Hasonló hangokat már lehetett hallani az elnökválasztási kampányban is: a demokrata Obama az empatikus, egyszerű fekete bőrű, aki érti és érzi a nép problémáit, míg ellenfele, a republikánus John McCain volt a kőkemény katona (amúgy vietnámi veterán), aki nem lacafacázik, hanem lép. A párharcban ezt a sztereotípiát használta ki a republikánus kampánygépezet, az izraeli lobbival karöltve: Obama egy háborús helyzetben (Irak, Afganisztán, s Irán is sokáig lóg[ott] a levegőben) képtelen lenne a megfelelő keménységet tanúsítani.

Az elmúl fél évben ezek a hangok nagyjából csendesedtek, azonban az iráni felfordulás láttán új erőre kaptak, sürgetve Obamát, hogy keményebben lépjen fel az iráni biztonsági erők „elnyomó gépezete” ellen. Halálos áldozatok, könnygáz és éles lövedék bevetése, a Forradalmi Gárda bevetésének ígérete rögtön lépésre sarkallta a sajtót. A Weekly Standard például igen jelentős terjedelemben közölt Obamát kritizáló írásokat, nem kevesebbet állítva (s ez az Egyesült Államokban igen súlyos), mint hogy az elnök Mahmoud Ahmadinezsad iráni elnök és Ali Khamenei szellemi vezető szövetségese.

A The Wall Street Journal szerint Barack Obama elnöki tevékenységének fontos mérföldköve lesz az, hogy képes-e keményebb hangnemet megütni. Amennyiben nem – sugallja az újság –, akkor Jimmy Carterrel azonos polcra kerülhetne. Pedig az USA elnöke elég határozottan felszólította Iránt, hogy a nép ellenes erőszakokkal és jogtalanságokkal hagyjanak fel. Ennél azonban a héják és véleményvezéreik többre számítanak.

Az Obama-párti elemzések ezzel szemben jónak látják az amerikai elnök stílusát. Érveik leginkább az igen fagyos Irán-USA múltra utalnak vissza, ugyanis szerintük az ellenzéki Mousavi melletti túlzott kiállás pontosan az ellenkező hatást váltaná ki, mint ami kívánt lenne. Azok után, hogy a demokratikusan megválasztott Mosszadek-kormányt a CIA buktatta meg, majd helyezte hatalomba Reza Pahlavi sahot, az Irak-Irán háborúban pedig fegyverekkel támogatta az amerikai kormányzat Irakot. Henry Kissinger, a neves külpolitikai szakértő, volt külügyminiszter is hasonlóan nyilatkozott, mondván, ha az USA bármit is tesz, de azt egyértelműen valaki érdekében, akkor az a tett a szándékokkal várhatóan ellentétesen sülne el. Ebben a szellemben nyilatkozott Brent Scowcroft biztonságpolitikai tanácsadó (aki Gerald Fordot és az idősebb Busht látta el tippekkel): „a témán kell tartanunk a szemünket, s mielőtt közbelépünk, fel kell tenni a kérdést, hogy ezzel hogyan segítenénk az ügyön. Egy ellenségesebb stílus nem lenne hasznos”.

Hiába az érvelés, a McCain pártján állók, s maga McCain sem hallgat a demokraták érveire. Sőt, a volt republikánus elnökjelölt kijelentette: a keményebb hangvétel nem sülne el visszafelé. „Nézzék, a hidegháborúban éppen a liberális elit volt az, amelyik a mellett kardoskodott, hogy ne tegyünk semmi olyat, amely felbőszíteni az oroszokat, legyen szó a prágai tavaszról, vagy a gdanski lengyel munkásokról” – mondta.

Az látható, hogy addig, míg az USA-ban a beavatkozás mértéke körül vannak viták, Európában – ahol a sok kisállam egymásra utaltságának kultúrája erősebben él – az lenne a kérdés, hogy egyáltalán legyen-e a beavatkozás. Mindenesetre volt már olyan elnök, aki nem adta be a derekát az agresszívabb viselkedést követelőknek. John Fitzgerald Kennedynek hívták.