Amikor az interjú idejét és témáját egyeztettük, kiderült, Ön nem szereti a focit. Miért?

Ezt focija válogatja. Két féle fociról beszélhetünk: az egyiket az ember gyereke játssza a grundon a barátaival – bár ebben én hihetetlenül béna voltam, nagyon szívesen csináltam - a másik pedig az a foci, ami a szórakoztatóipar része. Úgy gondolom, hogy a szórakoztatóiparban mindenki mást szeret. Van, aki popkoncertekre jár, van, aki dzsesszre esetleg etnóra, más moziba vagy színházba jár és megint van, aki azt szereti, ha oroszlánok egy nagy építmény kellős közepén keresztényeket fogyasztanak.

Az ember persze nézheti a focit a televízióban, a másik pedig a helyszíni szurkolás, de én még nem próbálkoztam azzal, hogy idétlen műanyagtölcsérekkel a fejemen, talpig kifestve, vagy megfelelő ütő- vágó-szúró fegyverekkel felszerelve mulassam a helyszínen az időt. Töredelmesen bevallom: huzamosabb ideig nem tud lekötni a futball. 

1986 óta nem jutottunk ki világbajnokságra. Ha mégis képviselné Magyarországot egy csapat, akkor inkább figyelemmel követné az eseményeket, mint most?

Valószínűleg csak az eredményeket figyelném. A dolog azért foglalkoztatna annyira, minthogy Cannesba vagy az Oscar-gálára kikerül-e egy filmünk. Persze ez mit sem változtatna azon a tényen, hogy a foci feltehetően másnak tud hihetetlenül izgalmas perceket okozni és nem nekem.

Eléggé ellentmondásos híreket kapunk Dél-Afrika közbiztonságáról.

Temperamentumom miatt eleve úgy gondolom, hogy az elképesztő tömegrendezvények másfajta mulatsághoz tartoznak, mint amelyeket én kedvelek. Nyilvánvaló, hogy az ilyen rendezvényekhez hozzátartozik az is, hogy az emberek borzonganak, kíváncsian várják, hogy történik-e valami velük. Én szívesebben látogatok olyan helyekre, ahol barátságos emberek vannak, jó vendéglők találhatóak, az utcán le lehet állni beszélgetni a helyiekkel, süt a nap, friss a hal, kellemesek a vörösborok.

Persze ez abszolút temperamentumfüggő, de a futball üzletágazata nem azt vizsgálja, hogy mitől biztonságos vagy meghitt egy világesemény, hanem egy nem túl rokonszenves sportpolitikai gondolkodás jellemzi, amelyet befolyásol az aktuális világpolitika lengése, hajladozása. Én semmi pénzért nem adnám fel a nyugodt életemet azért, hogy egy ilyen helyen megverjenek, vagy esetleg én verjek meg valakit.

Egyfajta katasztrófaturizmus lenne a vébé?

Nem, ez azért túlzás. Ennek a szórakoztatóipari ágazatnak nagyon jelentős a vonzereje, és én azt is elfogadom, hogy emberek a nemzeti identitásukat összekapcsolják a futballal. Én is azt mondom, hogyha a magyarok játszanának, akkor odafigyelnék a játékra. Nagyon sokan vannak a világon olyanok, akik úgy gondolják, hogy az ő válogatottjuk vagy klubcsapatuk az identitásuk megtestesülése. Ilyenkor talán picit érthetőbb, hogy miért szabadulnak el olykor az indulatok.

Számtalan sportág örvendhetne hasonló népszerűségnek mint a futball, mégis ez a sportág a világ legkedveltebb játéka.

A nemzeti identitásomat könnyebb szívvel tenném fel egy olyan sportágra, amelyben kicsit jobbak vagyunk, mint a labdarúgásban. Szinte mindegy, melyik sportra gondolunk, az a lényeg, hogy sikert élhessek meg. Az ember alapjában arra vágyik, hogy ne kelljen állandóan a vereségeket elviselni: ne az legyen a jelképünk hogy 1954-ben majdnem sikerült valami, de mégsem jött össze. Nem szerencsés, ha az identitásunk kudarcokra épül.

Ha a vízilabdában látnák az emberek az identitás megtestesülését, akkor inkább sikereket élhetnénk meg. A sport, mint szórakoztatóipari irányzat azért válhat népszerűvé, mert megkapja a nyilvánosságot. Bizonyos sportágak látványosabbak mint a többi, jobban fel tudják venni a reklámokat, ezáltal szívesebben költenek rájuk a szponzorok. Nálunk ez a foci, az Egyesült Államokban mondjuk a kosárlabda, vagy a számunkra nehezen feldolgozható baseball, Pakisztánban meg épp a gyeplabdának van óriási sikere.