Körutazáson a Balkánon

Ha a héthatár felé vesszük az irányt, egyedül Ukrajna és Szerbia kapujában kérnek tőlünk útlevelet. Így én is harmadmagammal kissé nosztalgikus hangulatban kerestem elő régi vágású útiokmányom a szúrós tekintetű magyar határőrnek. Mindezt a röszkei átkelőnél ácsorogva, ugyanis a Szeged-Zenta buszjárat annyira zsúfolt volt, hogy az álló utasoknak a határszakaszt gyalogosan kellett megtenniük az előírások szerint. Az ellenőrzésen hamar túlestünk, sőt, buszunkat sem szedték szét, így röpke fél óra alatt magunk mögött is hagytuk a határt, és száguldottunk Zenta (Senta) felé.

Zenta – Hangulatos kisváros olcsó sörrel

Rövid idő múlva fel is tűnt a Tisza-parti kisváros aprócska buszállomása, ahol korábban megismert vendéglátóink már vártak minket. A település egy jobban szituált fővárosi külkerület miliőjét árasztotta egészen addig, amíg be nem sétáltunk a központba. Itt már meglepően városias arculatot mutat Zenta: a gyönyörű Városháza mellett számos múlt századi szecessziós épület szegélyezi az utcákat. Takaros múzeum, könyvtár, zeneiskola, egészségház (a rendelő megnevezései a helyi köznyelvben) vesz körül. A rendezett kis utcák viszonylag üresek, a lakosok nagy része valahol majálisozik, vagy épp rokonlátogatáson van.

A kirakatok többségén magyarul díszelegnek a feliratok, és általában magyar szót is hallunk városszerte. Ez nem túl meglepő, tekintve, hogy az alig több mint húszezer lakosú település 85 százaléka magyar, ezzel a Zenta a Vajdaság egyik leghomogénebb városkája. Ellátogatunk a Tisza-partra is, ahol hangulatos korzót építettek a folyó mellé. Innen a Népkert felé kanyarodunk, ami egy félig erdős, félig parkos terület, a zentai Városliget. Az árusok épp pakolják el a majálisra kiállított portékáikat, lassan estébe is hajlik az idő, így kis kitérővel – a török felett aratott 1697-es Savoyai Jenő-féle győzelemnek emléket állító mementó megtekintése után – mi is visszaszállingózunk szállásunkra. Innen pedig a városka méltán neves klubjába, a Mojoba térünk be. Dallamos rock, hangulatosan kialakított boxok, és alig kétszáz forint egy korsó Jelen Pívó (a Vajdaság kedvelt itala, nevének jelentése: „Szarvas Sör”).

Újvidék – Balkáni metropolisz fellegvárral

Másnap érzékeny búcsút veszünk vendéglátóinktól, és délebbre vesszük az irányt a helyi buszjárattal. A jegy nem éppen olcsó, és a csomagszállításért is fizetni kell, azonban még mindig ez a legjobb megoldás, hiszen a vonatok még a MÁV-nál is hektikusabban járnak errefelé (na de erről majd később). Ahogy haladunk délre, a fel- és leszálló utasok közt folyamatosan nő a szerbek aránya. A Vajdaságról ugyanis tudni kell, hogy főleg a határhoz közel eső két körzetben (Észak-Bácska, Észak-Bánát) élnek magyarok, délebbre haladva egyre kevertebb az összkép: a többséget alkotó szerbek mellett horvátok, szlovákok, románok, bunyevácok, montenegróiak és németek is élnek itt.

Csóka, Ada, Mohol, majd Óbecse. Az utak minősége simán veri a hazai nívót, az egyhangú dél-alföldi tájat néhol szakítják meg legelésző tehéncsordák, és modern öntözőberendezések. Olykor egy-egy választási plakát tűnik a szemünkbe, elvégre az ország kampánylázban ég, hiszen május 11-ére írták ki a voksolást. Találkozunk a radikális Tomislav Nikolic, a demokrata, államfőválasztáson győztes Boris Tadic és persze Magyar Koalíció színeiben induló Pásztor István portréjával. Lassan az utóbbi évek magyarellenes atrocitásairól hírhedt Temerinbe ér a busz, majd kis kitérő után befut Újvidék (Novi Sad) pályaudvarára.

