközlekedés és közvilágítás sem volt. Az árusok petróleumlámpákkal és mécsesekkel világítottak, ezek voltak a tájékozódási pontok, ha el akartunk jutni valahova. Olyan volt, mint ha kulturális sokkot kaptam volna, napokig nem találtam a helyemet. Aztán eltelt néhány nap és elkezdtem hozzászokni a látottakhoz.



Hogyan viszonyultak kint hozzátok? Volt valami negatív tapasztalatod?

Volt egy eset, amit elsőre negatívumként éltem meg, azonban most már nem zavarna. Ez is az első utamon történt Kongóban. Bementünk egy sűrűn lakott részre és akármerre néztünk, mindenki mutogatott ránk. Rohantak a kocsi mellett és azt kiabálták, hogy „mundele”, ami az ő nyelvükön fehér embert jelent. Mindenhonnan ez hallatszott, ami nagyon frusztráló volt. Most már tudom, hogy ártalmatlanok és csak azért reagáltak így, mert Kongóban ritkán látni fehér embert.

Arra volt példa, hogy agresszíven léptek fel veled szemben?

Ezt is meg kellett tanulni kezelni. Amikor kamera van a kezedben, fel kell ismerni, hogy mik azok az emberi reakciók, amiknél már tényleg le kell tenni. Egyszer, amikor Jaksity Katával dolgoztam együtt, előfordult hogy kicsit megcsapkodtak, de én forgattam tovább. Általában oldani lehet a feszültséget egy mosollyal, vagy ha megkínálom őket cigivel. Ha az a feladatom, hogy le kell filmeznem valamit, akkor nem törődhetek a körülményekkel, mert a néző sem fog törődni vele. Akármennyire is durván hangzik, ilyenkor úgy kell kezelnem ezeket az embereket, mint fényvisszaverő felületet.

A kinti higiéniáról, még nem beszéltünk. Hogyan oldottátok meg például a fürdést?

Képzelj el egy felmosó vödröt, amiben csak a negyedéig van víz és abban is férgek úszkálnak. Legutóbb ilyen körülmények voltak. Ilyenkor az ember legjobb barátja a nedves tisztítókendő.

Előfordult, hogy gondotok akadt a hatóságokkal?

Igen, de úgy gondolom ez nem meglepő. A fekete-kontinens országaiban a közalkalmazottak nincsenek túlfizetve, emiatt mindenki úgy próbál boldogulni ahogyan tud. Ez alól a rendőrök és a katonák sem kivételek. Volt olyan eset, amikor Kembe Sorellel a Duna Tv-nek forgattunk, és már el akartuk hagyni Kinshasát, amikor a nemzetközi reptéren megállítottak bennünket. Egy magas rangú katona azt kérdezte "mit hagyunk itt a testvérünknek (azaz neki) ajándékba?!". Persze mi erre fel voltunk készülve és a készpénzeink nagy részét már a reptérre indulás előtt alaposan elrejtettük. Mutattuk az üres pénztárcáinkat, de ez nem hatotta meg a "testvérünket". Végül 20 dollárunkba került az, hogy felszállhassunk a gépre.

Itthon mennyire foglalkoznak az afrikai helyzettel? Te mit teszel annak érdekében, hogy jobban megismerjék az emberek Afrikát?

Úgy látom, hogy Afrikáról még mindig nagyon kevés szó esik. A labdarúgó vb most valamennyit lendített a helyzeten, de amúgy nem igazán írnak róla. Ha néha felröppen egy afrikai hír, az is főleg negatív. Hogy ezen a képen változtassunk az Afrikai-Magyar Egyesülettel két évvel ezelőtt létrehoztuk az Afrimázst. Havi rendszerességgel filmklubot, évente egyszer pedig dokumentumfilmes éjszakát rendezünk.