2017. november 19. - Erzsébet

Megőrizni a létezés magyar minőségét - Orbán kötcsei beszéde szóról szóra

A Fidesz elnökének gondolatai a kultúra jövőbeni szerepéről a Nagyítás című lap legújabb számában.
2010. február 18. csütörtök 16:40 - HírExtra
A kultúra és a mindenkori kormányzat viszonya több szempontból is értelmezhető. Az egyik lehetőség, hogy különbséget teszünk a között, aki a kultúrával foglalkozik, és onnan közelítve vizsgálja a politikum, szűkebben pedig a kormányzat mibenlétét; illetve a között, aki alapvetően a kormányzás elméleti és gyakorlati problémáival foglalkozik, és ebből a perspektívából tekint a kultúra általános és egyedi kérdésfelvetéseire. A következőkben, talán nem meglepő módon, kormányzat és kultúra viszonyát a kormányzás logikája és megfontolásai felől kísérlem meg értelmezni.

Mindenekelőtt azonban szükségesnek tűnik egy fontos kérdés tisztázása.

Nehéz esztendők vannak mögöttünk; ahogy Cseh Tamás énekelte: "Túléltük hát, bár igénybe vett." Azt sem tagadhatjuk el, nem is érdemes, hogy a csillagok jól állnak, az esélyek kifejezetten biztatóak. Érthető tehát, hogy ha jó esély mutatkozik egy új korszak megnyitására, akkor a tenni akarás, a segíthetnék, a részvételi szándék mindenkiből szinte kibuggyan. S miután a következő néhány hónap tétje a kormányalakítás lehetősége, értelemszerűen ezen akaratok is mind ebbe az irányba haladnak, mozdulnak. Érezvén és értvén tehát az egyre erősödő tektonikus mozgások motivációit, valóban minden pikírtség, gúny és irónia nélkül mondom: szinte úgy érzi az ember, hogy lassacskán mindenki kormányt alakít. Jó volna azonban, ha eddigi sikereinknek talán egyik legfontosabb előfeltételéhez továbbra is tartanánk magunkat, s már most tiszta helyzetet teremtenénk, ahogy barátok közt szokás a kényesnek tűnő kérdésekben.
Az ország, a ránk figyelő közvélemény úgy tudja, s talán nem ok nélkül, hogy mi egy olyan politikai közösség vagyunk, ahol munkát szoktak osztani, és nem pozíciót. Természetesen minden javaslatot a legnagyobb örömmel fogadunk, mint ahogy eddig is tettük. Egy arra alkalmas időpontban pedig megszületnek majd a döntések. Ám most nem ennek van itt az ideje. A mi közösségünkben, ha valaki nagyon akart valamit alkotni, létrehozni, megvalósítani, akkor mindig számíthatott a támogatásunkra és érdeklődésünkre.

Ha viszont valaki nagyon akart valami lenni, annak mindig azt tanácsoltuk, inkább kerüljön el bennünket, megkímélve egymást a felesleges, előreláthatóan terméketlen beszélgetésektől. Leginkább ezeket a szem­pontokat kell figyelembe venni ahhoz, hogy a meglévő szellemi energiák és a jobbító szándékú tettvágy ne szétfeszítsen, hanem a közös sikerhez vezessen bennünket; hogy mindenki tudja, szükség van rá, és senki ne érezze kirekesztve magát.

Jellemző látásmód

Ha föltesszük azt az egyszerűnek látszó kérdést, hogy egy közösség miért alakít kormányt, miért szervezi meg az életét állami formában, és miért vállalja mindazt, ami ezzel jár, akkor a kérdés egyszerűségéhez igazodó válaszokat kaphatunk. Azért alakítunk kormányt, mert így nagyobb jólétet és biztonságot lehet elérni, nagyobb mértékben lehet garantálni az egyéni, illetve a kollektív függetlenséget és szabadságot, és így tovább.