Tudni kell, hogy Szerbiában eddig mindössze három települést neveznek városnak (Belgrád, Nis, Újvidék, ám  idéntől Szabadka, és másik huszonegy helység) ezek közül a második legnagyobb Újvidék a maga 190 ezer lakosával. Ez a Dél-bácskai körzet, és egyúttal a Vajdaság közigazgatási központja, itt található a tartományi parlament is. A lakosság nagy része szerb, de élnek itt horvátok, magyarok (hozzávetőleg 20 ezer fő), szlovénok, ruszinok, macedónok, románok is többek közt. A városkép alapján igazi balkáni metropolisszal van dolgunk: enyhén leharcolt utcák, megtépázott házak, rendszerváltás előtti villamosok és autóbuszok mindenfelé.

A belváros már szebb képet mutat: igényesen kialakított sétálóutca, impozáns városháza, és szép templomok. Közülük is kiemelkedik a Mária neve, amit horvát és magyar hívek használnak közösen (szerbek ugyanis szinte kivétel nélkül ortodoxok). A Szabadság tér a történelmi belváros központja, innen legyezőszerűen ágaznak el az utcák. Egy pofa sörnek itt már hazai ára van, ami érthető is, hiszen egy felkapott nagyvárosban vagyunk. Említésre méltó, hogy itt található a Magyar Szó, a szerbiai magyar napilap szerkesztősége is. Kicsit távolabb áll az Újvidéki Magyar Színház, és a szerb Nemzeti Színház, amelyben magyarországi társulatok is fel szoktak olykor lépni. Mint vendéglátónktól megtudjuk sajnos könnyűzenei téren nem ennyire örvendetes a helyzet, Újvidékre nem jönnek magyar együttesek. Rúzsa Magdi is csak szülőfalujában, Kishegyesen lép fel néha, Óbecsén pedig egyszer az Omega játszott. Ja, és egy alkalommal az Edda merészkedett el Temerinbe, de hát az is húsz kilométer északra.

Pétervárad – sosem használt erőd a Dunán

Átsétálunk a Péterváradra, ami a Duna jobb partján fekszik. Itt található a péterváradi vár, aminek ugyan sohasem volt része harci cselekményekben, de kazamatarendszere és híres fordított órája (nagymutató jelzi az órát, a kismutató pedig a percet) miatt ismert és kedvelt turistacélpont. Az erődítmény tövében áll egyébként Jellasics bán kissé lerobbant szülőháza is. A budai várhoz hasonlóan kialakított sétány vezet körbe a fellegvárban: éttermek, szobrok és bazárok sora szegélyezik utunkat. Innen föntről páratlan a rálátás Újvidékre, jól kivehetőek a városrészek, és a Duna-parti egyetemi negyed is. Itt sok magyar tanul és tanít, többek közt a helyi bölcsészkar magyar irodalom és nyelvészet szakjain. Mi viszont az épp átellenben lévő, Telep nevű városrészben lakunk, ami Újvidék magyar negyedének is tekinthető.

Este vendéglátóinkkal közös vacsora és jóízű beszélgetés zárja a napot: megtudjuk, hogy nem könnyű az itt magyarként megmaradni, a fiatalok nagy része vagy asszimilálódik, vagy elvándorol más vidékekre, esetleg Nyugat-Európába. Azért vannak, akik küzdenek az identitás megőrzéséért, így vendéglátónk is néptánccsoportokat szervezett minden generációnak, hiszen a tánc, az élő néphagyomány az, ami kicsit és nagyot, magyart és magyart összeköt hite szerint. Munkája értékes, de mégis csepp a tengerben, évről évre kevesebb magyar házasságkötést és keresztelőt regisztrálnak a telepi plébánián.
@@

Szabadka – Kosztolányi városa és a burek

Harmadik napon újfent északnak vesszzsük az irányt, ezúttal vonattal. A szerb másodosztály nem egy TGV, de a román CFR-eken azért túltesz. Egyedül a sebességre lehet csak panaszunk, az alig száz kilométeres utat két és fél óra alatt döcögi végig a szerelvény (bár a jegy feleannyi, mint buszra). Szabadka a célállomásunk, ez a magyar határ mellett fekvő százezres nagyváros, ami a Vajdaságra jellemzően etnikailag igencsak heterogén. A magyarok alkotnak relatív többséget, de majdnem ennyi szerb is él itt, no meg horvátok, bunyevácok, sőt, magukat jugoszlávnak(!) vallók is.

