70 éves a „töpfe”

A tömegpusztító fegyverek megnevezés mai értelemben csak a második világháború után került be a nemzetközi szókincsbe. Az atombomba joggal "érdemelte ki" a tömegpusztító jelzést, amelyet azután egyre gyakrabban használtak az első világháborúban már alkalmazott és később továbbfejlesztett vegyi fegyverre, majd a mind sűrűbben emlegetett biológiai, baktérium- és toxinfegyverre.

A tömegpusztító fegyver (közhasználatban "töpfe") gyűjtőfogalom azoknak a fegyverfajtáknak a megnevezésére, amelyek a többi fegyverekhez képest, azonos körülmények esetén, hatásaik sajátos jellegénél és arányainál, méreteinél fogva viszonylag rövid idő alatt rendkívül nagymértékű kárt tudnak okozni az élőerőkben, a haditechnikai eszközökben, épületekben és más létesítményekben. Igen nagy területen, sok esetben még a bevetést követő hosszú időn át is képesek hatni, veszteségeket okozva a harcoló csapatoknak és a lakosságnak egyaránt. Nem lebecsülendő az a hatás, amelyet a tömegpusztító fegyverek bevetése az ellenfél erkölcsi-lélektani állapotára gyakorolhat.

Az ENSZ meghatározása szerint tömegpusztító fegyvereknek minősülnek "a nukleáris robbanó fegyverek, vagy radioaktív anyagú fegyverek, halálos vegyi vagy biológiai fegyverek, és bármely más, a jövőben kifejlesztendő olyan fegyver, amelynek pusztító ereje az atombombával vagy a fent említett más fegyverekkel összemérhető".

A nemzetközi jog emlékeztet arra, hogy már az ókorban létrejöttek bizonyos szokások a háborús pusztítások korlátozására, a szenvedések csökkentésére, de csak a XIX. század közepétől bontakozott ki egy olyan törekvés, hogy a "hadviselés jogát" nemzetközi szerződésekben rögzítsék, és a lehetőségek határain belül csökkentsék a háborús szenvedéseket. A görögök megvetették a barbár népeket, velük szemben minden bánásmódot megengedhetőnek tartottak. A rómaiak a foglyul ejtett ellenséges harcosokat rabszolgasorba vetették. A feudális időkben kialakult hadviselési szabályok csak a lovagokat kötelezték egymás közötti viszonyukban. A kereszteshadjáratokat az a felfogás uralta, hogy a "pogányokkal" vívott háborúban a hitetlenekkel szemben nincsenek kötöttségeik.
Másfél évszázaddal ezelőtt lassan kialakult egy olyan felismerés, hogy mivel a háború alapvető célja az ellenség fegyveres erejének megtörése, a hadviselő felek ténykedéseit abból a szempontból kell megítélni, hogy azok szükségesek-e ennek a célnak az eléréséhez, sőt hogy az előidézett pusztítás arányban áll-e az eredménnyel. Kialakult "a háború nemzetközi joga", amely egyebek között, talán elsősorban a felhasználható fegyverek, valamint a katonai célpontok korlátozása útján próbálta a háborús következményeket, az öldöklést, a pusztításokat korlátozni. Már az 1899-es hágai egyezmény tilalmat mondott ki a léghajóról történő bombázásra, valamint a fojtó- és mérgesgázokat terjesztő tüzérségi lövedékek használatára.

Az értekezletek során összeállt "hágai jog" – abból kiindulva, hogy a hadviselő feleknek nincs korlátlan joguk "az ellenségnek ártó eszközök megválasztásában -, rögzíti: tilos szükségtelen bajokat okozó fegyvereket, lövedékeket vagy anyagot alkalmazni. Tiltott minden olyan fegyver, amelynek hatása térben és időben korlátozható. Új fegyver alkalmazása nem megengedett, ha az különösen kegyetlen, és felesleges szenvedést okozhat, vagy ha hatása nem meghatározott célpontra irányul. A nemzetközi jog már meglévő rendelkezései tehát elvileg magukban foglalják a tömegpusztító fegyverek alkalmazásának tilalmát.

A nemzetközi jog egyik alapvető megfontolása, hogy mindaddig, amíg nem sikerül kiküszöbölni az erőszakot a nemzetközi életből, amíg előfordulnak az államok között fegyveres összeütközések, szükség van a harcban álló vagy háborúra készülő felek magatartásának szabályozására, az ellenségeskedések során alkalmazható fegyverek és hadviselési módok meghatározására. Egyetemes érdek a háború kitörésének megakadályozása, de ha ezt nem sikerült elérni, ugyancsak kölcsönös érdek a fegyveres összeütközések által veszélyeztetett személyek életének, egészségének, valamint a létfenntartásukhoz szükséges anyagi javaknak a lehetőségekhez képest minél nagyobb mérvű megóvása. Fegyveres konfliktus kitörése esetén a jog feladata a háborúval együtt járó pusztítás és szenvedés korlátozása. A megtámadott állam az agresszióval szemben jogosan védekezhet minden rendelkezésére álló erejével, de nem választhatja meg szabadon az elhárítás eszközeit. Ugyanez vonatkozik a támadóra és a támadó eszköztárára.

A tömegpusztító fegyverek birtoklásának és alkalmazásának problémáját nem egyszerűsítette és nem oldotta meg egyértelműen az a "tanácsadó vélemény", amelyet a Nemzetközi Bíróság 1996. július 8-án adott az ENSZ Közgyűlésének: "A nukleáris fegyverekkel való fenyegetés vagy azok alkalmazása általában ellentétes a nemzetközi jognak a fegyveres konfliktusok során alkalmazandó szabályaival… A Bíróság mindazonáltal nem tud végleges következtetésre jutni, hogy a nukleáris fegyverekkel való fenyegetés vagy azok alkalmazása törvényes-e vagy törvénytelen-e az önvédelem szélsőséges körülményei között, amikor magának az államnak a léte forog kockán."