Magyarország azonban történelménél, méreténél és erejénél fogva - s ez utóbbinál talán találóbb, esetleg pontosabb lehet a gyengeség kifejezés használata - speciális helyzetben van, amely nem teszi lehetővé, hogy beérjük ezekkel az egyszerű válaszokkal. Magyarországot, a magyar emberek közösségét kormányozni valami mást, ennél többet is jelent. S itt fontos megjegyezni, hogy amikor Magyarországról beszélek és a kormányzás lényegéhez közelítek, akkor én ezt kisbetűvel és két szóban írom: magyar ország. Nézetem szerint ugyanis a mindenkori ideális magyar kormányzatot annak a felismerésnek kell vezetnie, hogy a magyarok közössége, s egyáltalán a létezés magyar minősége többek között abból ered, hogy rendelkezünk egy saját, csak ránk jellemző látásmóddal, ahogyan leírjuk, megértjük, érzékeljük és kifejezzük a körülöttünk lévő világot. Természetesen a maguk mód­ján mások is leírják, értelmezik és kifejezik a világot, de mintha az valahogy mást jelentene. Ha úgy tetszik, az másfajta művekben ölt testet. De meggyőződésem, hogy így leírni, megérteni és kifejezni a világot rajtunk kívül más nem tudja. S ez a kulturális minőség az, amit egy kormányzatnak meg kell őriznie, illetve ezt a közösséget abban az állapotban kell megtartania, hogy a bennünket az összes többi nemzeti közösségtől megkülönböztető kulturális minőség fennmaradjon. Valójában tehát a kormányzás célja és feladata - nagybetűvel és egybeírva - Magyarország közjogi értelemben vett vezetése, tartalmilag pedig annak biztosítása, hogy a nagybetűs Magyarország kisbetűvel és két szóban írva: magyar ország maradjon.

Amikor kultúráról beszélünk, nem csupán a magaskultúra minőségi alkotásaira gondolunk, hanem mondjuk a magyar gasztronómiától a köszönés sajátosan magyar gesztusrendszeréig sok mindenre. A kul­túra és kormányzat viszonyában ugyanakkor a magaskultúra rendkívül fontos szerepet tölt be, hiszen a mindenkori kormányzást működtető politikusok a magaskultúra képviselőitől, alkotóitól várják azokat az impulzusokat, amelyekből kitűnik, hogy az a valami, amit kormányzásukkal szolgálnak, még létezik; hogy a magyar kultúra és minőség még megvan; és hol képző­művészeti alkotásokban, hol filmekben, hol irodalmi művekben nyilvánul meg.

A kultúraalkotó elit

Amikor kultúra és kormányzás viszonyáról beszélünk, akkor evidens módon az elit kérdését sem kerülhetjük meg. Minden társadalomnak szüksége van elitre, amelyben a közösség céljai tudatosan kiformálódnak; amelynek egyik része kormányoz, jó esetben mindenki megelégedésére, a másik része pedig a kulturális-tudományos életben tünteti ki magát. Bibóval szólva az elitnek - a politikainak is - egyben kötelezettsége is van: mintákat és példákat kell adnia az élet minőségi megélésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre. Az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására kell törekednie - röviden: kultúrát kell alkotnia. A kultúrpolitikának pedig az a fel-adata, hogy azokat a személyeket és csoportokat, akik értékeket hoznak létre, megbecsülje, elismerje és alkotásra sarkallja, az így megszületett mintákat pedig a megfelelő formák és csatornák megtalálásával eljuttassa az emberekhez - ha úgy tetszik: a tömegkultúra részévé tegye.

Az elitnek azonban nagyon régóta, de különösen 1990 óta komoly problémákkal kell szembenéznie Közép-Európában. Ahhoz ugyanis, hogy elitről beszélhessünk, valamilyen értékelési rend szerint ki kell választani az adott közösségből bizonyos embercsoportokat. Hogy milyen értékelési rend szerint tekintünk valakiket minta- és értékadásra alkalmasnak? Hogy miért éppen olyan egy elit, amilyen? Hogy a társadalom miért éppen azokat tekinti saját elitjének, akiket? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása rend­kívül nehéz. Az azonban bizonyos, hogy az elit vezető szerepének elfogadása egyúttal azoknak az értékeknek a megértését és elfogadását jelenti, melyeket az elit közvetít. Az értékeknek az elit és a közösség közös meggyőződésévé kell lenniük. Ahhoz, hogy egy elit be tudja teljesíteni küldetését, fontos, hogy az a társadalom, amelyiknek ő a mintaadója, ezt a rendszert valóban értékesnek lássa. És hogy éppen milyenfajta embereket sorol az elitbe és lát értékesnek, az attól függ, hogy általában az emberi értékességről milyen fölfogást vall a magáénak. Magyarországon szembe kell néznünk azzal a problémával, hogy hiányzik a mintaadó elit kiválasztását igazoló értékelési rend, azaz a hagyományos elitdefiníciók nem működnek. A gazdasági elitre a magyar közösség e pillanatban nem néz fel, mert meggazdagodásának, sikerességének erkölcsi alapjai sok esetben hiányosak és megkérdőjelezhetők, a kulturális elit megítélését figyelve pedig azt látjuk, hogy a társadalom kevésbé várja az emberi értékesség kritériumának meghatározását tőlük, mint korábban.

