Persze, már 20 éve sem Magyarország volt a világ közepe. Mi, magyarok az utóbbi évtizedekben, évszázadokban (lényegében Mátyás király óta) nem igazán tudtunk hatást gyakorolni sem a világpolitikai, de még az európai politikai eseményekre sem. 1989. augusztus 19-én azonban olyasvalami történt, amely alapvetően befolyásolta (azaz felgyorsította) a hidegháború lezárását.

A történelmi esemény

Az ország nyugati határszakaszához, Sopron melletti Sopronpusztára tervezett Páneurópai pikniket 1989. augusztus 19-én tartották meg. Eredetileg sokkal kisebb volumenű és jelentőségű eseménynek tervezték, mint ami végül is lett belőle. A tervek szerint mindössze egy néhány ezres baráti piknik (szalonnasütés) és egy pár órás ideiglenes határnyitás szerepelt benne, melynek során az osztrák-magyar határt csak egy, a szervezők által előre leadott listán szereplő magyar és osztrák személyek léphették volna át.

A tervezett piknik tehát „csupán” egy szimbolikus aktusa lett volna a vasfüggöny lebontásának, nem több, mint a két hónappal korábbi Horn Gyula - Alois Mock „drótvágás”.

Azonban a tervezett programot végül teljesen felfordították a nagy számban megérkező NDK-s állampolgárok, akik hatalmas tömegként keltek át a határon (eközben a magyar határőrök háttal álltak Magyarországnak és az országba bejövő személyek okmányait ellenőrizték).

Így több mint negyven év után először fordulhatott elő, hogy megnyílt a vasfüggöny. A később történelminek nevezett pillanat tehát alapvetően egy hatalmas felfordulás volt, mely során az addig szinte karanténban lévő keletnémet állampolgárok végre átmehettek a vasfüggönyön az NSZK-ba.

A piknik utóélete

Történelmi tény, hogy a piknik szervezői között nem voltak magyar politikusok, illetve később a helyszínen sem voltak ismertebb ellenzékiek sem. Lényegében civil kezdeményezésként néhány kreatív és eléggé bátor ember akciója volt ez a rendezvény.

Ma már azonban szívesen ünneplik vezető politikusaink is a helyszínen a történteket. Sőt! Mivel ez az esemény a német újraegyesítés felé tett fontos lépés volt – amelyet később a berlini fal „leomlása” koronázott meg –, a német vezető politikusok soha sem felejtik el kifejezni hálájukat. Elég, ha csak Helmut Kohl korábbi kancellár szavaira („a magyarok ütötték ki az első követ a berlini falból”) vagy az NDK-ban született és élt Angela Merkel kancellár hálás szavaira emlékezünk (amelyeket valószínűleg a mai, Bajnai Gordonnal való soproni találkozón is meg fog ismételni).

Büszkék lehetünk

Az közismert, hogy a közép-kelet-európai szocialista országok – s köztük természetesen Magyarország – rendszerváltásáról nem Budapesten döntöttek. Azonban a világpolitika alakítói kész helyzet elé kerültek az 1989-es események hatására, s a különböző események által elindított folyamatot már nem lehetett visszafordítani. Ezen események közül is kiemelkedő jelentőségű volt a Páneurópai piknik.

Mi, magyarok erre büszkék lehetünk

De vajon mit üzen a mának, mit üzen 2009-nek ez az esemény? A piknik megmutatta, hogy a szabadságvágyó és demokratikus elkötelezettségű civilek is képesek nagy tettekre. Nyilván, adott történelmi helyzetben a magyar politikai vezetés nem tudta segíteni a piknik szervezőit, annyiban mindenképpen dicséret illeti, hogy nem avatkozott közbe (tiltott határátlépés segítéséért ugyanis minden további nélkül lőhettek volna a határőrök), tehát lényegében passzivitásával „szabad folyást engedett a dolgok menetének”. A demokratikus ellenzék – akkor még romlatlan – pártjait pedig azért övezi elismerés, mert a különböző politikai irányzatok képviselői képesek voltak összefogni a cél érdekében.

Tanulságos ugyanakkor megfigyelnünk azt, hogy az egyes pártok akkori (és nagy részben ma is) vezető politikusai nem vették ki részüket a szervezésből. Sőt, ha továbbmegyünk és megnézzük, hogy az akkori szervezők közül később kiből vált politikus, akkor megállapíthatjuk: senkiből.

Azt már meg sem érdemes említeni, hogy a rendszerváltás után mindegyik kormány a saját „szájíze” szerint próbálta értelmezni a történteket, kisebbítve (vagy elfeledve) egyes személyeket, pártokat, akik ugyanúgy tevékeny részt vállaltak a szervezésből.

Mi akkor is legyünk büszkék. Legyünk büszkék arra, hogy a maroknyi magyar civil bátor kiállásával szöget ütött egy romlott rendszer koporsójába.


Végezetül – mementóként – álljon itt az egykori szervezők névsora.

Debrecenből: Engi László, Ferenczy Lórándné, Filep Mária, Gali Ákos, Hernyák Imre, Magos Márta, Medgyesi István, Mészáros Ferenc, Nagy Imre, Pásztorlaki János, Szabó Lukács, Szeleczky Zoltán, Túri Gábor, Varga Ákos.

Sopronból: Abdai Géza, Balogh Sándor, Bánóczy Géza, Csóka Pál, Erdélyi Géza, Gazdag Imre, Györe Róbert, Horváth Jenő, Horváth Jenőné, Horváth Zoltán, Ivanics Ferenc képviselőtársam, Kocsi Tibor, Komlós Andor, Kováts Attila, Kóczán Zoltán, Kótai Péter, Kőműves Géza, Lőrincz-Véger Gábor, Magas László, Magas Lászlóné, Nagy László, Örs Félix, Rumpf János, Rumpf Jánosné, Szentkirályi Zsolt, Várkuti János, Vecsera Ferenc, Vígh Szabolcs.

Budapestről: Torma Lajos.

Szentmargitbányáról: Andreas Waha.