1956. Nehéz kérdés.

Az. A maiaknak nehéz ezzel érzelmileg azonosulni. Teljesen más világ volt akkor, mint ma. Engedtessék meg egy személyes példa: édesapámat meglőtték az első világháborúban, Észak-Olaszországban és fogságba esett. Amikor ez szóba került én persze együtt érzően bólogattam, hogy igen, igen. De nem tudtam igazán átélni a szenvedését.

Vagy amikor Ferencz Jóskáról meséltek. Azt sem értetettük meg igazán. Nem tudtunk érzelmileg azonosulni. Ezért tudom teljesen megérteni azt, ahogyan az ön korosztálya ’56-hoz viszonyul. Az időbeli eltérés körülbelül ugyanannyi köztünk ötvenhatosok és a mai fiatalok közt, mint amikor nekünk meséltek az I. világháborúról és Ferencz Józsefről. De azt nagyon értékeljük, hogy a mai generáció egyáltalán érdeklődik 1956-ról. Csak arra kell vigyázni, hogy sokan túloznak. Én is mondhatnám, hogy harcoltam. Nem harcoltam.

Miért nem harcolt?

Amikor október 23-án kitört Pesten a forradalom, akkor mi, olimpikonok a Vörös Csillag Szállóban voltunk és feleskettek minket, hogy nem veszünk részt a fegyveres harcokban.

Ha jól tudom önnek is lett volna oka harcolni, hiszen a rendszer sem önnel, sem a családjával nem bánt kesztyűs kézzel.

Ez így van. Apámat kirúgták a bírói állásából, nem volt hajlandó belépni a pártba. Segédmunkásként kellett dolgozzon, hogy ne haljunk éhen. A bácsikámat kitelepítették, elvitték az Alföldre. Engem annyira nem zargattak, nem vittek el Recskre, engem nem telepítettetek ki, mert rám szükség volt. A sportolók reprezentálták az országot, szüksége volt ránk a propagandának. Ennek ellenére engem is értek sérelmek, egyetemre, főiskolára nem járhattam.

Miért nem?

Először a Műszaki Egyetemre vettek fel, építésznek. Onnan a B listázás miatt kellett elmennem. A felsőoktatásban részt vevőknek csak két százaléka lehetett értelmiségi származású. Mivel a válogatott evezős keret tagja voltam ezután fölvettek a Testnevelési Főiskolára. Onnan különböző mondvacsinált okok miatt kellett eljönnöm.

Mik voltak ezek az okok?

Azt hiszem az lesz a legjobb, ha szó szerint idézek neked a káderlapomból. Körülbelül egy hónapja kaptam meg a TF-ről. ”Ütő Géza: zsúrfiú, politikailag ingadozó, passzív magatartású, ideológiailag képzetlen, közösségi munkát nem végzett. Szabó Egon megfigyelése alapján Ütő politikai magatartása nagy ködfolt, semmit nem lehet belőle kihozni.” Mondanom sem kell, hogy ennek a fele sem igaz.

Ez volt ugye 1949-ben. Ezután mihez kezdett?

Az evezést természetesen nem hagytam abba, ez volt a fő foglalkozásom. Nem sokkal azután, miután kirúgtak kaptam egy levelet az államtól, hogy a kispesti traktorgyárban a hegesztést tanuljam ki. Itt kilenc hónapig dolgoztam, mellette edzésekre jártam. Az ötvenes években ez bevett szokás volt. A sportolóknak az OTSB (Országos Testnevelési és Sport Bizottság) mindig kerített valamilyen munkát, mivel a sportolásért fizetést nem kaptunk. Sok munkahelyem volt, két évig katona is voltam a sportszázadban.



Térjünk vissza október huszonharmadikára. Hol volt ekkor?

A Sváb-hegyen, a Vörös Csillag Szállóban. Ott lakott az olimpiai csapat egy része, edzőtábor volt. Mi evezősök Csepelre jártunk le onnan edzeni. 23-án kora délután épp Kabos Gyula tartott előadást nekünk, velem volt a menyasszonyom is. Az előadás szünetében lövéseket hallottunk. Kimentünk a teraszra és megijedtünk, mert nem tudtuk, hogy mi van. Persze akkor se televízió, se mobiltelefon nem volt. Az OTSB-től tudtuk meg, hogy mi a helyzet. Mivel mindenki izgult, hogy mi történik otthon, engedélyt kértünk, hogy hazamehessünk.

Ekkor eskették meg a sportolókat?

Igen, ekkor fel kellett esküdnünk, hogy nem veszünk részt semmiben. Senki nem tudta, hogy mi lesz. A menyasszonyomat hazakísértem, de én már nem jutottam haza Kőbányára. Már nem járt se villamos, semmi és őrült nagy tömeg volt az utcákon. Akkor már érezni lehetett, hogy valami lesz. Az Astoriáig jutottam el, gyalog.

Ott mi történt?

Akkor értem oda, amikor a Rádióból jöttek kifelé az emberek, a Múzeum Körútra. Akkor ott nagy lövöldözés volt. Mondták, hogy az ávósok a tömegbe lőttek. Láttam, hogy a Múzeum Körút és a Károlyi kert sarkán egy lámpaoszlopra fel van akasztva egy ávós. Épp halálra verték… A keresztapám ott lakott a Károlyi kertnél, ezért is mentem oda, hogy ott töltsem az éjszakát.

Másnap mit csinált?

Vissza kellett mennem a Vörös Csillagba. Útban odafelé a Moszkva téren (akkor Szél Kálmán tér volt) láttam, hogy barikádot építenek. Segítettem. Fegyver nem volt a kezemben, de éreztem, hogy valamit tennem kell. Viszont kerültem a harcot, a lövöldözést. Ekkor még nem volt olyan súlyos a helyzet, mert nem volt annyi orosz. Csak az itt állomásozók. Október 23. és november 4. között a forradalom győztes volt. A rendőrség és a magyar hadsereg a forradalmárok mellett állt.

Az olimpikonok egyáltalán nem akartak harcolni?

Megmondom őszintén, nem tudtuk, hogy mi lesz. Utólag már tudjuk, hogy a forradalom elbukott, megtorlása lett. De ezt akkor nem tudhattuk. Ráadásul, akik akkor ott voltak a Vörös Csillagban, azok egytől egyig legalább négy éve készültek az olimpiára. Nem lehet négy év felkészülést föláldozni azért, hogy egy vagy két napot lövöldözöl. Hiába utálod az oroszokat, hiába utálod az ávósokat. Elég magyar volt akkor, aki ezt megcsinálta helyettünk.

Szóval 24-én visszament a Vörös Csillagba. Utána?

24-29-ig ott laktunk. Edzésekre ugye nem tudtunk járni, mert elég nagy volt a felfordulás. Majdhogynem bezárva tartottak minket ott fönt. Aztán 29-én busszal vittek ki minket Prágába. Eredetileg Budapestről utaztunk volna Melbournbe, csak a francia repülőgép, amivel mentünk volna, nem tudott bejönni az országba, Prágában várt minket. Nem emlékszem pontosan, négy vagy öt busszal mentünk ki. Bekerültünk a csehek olimpiai táborába,(nem messze Prágától) ahol cseh ávósokkal őriztettek minket. Mi fasiszták voltunk az ő szemükben. Tartottak tőlünk, mert ekkor még győztes volt a magyar forradalom. Magyarországot független, szabad országnak kiáltották ki. Mi is Kossuth címeres mezekkel, zászlókkal mentünk ki, nem a vörös csillagossal.