Az igazi probléma ma Magyarországon tehát az, hogy semmifajta, a közösség által elfogadott értékelési rend nincs, amely kiválaszthatná a teljes magyar nemzetből azt az elitet, amelytől azt várjuk, hogy mintákat és példákat adjon számunkra. S ez az a pont, ahol meg kell értenünk és el kell fogadnunk, hogy politika és kultúra elkerülhetetlenül kapcsolódik egymáshoz. Miután semmifajta, évtizedek vagy évszázadok alatt elfogadott értékelési rendje nincs, s így a múltból már ilyet nem kaphat, a társadalom egyetlen kritérium alapján ítélkezik a magyar szellemi élet képviselőiről: politikai teljesítményei alapján. Vagyis Magyarország polgárai összességében ma annak megfelelően alkotnak véleményt az elit teljesítményéről, hogy az ország kormányzásában, a politikai elit megszervezésében sikeres volt-e vagy sem.

Amikor példának okáért a neoliberális elit leszerepelt Magyarországon, akkor ez nem feltétlenül azért következett be, mert a neoliberális szellemi forrásokból táplálkozó kulturális alkotások értéke hirtelen hanyatlott volna. Lehet, hogy ilyen is bekövetkezett. De hogy a közvélemény nem ezért tekinti a magyar neoliberális elitet bukottnak, az egészen bizonyos. Pusztán arról van szó, hogy a neoliberális elit által kínált minták és értékek kudarcba vezették Magyarországot, sikertelenséget hoztak a gazdaságban és a közélet számos területén, vagyis a neoliberális elit és az általuk támogatott politikai közösség együttesen felelősek a kudarcért, és így az egyik magával rántotta a másikat. A "mainstream" értelmiség szellemi teljesítményének megítélése tehát bizonyos mértékig azon múlik, és még évtizedeken keresztül azon fog múlni, hogy az általa képviselt értékek nevében szerveződő politikai közösség és kormányzás sikerrel jár-e vagy sem. Azt gondolom, hogy ezzel a felismeréssel érkeztünk most el egy korszak végéhez.

Egyszerre vizsgázunk

Ennek a tapasztalatnak a legfontosabb tanulsága, és ezt a lehető legkomolyabban kell érteni, hogy ez a mi esetünkben sem lesz másként. Egyszerre fogunk vizsgázni, ha úgy tetszik. Egy lehetséges kurzusváltás esetén ugyanis - amennyiben az új kormányzat részben vagy egészben más szellemi alapokon kívánja megszervezni a magyar közösség életét - mind a kormány, mind a támogató elit kulturális teljesítményét annak alapján fogja megítélni a magyar közvélemény egy tekintélyes része, hogy az ezeken az alapokon felépülő kormányzás sikeressé teszi-e Magyar­országot vagy sem. Ha igen, akkor ennek a szellemi közösségnek a teljesítménye fel fog értékelődni a közvélemény szemében. Természetesen tisztában kell lenni azzal, hogy ez sem egy objektív mérce, hanem az emberek értékítélete. Az ő szemükben a polgári és keresztény szellemi gyökérzetű Magyarország és az azt megfogalmazók attól függően lesznek sikeresek vagy sikertelenek, hogy az országot sikeressé vagy sikertelenné tették-e.

És itt most egy gondolat erejéig még vissza kell térni a jelenleg regnáló kurzus értékeléséhez. A fentiekből következőleg véleményem szerint nem egyszerűen arról van szó, hogy egyfajta kormányzati leszereplés következett be a baloldalon, hanem a kormányzati leszereplés egyúttal diszkreditálta a szociálliberális értékrendű kultúrateremtő közösséget is. Lehet, hogy ez túl szigorúan hangzik. Lehet, hogy akik érintve érzik magukat, ezt a megállapítást nem tartják igazságosnak, mert úgy vélik: mindentől függetlenül ők azért még jó regényeket írtak. Ezt majd eldönti a szakma, illetve az olvasók. Mindent egybevetve azonban valamilyen mértékben mégiscsak részt vettek annak a közgondolkodásnak a kialakulásában és kialakításában, amely ide vezette az országot, és most, amikor kiderült, hogy ez csődöt mondott, vállalni kellene, hogy ez bizony az ő tevékenységük csődje is egyben. Természetesen lehetséges, sőt valószínű, hogy íróként nem mondtak csődöt, de elitként - ahogy az előbb fogalmaztam Bibó István nyomán: mintaadó, az élet élésére mintát adó elitként - bizony, csődöt mondtak.