Szabadka (Subotica) gyönyörűen rendben tartott város, impozáns központtal. A palotának is beillő városháza és a jelenleg felújítás alatt álló hatalmas zsinagóga is szecessziós stílusban épült. A főtéren modern szökőkutak pompáznak, stílusosan Zsolnay-kerámiával fedve. A közelben áll a Reichl-palota, és az elképesztően nagy függőleges irányú repedéssel „ékesített”, barokk stílusban épült katolikus székesegyház. Itt áll Csáth Géza szülőháza is, és a szintén itt született Kosztolányi Dezső emlékét is őrzik. Ebédidő lévén elfogyasztunk néhány burekot, ez egy Délvidéken igencsak népszerű, tésztából rétestésztából készült, meglehetősen laktató finomság.

Palicsfürdő – Majális, meg EU-konform vidámpark

Délután a közeli Palicsfürdőre látogatunk, ez a kisváros tulajdonképpen Szabadka üdülőtelepe múlt századelői villákkal, árnyas és szépen gondozott platánsorokkal, sétányokkal. Az óriási palicsi tó nem alkalmas ugyan a fürdésre, ám a körülötte lévő számos kis vendéglő, szórakozóhely és Szerbia második legnagyobb állatkertje kedvelt pihenőhellyé varázsolja. Palicsfürdő épp a majális lázában ég, kirakodóvásárok, lacipecsenyések, és mindenféle kacatot árusítók tömege lepte el a korzót. Mi inkább a helyi vidámparkot preferáljuk, ahol utazunk is egy kört az űrhajóskiképzőre emlékeztető, egészen biztosan nem EU-konform ringlispílen.

Felemás közbiztonság

Ezt követően visszatérünk Szabadkára a félóránként közlekedő helyi járattal, ami abszolút bliccelés-biztos: csak a leghátsó ajtón lehet felszállni, és rögtön a lépcsőnél egy kalauztól kell jegyet venni. Helyi barátainkkal járva a pazarul kivilágított utcákat megtudjuk, hogy a Koszovó függetlenedése miatti zavargások nem okoztak különösebb változást a városképben, csak a McDonalds és néhány emléktábla látta kárát a szerb felbuzdulásnak. A közbiztonsággal egyébként nincs különösebb gond, ahogy helyi barátaink elmesélik, az anyaországi médiában jócskán túlcifrázva jelennek meg az etnikai jellegű atrocitások. Tény az, hogy vannak magyarellenes incidensek, ám aki nem keresi a bajt, az biztonságban érezheti magát. Megvannak a kifejezetten magyar és szerb szórakozóhelyek, de közös pontok is akadnak a városban. Mi egy ilyenben töltöttük az estét, elfogadható árú koktélok és fagylaltkülönlegességek társaságában.

Hazaút és summázat

Utolsó vajdasági napunkon kilátogattunk a híres-hírhedt szabadkai piacra, ami egy több csarnokos, óriási zsibvásár: a budapesti kínai vagy az ecseri piac szánalmas másolat ehhez képest. Számítógép-alkatrészektől kezdve a legkülönfélébb ruhákon át a háztartási eszközökig mindent lehet itt kapni a hazai ár töredékéért. Kérdés csupán, hamisított vagy lopott termékkel van-e dolgunk… Tény az, hogy fél Szeged idejár bevásárolni, és nem egy szegedi áruház innen tölti fel árukészletét. Mi csak egy szerényebb bevásárlást eszközültünk, hiszen szorított az idő: el kellett érni a Körös Volán járatát.

A hazaút nem volt mentes a zökkenőktől: a határátkelőn vagy egy órát várakoztunk, és a vámosok szétszedték a fél buszt, ám szerencsénkre semmit sem találtak. Később a Szeged-Budapest vonat sem garantált nyugalmasabb hazautat: eszméletlen embertömeg igyekezett a fővárosba.

A kellemetlenségek ellenére mindenképpen pozitív élmény volt ez a négy nap, amelynek legfontosabb tanulsága, hogy nem kell drágán messzire utazni ahhoz, hogy egyedülálló élményekben legyen részünk. Irány tehát a Délvidék!