Balkay, a polihisztor

Balkay László – az idén áprilisban váratlanul elhunyt Jászai Mari-díjas színész, Balkay Géza testvéröccse – valódi polihisztor: zeneszerző, muzsikus, előadóművész, színigazgató, grafikus, festőművész, művészetterapeuta, látványtervező, rajz- és reklámfilmtervező. Gondolhatnánk, hogy bátyja sikerei terelték a művészetek felé, ám éppen fordítva történt.

– Tizenhét éves gimnazistaként kerültem kapcsolatba az egykori Egyetemi Színpaddal. A rajztanárom ajánlott be díszlettervezőnek a fiatalokat foglalkoztató amatőr színházhoz, mert tehetséges, ügyes kezű, nagy fantáziával megáldott gyereknek tartott. Viszonylag gyorsan kaptam rangos feladatokat. Ma is büszke vagyok arra, hogy a Kossuth-díjas rendező, Ruszt József is megbízott feladatokkal, az Aristofanész madarai bemutatójához rám bízta a díszlet megoldását. Az előadásra elhívtam Géza bátyámat, akire olyan mély benyomást tett a színmű, hogy ezt követően határozta el: mindenképpen színész lesz.

Hamar kiderült, hogy színpadra termett, s miután elvégezte a Színművészeti Főiskolát, elit színházak szerződtették. A kaposvári Csiky Gergely Színházban kezdett, majd a Nemzetiben, illetve a Katona József Színházban bizonyította kivételes tehetségét. Platonov alakítása a Csehov-darabban máig etalon az ifjú színészek előtt.

– Ön nem szeretett volna színész lenni?

– Minden érdekel, ami a film és a színház világában történik, s azt sem tagadom, hogy nagy adag szereplési vágy buzog bennem, de ez csak addig terjed, amíg saját szerzeményű dalaimat gitárkísérettel előadom. Nem szeretek más bőrébe bújni! Mellesleg az Egyetemi Színpadon háttér-grafikusként sokat dolgoztam együtt az akkori fiatal zenészekkel, s azt tapasztaltam, hogy Szörényi Levente, Presser Gábor, Orszáczky Jackie és a többiek jobbára csak a saját szerzeményeiket játszották. Máig is azt tartom, hogy az ember a saját gondolatait tudja a legőszintébben tálalni – vallja Balkay László.

– Az Egyetemi Színpad után hogyan alakult a pályafutása?

– Jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára, ahol festőművészi és grafikusi diplomát szereztem.

– Már meglévő díszlettervezői múltja – gondolom – jó ajánlólevél volt a főiskolán…

– Éppen ellenkezőleg! Nem szerették a "kész árut". Csak negyedszerre sikerült bekerülnöm a főiskolára. Mire felvettek, már a hátam mögött volt egy amerikai -disneylandi – és egy német, UFA stúdiós ösztöndíjas tanulmányút. Ezeken a helyeken animációs filmrendezőként és háttértervezőként foglalkoztattak. itthon pedig megcsináltam az egyik legnépszerűbb reklámfilmet, a "bontott csirkést", amit még ma is emlegetnek.

Legnagyobb dobásának mégsem a fenti sikereket tartja, hanem a jó néhány évvel ezelőtt általa létrehozott Tárt kapu színház megalakítását, amely Kispesten működik. Ez a különös társulat változó tagokkal, 20-25 főből áll. Korántsem profi színészekből. Az ötletet nem a rivaldák világa adta:

– A képzőművészeti tanulmányaim mellett kitanultam a pszichológia tudományát is. Évekig terapeutaként dolgoztam a "Lipóton", az akkori Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetben, ahol a betegeket a művészet eszközeivel igyekeztem gyógyítani. Az a tapasztalatom, hogy ezzel a módszerrel vissza lehet vezetni őket az egészséges életformára. A különböző műsorokra való felkészülés érezhetően feldobja, boldoggá teszi őket.

– Így verbuválódott tehát a társulat. Most mire készülnek?

– Most vagy soha! címmel egyórás irodalmi műsorral jelentkezünk majd, szeptember végén. A műsor érdekessége, hogy mindenki a saját versét adja elő.

– Ez már az ön hatása…

– Valóban, -hű vagyok magamhoz, hiszen a műsor zenéjét és a tánckoreográfiát is saját kútfőből merítettem.

– A "Lipót" bezárása kapcsán készült egy film is önökről…

– Ragályi Elemér rendező-operatőr készített egy nagyon kemény dokumentumfilmet, Megyünk a semmibe címmel, amelyhez én írtam a zenét. De nem ez az első nagy lélegzetű zenei munkám, korábban Dickens Karácsonyi énekéből írtam egy musicalt. A bemutató azonban mindmáig elmaradt, noha az egyik színházzal volt megállapodásom, csak – sajnos – az anyagiak és egyéb körülmények közbeszóltak. Pedig ragyogó a darab, jobbnál-jobb szerepekkel. Most jobb híján az íróasztalom fiókjában hever.

– Nem próbálkozott más színháznál?

– Nem szeretek házalni.

– Grafikusként mire büszke?

– Tizennégy éve, amikor Lamberti Gardelli az Operaházban vezényelte az Othellót, Vámos László rendezésével, engem kértek fel a színházi plakát elkészítésére, amely szakmai körökben nagy elismerést aratott. Nemkülönben büszke vagyok a Szörényi Levente rockoperájából, a Fehér Annából készített lemez borítójára is. S talán elsőként kellett volna említenem a Ruttkai Éva-Latinovits Zoltán emlékkiállításra készült munkáimat, amelyet még főiskolásként készítettem el.

– Család?

– Azt tartom, hogy művész ember ne nősüljön.

Lám, van ami egy polihisztornak sem fér bele az életébe…