Meggyőződésem szerint tehát nem egyszerűen a kormányzat leszerepléséről van szó, hanem a kormányzás szellemi és értékalapjainak megrendüléséről. Az emberek ugyanis nemcsak azt gondolják, hogy a kormányzat leszerepelt, hanem azt is, hogy az a két gondolat, amire a maga szellemi identitását építette, ugyancsak megbukott.

Az egyik ilyen pillér az indivi-duum és a közösség közötti viszonyrendszer egyensúlya. A közvélemény úgy érzékeli, hogy ez a viszonyrendszer megbillent az individuum irányába, aminek például mindennapi tapasztalata, hogy fölbomlott a közrend. De hasonlóképpen bukott meg a jelenlegi kormányzás szellemi alapjait jelentő tételrendszer másik pillére is. Ez pedig a tudományos kapitalizmus bukása, a piac mindenhatóságába vetett hit - amiről kiderült, hogy nem igaz, és szintén megbukott, itthon és világméretekben is. Ugyanakkor a világban zajló folyamatok is azt a benyomást keltik, hogy valami véget ért. Amit látunk tehát, az nem csupán egy kormányzat leszereplése, hanem egy korszak vége is egyben. Máshonnan nézve pedig egy új kezdet lehetősége. Egy nagy lehetőségé, amely egyben óriási kockázat is.

Rejtett társadalom

Nem csupán szellemi értelemben zárul le azonban most egy korszak. Nem egyszerűen az élet élésére adott bizonyosfajta minták és példázatok veszítették el érvényességüket vagy tömegvonzerejüket, hanem ezzel párhuzamosan összeomlott egy hatalompolitikai rendszer is. 1990 után a magyar baloldal felépített egy hatalompolitikai rendszert. S most nem kormányzati struktúrákra, gazdaságpolitikára vagy közigazgatási szisztémákra gondolok, hanem kifejezetten egy hatalompolitikai rendszerre. Egy olyan építményre, amely garantálta, de legalábbis nagyobb esélyt biztosított a baloldal számára, hogy hosszú távon is képes legyen a társadalom legfontosabb elitpozícióit kezében tartani és a saját céljainak megfelelően fölhasználni. S értelemszerűen gondoskodott ennek az újratermeléséről is, hiszen minden hatalompolitikai rendszer újratermelésre szorul.

Egy hatalompolitikai rendszernek három forrása van; három formában, három dologgal kell etetni, hogy újratermelődjön: pénzzel, ideológiával és szavazattal. Pénzforrásként a szocialisták 1990 után kitalálták a privatizációt, majd miután elfogyott az eladható vagyontárgyak köre, a külföldi hiteleket vetették be mint hatalompolitikai rendszerük finanszírozási forrását. Megalkották az ideológiát is: kiépítettek egy saját médiát, magukhoz láncoltak egy értelmiségi holdudvart, amelynek képviselői aztán axiómaszerűen fogadtatták el a társadalommal, hogy a baloldaliság eredendően természetes állapota az embernek; minden, ami baloldali, az evidensen modern és a jövőhöz tartozik; s ezzel szemben ami nem baloldali, az definíciószerűen maradi. Ami pedig a baloldal hatalompolitikai rendszerének szavazatokkal való utánpótlását illeti, egy intellektuálisan rendkívül izgalmas, ám végtelenül kártékony megoldást találtak ki. Ennek lényege, hogy miközben az államot minden olyan területről kivonták, ahol valójában szükség lett volna rá (piacfejlesztés, egészségügy, oktatás stb.), egyfolytában növelték a járadékok és egyéb juttatások formájában állami forrásokból élők számát. De miután emberekről beszélünk és nem matematikai tételekről, el kell mondani, hogy természetesen nem mindenki vált automatikusan baloldali szavazóvá, aki állami támogatásokból tartotta fenn magát; azonban a statisztikák világosan mutatják, hogy minél inkább államfüggő valaki, annál inkább elérhető a baloldali politika számára, és szavazóvá, támogatóvá tehető. Egyszerre államtalanítottak tehát olyan helyeken, ahol nem kellett, nem lett volna szabad; és közben egyre növelték azok számát, akik egyre inkább az állami újraelosztástól függtek.

