Exkluzív interjú Lendvai Ildikóval

Hogyan készül magánemberként, hogyan politikusként október 23-ára?

Egyaránt azzal a vággyal, hogy lehet lesz együtt ünnepelni, és azzal a pici aggodalommal, hogy ugye mindenkinek lehet majd, és azt nem zavarja meg senki. Egyébként valószínűleg ingázni fogok, mert a választókerületemben, a XXI. kerületben is délelőtt vannak a koszorúzások, akárcsak a hivatalos állami megemlékezések, megpróbálom valahogy összeegyeztetni a részvételt.

Mit jelent önnek ez az ünnep ma, és mit jelentett mondjuk évtizedekkel ezelőtt, amikor még ellenforradalomként tanították az iskolákban?

Sajnos én ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik kisgyerekként ugyan, de megélte 1956-ot, úgyhogy apró, személyes élményeim is vannak. Gyerekkoromban a Hősök tere mellett laktam, édesanyám egy ott működő kollégiumot igazgatott, abban az épületben volt a mi lakásunk is. Emlékszem, hogy a sarokról néztük a Sztálin-szobor ledöntését, amiből természetesen semmit sem értettem, de nagy látványosságként megmaradt bennem. Arra is emlékszem, hogy mivel középiskolás gyerekek laktak a kollégiumban, a biztonság kedvéért néhány ágyat levitettek a pincébe, hogy ha nagyobb lesz a baj, védett helyen legyenek a diákok. Az ember gyerekkori emlékei persze töredékesek, van bennük érdekes is, szép is, de volt bennük félelem is.

Mielőtt Pozsgay Imre népfelkelésre változtatta a korábbi ellenforradalom terminust, voltak önben kérdések az ’56-os eseményekkel kapcsolatban?

A családból hallani lehetett ezt is, azt is, de valószínűleg úgy jártam el, mint az ország lakóinak többsége: az agyam egy kamrájába zártam ezt a kérdést, és nemigen foglalkoztam vele, annak ellenére, hogy volt olyan családtagunk, akinek viszonylag kerékbe törte az életét az, hogy a forradalom után állását vesztette. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy mártírcsaládból származom.

A közelmúltban Bitó László élettan-professzorral, íróval beszélgettem, akit meghurcoltak az ötvenes években, mégis baloldali értékeket vall. Rajta kívül több hasonló sorsú és hasonló módon gondolkodó embert ismerek. Mi lehet ennek a magyarázata?

Akár Bitó Lászlót, Mécs Imrét, Vitányi Ivánt vagy a Donáth-családot nézzük, jó néhány példa említhető, ami azt sugallja, hogy az ’56-os eseményekben részt vevők egy jelentős része baloldali célokkal vonult az utcára. A fölsoroltak valamennyien egyfajta igazi szocializmust akartak, miként maga Nagy Imre is. Természetes, hogy minden ilyen népmozgalomnál sokféle cél keveredik, de az ’56-os célokban vastagon benne voltak egy igazabb, tisztább baloldal céljai is, tehát nagyon nem lep meg, hogy sokan az üldöztetések után is a baloldalon kötöttek ki.

Említette a Sztálin-szobor ledöntését. Ha nem is szobordöntést, de az utcakövek feltépését és hajigálását egyesek ma is időszerűnek tartják. Tart a tavalyihoz hasonló utcai rendbontásoktól?

Olyan súlyúaktól nem. Az arra illetékes szolgálatok jelezték, hogy egyes csoportok készülnek a rendzavarásra, tehát itt-ott nyilván megkísérelnek majd atrocitásokat provokálni a szélsőjobboldal képviselői, vagy politikától függetlenül a futball-hulligánok. Azonban úgy látom, ezeknek egyre kisebb a „népszerűsége”, az ilyen megnyilvánulások egyre kisebb létszámmal zajlanak, egyre elszigeteltebbek. Ami talán ennél is fontosabb, hogy a legnagyobb ellenzéki pártnak, a Fidesznek most minden józan érdeke azt sugallja, hogy ne találkozzon az ő demonstrációja a szélsőjobbal. Nem lesz könnyű dolguk, hiszen ezt megelőzően az égadta világon semmit sem tettek annak érdekében, hogy a szélsőséges elemek világos üzenetet kapjanak tőlük. Ezzel együtt a rendezvényszervezőik nyilván mindent meg fognak tenni, és mostanra már a rendőrségnek is több a tapasztalata a különböző rendezvények szétválasztásában.
Annyit teszek még hozzá, hogy a Belvárosban lakom, és tavaly láttam, milyen az, amikor az utcán barikád áll és tüzek égnek. Ezt most nem fogom látni, de olvasni lehet majd arról, hogy kisebb radikális csoportok provokálják a rendőrséget.

