A tavalyi és az azelőtti kiállítást kihagytam, oly mértékben tartottam élvezhetetlennek a felhozatalt a megelőző években. Néhány jó produkcióért fölöslegesnek éreztem 70 gyöngére pazarolni a drága időt, ráadásul a jónak ítélt néhány közül is csupán egy-két alkotásra emlékszem. Az egyik a keresztet cipelő Jézust ábrázoló opusz „Egy, aki mindent visz” felirattal, másik a kutyaszaros „KAKI, hova máshova?” szlogennel operáló kép. Hét év több száz plakátja közül mindössze kettőre emlékezni elég siralmas, persze az idősödéssel járó memóriazavar is okozhatja az amnéziámat.

Idén aztán úgy döntöttem, adok még egy esélyt a rendezvénynek, hátha jobban aránylik egymáshoz a tré és az érték, esetleg valamilyen plusz attrakcióval is előrukkolnak a szervezők.



„Az ARC arról szól, hogy gondolkodhatsz. (…) Arról szól, hogy ami veled történik, az az élet, és az igazi élet plakátra való” - olvasható mindjárt a kiállítás elején a szervezők közhelygyűjteménye, ami nem túl bíztató felütése a rám váró látnivalónak. Mindegy, már itt vagyok, lássam a medvét.

A medve valóban felbukkan az egyik első plakáton (Üsd-vágd város; Szoboszlay Eszter, Szuhay Gergely), méghozzá többedmagával, továbbá a Tesz-vesz város című oktató-nevelő képeskönyvből megismert állatkákkal, akik ezúttal a tavaly őszi tüntetéssorozat szereplőiként mutatják magukat Budapest utcáin. A feliratok teljesen fölöslegesek, a hülye is felismeri a menekülő tüntetőt, a rendőrsorfalat, a hivatalos közeg elleni erőszak ábrázolását, valamint a rózsaszín Barbie-buszból fotózó katasztrófaturisták állatfiguraként rajzolt megszemélyesítőit. Egyetlen érdeme az alkotásnak, hogy az egész tavalyi hóbelevancról kimondja: bohózatba illő baromarcúak show-műsoraként érdemes tekinteni az évfordulós eseményekre.



Iménti témához kapcsolódik Dóczi Balázs Bérelhető reklámfelület című munkája, melyen az óriásplakátok fejlécéről ismerős feliratot a tüntetéseken falanxtert alkotó rohamrendőrök pajzsaira montírozta az alkotó, ötletet adva ezzel az alulfinanszírozott közegek gondjainak orvoslására. Képzeljük el, amint a jövőben mondjuk kötszert reklámozó felirattal ellátott pajzzsal szorítják falhoz rendőreink a renitens demonstrálókat.

Kiemelkedik a felhozatalból Keszegh Balázs plakátja (Igény), mely egyszerűen egy fehér háttérre fekete betűkkel felvitt megállapítás: „Ez a kiállítás egyre igénytelenebb!!” A szervezőket dicséri, hogy beválogatták ezt a kritikát megfogalmazó opuszt is (mely egyébként pontosan alátámasztja az ARC színvonalának korábbi süllyedéséről a bevezetőben írt véleményemet).

Az eddig említett képek igazolják azt a megállapításomat is, hogy az írásbeliség mennyire eluralkodott a kiállított plakátok többségén. Az igazán jó képhez nem szükségeltetik magyarázó felirat, egy magyarul nem tudó japánnak, dél-afrikainak vagy skótnak éppúgy meg kellene értenie az üzenetet, mint a hazai szemlélődőknek.



Ettől függetlenül díjazom Pásztor Tibor Zoltán Kockázat és mellékhatás című művét, melyen egy gyógyszerkészítmény ajánlásában az olvasható, hogy „hasmenés, fejfájás, hányinger, szédülés, viszketés egy dobozban... A gyógyhatások tekintetében kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét.” Groteszk kifordítása a jól ismert tájékoztatóknak.

Valláskritikaként is értelmezhető, de leginkább vicces Tatai Tibor Szabadstrand című rajza, melyen a beach-en (vagy egy homoksivatagban?) törülközőn fekszik két napozó nő, egyikük annak rendje és módja szerint pucéran, a másik pedig fekete csadorba bugyolálva, csupán kezei, lábai és szemei látszanak ki. Tessék választani.

Szociális érzékenységemet leginkább a Promo Reklámügynökség alkotása érintette meg, ráadásul ez a mű szöveg nélkül is bárki számára érthető (lehet). A képen egy folyosórészlet látszik négy üres székkel a Személyzeti iroda feliratú ajtó mellett, a székek mögötti falon behajtani tilos KRESZ-táblákon homoszexuális, kerekesszékes, állapotos nőt ábrázoló figurák alakja, továbbá egy piros átlóval keresztülhúzott, az eszeseket szimbolizáló agy jelzi, kikre nincs szükség a magyar munkaerőpiacon. Telitalálat!



Érdemes még megemlíteni Molnár László Budapest 45 fokban című munkáját, mely pálmaág helyett banánnal a kezében mutatja a Szabadságszobor nőalakját, valamint a Le Monde fejléces címlapján látható Gyurcsány Ferencet (Bíró Dániel képe). Értik, ugye, a szójátékot? Lemond-e?

Az elején említett plusz ezúttal sajátosan berendezett utcai telefonfülkék formájában színesíti a kiállítást. Valóban furcsa érzés egy növényekkel telezsúfolt fülkében állni az átható földszagban, és elgondolni, hány évszázadnak, -ezrednek kellene eltelnie, hogy a flóra és a fauna végre visszavegye az uralmat hanyatló és életellenes civilizációnktól.

Jópofák Szőke Gábor Miklós hulladékokból összetákolt, ragasztott állatinstallációi, de a nyolcméteres torony tetejére önmagát száműző performer öncélú demonstrációja teljesen hidegen hagyott.

A ma esti zárónapon a SÍN Kulturális Központ kortárs táncestjét tekintheti meg a nagyérdemű, már ha az eső nem mossa el a produkciót a plakátokkal együtt. Egyelőre lóg a lába.

A címben felvetett, vállaltan frappánsnak szánt kérdésre két erős nemmel válaszolok. Jövőre is lesz ARC kiállítás, jövőre is kimegyek. Hátha.