Ezzel a trükkel "szórakoztattak" bennünket az elmúlt jó néhány évben, etatizmussal vádolva az egészségügyben, az oktatásban az állami szerepvállalás mellett érvelőket, miközben valójában az etatizmusnak egy piacbarát formáját találták ki: nem az állami intézmények, hanem az államból élők számát növelve évről évre, választásról választásra. Mindeközben persze tagadták e csoport létezését, azt pedig végképp elutasították, hogy tudatosan hozták volna létre, termelték volna újra ezt a csoportot, ezt a nagy közösséget. Ilyen értelemben tehát egy be nem vallott, rejtett társadalomról beszélhetünk. Nagyon sok, több millió emberről van szó, akiknek a létfenntartását állami juttatások garantálják, nem pedig az állam érdekkörén kívüli - mondjuk úgy - piaci teljesítményük.

Nem állítható persze, hogy ez fényes perspektíva volt ezeknek az embereknek, de a nem fényes perspektívákat is meg kell manapság becsülni, főleg, ha biztonságot adnak. És ennek a rejtett, az államnak kiszolgáltatott, de önmagát így mégis fönntartani képes csoportnak azt az ígéretet azért megtették, és meg is tartották, miszerint: bár feljebb talán soha az életben nem fogsz jutni, de biztosan nem csúszol le. Egy nemzet versenyképességének szinonimájaként azért, valljuk be, ez elég sovány. Ez nem az a gondolkodásmód, amellyel a dinamikusan változó globális versenyfutásban egy nemzet sikerre juthat.

A kérdés úgy hangzik ezek után: miért omlott össze ez a rendszer? A válasz pedig banálisan egyszerű: a baloldal hatalompolitikai rendszere egész egyszerűen nem volt többé finanszírozható. Még ideológiával úgy-ahogy "finanszírozható" lett volna, de a kormányzásból fakadó, szükségszerűnek tűnő pénzügyi döntések olyan karakterűek voltak, amelyek éles ellentétben álltak azzal az ideológiával, amelynek a nevében ezt a hatalompolitikai rendszert fenntartották. Egyszerűbben fogalmazva: saját választóik érdekeivel szöges ellentétben álló döntéseket kellett hozniuk, és ez fölmorzsolta őket. Ez először népszerűtlenséget okozott, aztán imázsválságot. Elkezdték őket nem szeretni, aminek aztán egyenes következménye lett az identitásválság, hiszen egy korábban baloldali szavazó ma már nem tud választ adni arra a kérdésre, hogy miért is szavazott rájuk. És még ha szeretné is magát baloldaliként meghatározni, nem tudja megmondani, hogy ő mitől az. Ha pedig mégis meg tudja mondani, akkor az nem világos, hogy ez mitől azonos azzal, amit a szocialisták kínálnak a számára. Így ebből a fenntarthatatlanná vált és ebből következőleg összeomlott hatalomkonstrukcióból eljutottunk a baloldal identitásválságához, s egyúttal - úgy tűnik - egy korszak lezáráshoz.

A polgári összefogás genezise

Érdemes röviden áttekinteni azt is, hogy a baloldal hatalompolitikai építkezésére milyen választ adott a jobboldal.