Kanyarodjunk a közvetlen munkájára. Nem érzi visszásnak pártja minapi 20 pontos népszavazási kezdeményezését akkor, amikor egy éven keresztül arról nyilatkoztak a szocialisták, hogy a Fidesz a maga hat pontjával lejáratja a népszavazás intézményét?

Én sem örültem a Fidesz népszavazási kezdeményezésének, a két referendum-javaslat között viszont van egy lényeges különbség. A Fidesz olyan kérdéseket bocsátana népszavazásra, amelyek eldöntése az adott ciklusban a kormánytöbbség feladata. Ha minden nem tetsző törvényről népszavazást kezdeményez az ellenzék, az egyrészt tényleg vezethet a népszavazás intézményének a lejáratásához, másrészt nehezítheti az ország kormányozhatóságát. Ezzel az erővel mi is kezdeményezhettünk volna népszavazást akkor, amikor a Fidesz megváltoztatta a törvényes nyugdíjemelés mértékét vagy befagyasztotta a családi pótlékot. Elleneztük ezeket a lépéseket, de álmunkban sem jutott eszünkbe, hogy a kormányon a népszavazás útján vegyünk revánsot.
Amiben mi fordulunk most népszavazási kérelemmel az OVB-hez, ahhoz kevesen vagyunk. A 20 kérdésünkből semmiképpen sem maradhat fenn mind, mert a legtöbb kérdést több változatban tettük fel, hogy alkotmányos legyen. Legfeljebb a fele maradhat állva a kérdéseinknek…

…az se kevés…

…ez így van, de ezek már valóban a kétharmados törvényekre vonatkoznak, csak egy-egy kétharmados törvény egy-egy fontos elemére kérdeznek rá, mondjuk a pártfinanszírozásról szóló törvény egy törvény, melynek fontos elemeire legalább három-négy kérdés vonatkozik. Magyarán nem növeltük a témák számát.
Másfelől egyáltalán nem örülnék, ha ezek a kérdések végül eljutnának a népszavazásig. Már a visszavonó nyilatkozatot is aláírtuk arra az esetre, ha megállapodás születne a kérdésekről a parlamentben, de olyan sokszor fogtak már hozzá a pártok ehhez hasonló kérdések megoldásába eredménytelenül, hogy ez az általunk diktált külső kényszer kedvező pályára tudja állítani a mi tárgyalásainkat is.
@@
Nem vitatom. Ugyanakkor a Fidesz, és bizonyos szempontból az SZDSZ is érezheti úgy, hogy a kormány és az MSZP zsarolja a legnagyobb ellenzéki pártot.

Szebb szóval fogalmazva ösztökéli, de ugyanarra gondolunk, ezt vállalom. Arra gondolunk, hogy érezze kötelességének a Fidesz meg többi párt is a parlamentben, hogy ezekben a kérdésekben végre záros határidőre megegyezés szülessen. Igen, presszionálni, erősen motiválni akarjuk a pártokat egy olyan megegyezésre, ami mostanáig az utolsó pillanatban mindig meghiúsult.

Meglehetősen nagy a Fidesz előnye önökkel szemben, a HVG-Medián legfrissebb adatai szerint nőtt az olló a két nagy párt között. Egyesek attól tartanak, hogy a kormány a népszerűségvesztés miatt puhítani fog a reformokon.

Erről szó sincs, és nincsen erre utaló szándék sem. Nemcsak azért, mert hihetetlenül bátrak és erényesek vagyunk vagy nem figyelünk a közvélemény-kutatásra, hanem azért sem kívánjuk felpuhítani a reformokat, mert az az országnak lenne rossz, és politikai önsorsrontással is felérne egy ilyen lépés. Ezzel megakadályoznánk, hogy az eddigi megszorítások elkezdjenek termőre fordulni, és elherdálnánk mindazt az áldozatot, amelyet az ország – értve vagy beletörődve, de – meghozott az elmúlt egy évben.

Gazdasági elemzők szerint látványos változások az EP-választásokig, de még a 2010-es országgyűlési választásokig sem igazán várhatóak. Másrészt annyira bebetonozódtak a politikai táborok, hogy sokan úgy vélik, akár tejjel-mézzel folyó Kánaán is lehet ebben az országban, Gyurcsányra és az MSZP-re akkor sem fog szavazni a többség.