1994-ben a magyar jobboldal szétesett. Az MDF tizenkét százalékot kapott, elveszítette első emberét, és perspektívái beszűkültek. A jobboldal ekkor tette az első kísérletet a polgári szövetség megalakítására. 1994-ben ezt a KDNP akkori vezetése visszautasította, nem volt hajlandó a polgári szövetség létrehozásában társul szegődni, ezért ez nem is járt sikerrel. 1996-ban adta meg a jobboldal a következő hatalompolitikai válaszkísérletet, amikor ismét megpróbáltuk létrehozni a polgári szövetséget - akkor már sikerrel. Tudni kell, hogy ez két szellemi erő aktív szerepvállalása nélkül nem lett volna lehetséges. Az egyiket Nemeskürty István tanár úr szimbolizálta, aki a polgári szövetség létrehozását személyesen kommendálta. A hagyományos konzervatív, nemzeti gondolkodású értelmiséget hozta be vagy bátorította arra, hogy lépjen be ebbe a szövetségbe. A másik nagyon fontos szereplő pedig a Magyar Katolikus Egyház volt. A baloldal kritikája, miszerint az ő ízlésükhöz képest szorosabb együttműködés van a jobboldal és az egyházak között, ezen a ponton kétségkívül megáll. 1996-ban nem lehetett volna létrehozni a polgári szövetséget - amely a jobboldali hatalomtechnikai építkezés kiindulópontja volt - a katolikus egyház nélkül. Ha emlékeznek rá, az "Igazságosabb és testvériesebb világot!" című körlevelet és a Fidesz "A polgári Magyarországért" című vitairatát egyszerre mutattuk be. Emlékszem Nemeskürty tanár úr akkori előadására, amelyben azt mondta, hogy a huszadik század magyar történelmében nem volt példa arra, hogy a katolikus egyház vállalta volna, hogy egy politikai mozgalommal közösen és egyszerre mutat be egy dokumentumot, és hajlandó rögtön egy nyílt párbeszédre, mintegy a másik szereplőt vele azonos súlyúnak - vagy ha ez nem is állja meg a helyét, de mindenképpen legitimnek - elfogadva. A baloldal hatalomstratégiai építkezésére válaszképpen kialakítandó jobboldali menetrend legfontosabb pontjaként így jött létre a jobboldal első sikeres válasza, miszerint egy erős néppártot kell fölépíteni. Ekkor alakult meg a Magyar Polgári Szövetség, melyet a polgári kormányzás követett, s ezzel párhuzamosan a szövetségből egy erős európai néppárt vált.

Miután a baloldal hatalompolitikai összeomlása is a szocialista párt összeomlásában testesül meg, így a legerősebb és legdöntőbb faktor ebben a versenyfutásban az a körülmény, hogy nekünk van egy erős, kiegyensúlyozott, stabil és egyre erősödő néppártunk, amely az alkotmányos mezőben képes ennek a szellemiségnek az erőteljes képviseletére - annál is inkább, mert Magyarországon ma jobboldali konjunktúra van.

Szép, nemes és választékos elit

S most vessünk egy pillantást a magyar politika párterőterére is. Magyarországon a legutóbbi időkig egy duális párterőtér alakult ki. A duális erőtér természetesen a kultúrát sem hagyta érintetlenül. Nem arról van szó, hogy a kultúra szereplőinek is el kellett helyezkedniük ebben az erőtérben - bár ez is igaz -, hanem elsősorban arról, hogy egy ilyen erőtérnek szükségszerű velejárója az állandó értékvita. Nincs egyetlen olyan közös érték, közös cél ebben a duális erőtérben, amit mind a két fél elfogadna, hanem folyamatos harcok zajlanak a legalapvetőbb kérdésekben is. Ha mi azt mondjuk, hogy családtámogatási rendszer, akkor ők megszüntetik; ha mi azt mondjuk, hogy kettős állampolgárság, akkor ők azt mondják: beözönlik 23 millió román. Állandó értékvitáink vannak. Nemcsak politikai küzdelmek, hanem értékviták is.

A legutóbbi időkig valóban ez a duális erőtér jellemezte a magyar politikai viszonyokat. Napjainkra azonban megszűnni látszik a rendszer dualitása, s egy centrális politikai erőtér van kialakulóban, ami egyrészt a jobboldali konjunktúrának, másrészt a mi megerősödésünknek köszönhető. Hogy így néz-e majd ki ez a politikai erőtér a választásokat követően is, azt nem tudom, csak szeretném, ha így nézne ki. Annyi azonban bizonyos: megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal, megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza - és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli.

Ha tehát a kormányzati célokról és felelősségről gondolkodunk, a kérdés a következőképpen hangzik: olyan kormányzati, politikai magatartásformát akarunk-e folytatni, amely magában hordozza a duális rendszer visszaállásának lehetőségét? Vállaljuk-e ezt tudatosan, folytatjuk-e a magyar társadalomról szóló értékvitáinknak a napi politikai célok érdekében történő szétzilálását, az egész társadalmat újra és újra megosztó vitákat, vagy benn tartjuk az elit szűk köreiben, ahol a helye van? Egyszerűbben szólva: vagy egy olyan kormányzati rendszert próbálunk felépíteni, amely minimálisra csökkenti a duális erőtér visszaállásának esélyét, és helyette hosszú távon egy nagy centrális erőtérben rendezi el a politikai kérdéseket; vagy ellenkormányzásra készülünk, és akkor a duális erőtér vissza fog állni.

Meggyőződésem, hogy nem ellenkormányzást kell folytatni, hanem a nemzeti ügyek kormányzását kell megvalósítani. Ebből természetesen nagyon sok minden következik a kormányprogramra, a stílusra, a kormányzat felépítésének szélességére és még számos direkt politikai kérdésre nézve. Azt gondolom, hogy a jobboldalnak érdemes megvitatnia ezt a kérdést a következő időszakban, hogy hosszabb távon, tizenöt-húsz év távlatában milyen politikai erőtérben látja az ország érdekeit leginkább biztosítva. Jómagam ebben a vitában azt javaslom, hogy az állandó harcra berendezkedett politika helyett az állandó kormányzásra berendezkedett politikát válasszuk, ne a másik féllel folytatott folyamatos és állandó küzdelem határozza meg gondolkodásunkat, hanem bizonyos nemzeti ügyek meggyőző erejű képviselete. Természetesen verseny lesz, és a végén a választók fognak dönteni. A kérdés csak az, hogy milyen alternatívát kínálunk. A kétpártrendszer folytatását egy duális erőtérben állandó értékvitákkal, vagy azokat megfelelő helyre irányítjuk, és egy nagy kormányzópártra jellemző, állandó kormányzásra törekvő politikai erő magatartását, céljait jelenítjük-e meg a közvéleményben.

És Bibóval folytatva, ez az elitre nézve is nagyon fontos következményekkel jár. Az elit irodalom ugyanis nagyon világosan megmondja: ahhoz, hogy az elit teljesíthesse a kultúrateremtésen keresztül fennálló kötelezettségét, néhány létformát nem választhat - már amennyiben szépen, nemesen és választékosan kíván élni. Ez az a minta ugyanis, ami kívánatos lenne, ha a társadalomban elterjedne. Szépen, nemesen és választékosan márpedig nem lehet élni, ha az elit az önteltség állapotában van. Akkor sem, ha az önelégültség, akkor sem, ha a törtetés állapotában van, akkor sem, ha az állandó támadás, vagy éppen a szorongás állapotában leledzik, s akkor sem, ha a számonkéréstől való félelem, az önvédelmi reflexek vagy az állandó önigazolási kényszer határozza meg mindennapjait. Ezt mind el kell kerülni. Úgy gondolom tehát, hogy a következő kulturális kormányzatnak az a dolga, hogy a magyarországi kulturális elit számára ezeket a létformákat elkerülhetővé tegye, és a nyugodt lelkiállapothoz, a teremtő alkotáshoz, valamint a szép, nemes és választékos élethez szükséges feltételeket megteremtse és biztosítsa.
Forrás: Fidesz.hu
Kapcsolódó cikkeink
További cikkeink
A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie »
Hozzászólás:

...
2017. április 21. 20:55
DOMA SÁNDOR (Tormafölde, Zala megye) FALUSI BORBÉLY ÉS LAKODALMI HEGEDŰS "ZENÉSZ" III/III-AS BESÚGÓ VOLT!
Ezt még a Szabad Európa Rádióban is bemondták hajdanán, sorolták az ő nevét is! :)
Lentiben még él egyik anno ígéretes, szorgalmas tanítványa, aki beretvál és az is szervezett besúgó volt
Legfrissebb hírek
Legolvasottabb hírek
Legfrissebb írásaink
Legolvasottabb írásaink
Szavazás Belföld témában
Ön kire szavazna az országgyűlési választáson?
MSZP
Jobbik
Fidesz-Kdnp
Momentum
LMP
Együtt
DK
Kétfarkú Kutya Párt
ÁLLÍTSA BE A DÁTUMOT ÉS MEGTUDJA MI TÖRTÉNT AZNAP A VILÁGBAN
A HírExtra különleges időgépével nem csupán egyetlen hírre, de az adott nap teljes híranyagára rátalálhat, az oldal fennállása óta.
Dátum: - - Idő: -
FOTÓTÁR
Felkapcsolták a margitszigeti futókör LED-világítását