Arra, hogy olyan látványos változás lesz, amilyen például az előző ciklusban volt, amikor 25-30, olykor nagyobb százalékkal nőttek a reálbérek, nem számítunk, ilyet nem is ígértünk. Arra viszont számítunk, hogy az életszínvonal kényszerű visszaesése, majd 2008-as stagnálása után 2009-től egy szolid, 4-5 százalékos, normálisnak mondható reáljövedelem-, magyarán életszínvonal- és vásárlóerő-növekedés bekövetkezik. Ami emellett épp olyan fontos, hogy ha túljutunk azon, hogy most még csak az látszik, ami rossz, hogy például be kellett zárni kórházi osztályokat, az is látszani fog, hogy az így megspórolt pénzből fölépül huszonvalahány kistérségben az eddig hiányolt szakrendelő is, akkor a reáljövedelem látványos emelkedése nélkül is azt szűrik le az emberek, hogy volt értelme a megszorításoknak.
A bebetonozásról annyit, hogy körülbelül csak az ország fele képes ma a pártokról állást foglalni, soha még ilyen nagy az egyetlen pártot sem választó, a teljesen elbizonytalanodók aránya volt. Ez egy ilyen változó, megszorításokkal terhes, Zuschlag-üggyel súlyosbított időszakban nem meglepő. Az emberek másik fele természetesen állást foglal, de ebben a csoportban is vannak olyanok, akik a különböző választásokon különböző pártokra adták a voksaikat. A magyar közvélemény-kutatások sajátja, hogy rendkívül változékony a szimpátia. Magyar választáson még soha sem nyert az a politikai erő, amelyik a ciklus közepén a legnépszerűbb volt.
Rossz viszont, hogy egy szűkebb kör, a nagyon aktívan politizálók körében teljes a politikai hidegháború.

Sokan vélik úgy – például Dávid Ibolya vagy Lengyel László –, hogy az ország két politikus, Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor foglya. Felmerült már szocialista körökben, hogy a miniszterelnök személye tehertétel lehet a párt számára?

Olyan fontos embereket, mint akiket említett, nyilván nem szívesen nevezek naivnak, viszont udvariasabb formában hadd fogalmazzak úgy: általánosságban véve naivitás azt gondolni, hogy ha egy politikai oldal lecseréli a vezérét, attól minden megváltozik, és a két oldal egymás nyakába borul. Amikor politikai hidegháború dúl, akkor természetesen egy politikai tábor érvrendszerében a saját programjának pozitív elemei mellett ugyanolyan erővel jelennek meg a másik tábor programjának vagy habitusának hiányosságai. Ezen kár csodálkozni. Nagy butaság lenne részünkről Gyurcsány nélküli Gyurcsány-programot csinálni. 

Többen a kormányfő hitelességét kérdőjelezik meg javarészt az őszödi beszéde és a kilencvenes évek első felében történt meggazdagodása kapcsán.

A kilencvenes évek gyurcsányi életútjának teljes ismeretében nyertük meg a legutóbbi választást. Ami az őszödi beszédet illeti, az egy valóban nagy kérdése a magyar politikának. Mégis úgy hiszem, hogy az emberek elsősorban azon az alapon fognak ítélni, hogy a kormánynak mit sikerült megvalósítania. Ha sikerül bebizonyítani, hogy a köz érdekében ténykedett, akkor már nem őszöd vagy nem őszöd lesz a választás tétje.

Nem látszik ma az MSZP-n belül olyan kvalitású politikus, aki a jelenlegi miniszterelnök-pártelnök helyébe tudna lépni. Miért?

Én sem látok most olyat. Vannak tehetséges politikusaink, akik alkalmasak különböző posztokra, de mivel az adott programot akarjuk megvalósítani, egyelőre úgy látom, bennük sincs szándék előlépni, ráadásul egy nagyon feszített tempójú előrehaladáshoz egy politikai hidegháború közepette a szokásos jó politikai képességekhez képest másfajták is kellenek, amilyenek pillanatnyilag Gyurcsányban vannak meg legjobban.

Az ön neve fölmerült már, mint lehetséges kormánytagé?

Kormányalakításkor fölmerült már, kaptam is ilyen-olyan ajánlatokat, amelyeket mindig elhárítottam azzal, hogy frakcióvezető szeretnék lenni. Ne mondja meg a minisztereknek, de szerintem sokkal érdekesebb ez a tevékenység, mivel ebben az ember a politika egészével foglalkozhat. Engem ez érdekel, ezt szeretem csinálni, és valószínűleg rosszul végezném a közigazgatás mindennapi robotját, nincs is kedvem kipróbálni.