Egy furcsa ország

A fejlődő világból érkezett munkások egész siserahada áll a rendelkezésükre: nemcsak csillogó várost építenek nekik, hanem elvégeznek bármiféle munkát, amelyet a hazaiak méltóságon alulinak éreznek. Az ország elegendő kőolaj- és földgázkészletet birtokol ahhoz, hogy a jó időket még évtizedekig fenntartsa. Akkor hát miért tűnik mégis oly sok katari dühösnek? – tette fel a kérdést az amerikai újságíró.

A gond az, jön máris a válasz, hogy ők úgy érzik, saját országukban kisebbségiként kezelik őket – és valóban azok.

Az emírségben az 1,6 milliós lakosságnak alig 15 százaléka katari állampolgár: ez a demográfiai furcsaság egyszerre táplálja azt az érzetet, hogy kiváltságos réteget alkotnak, ugyanakkor a helyzet áldozatai is. "Mindig a külföldieké az elsőbbség" – panaszkodott a 23 éves Ali Khaled, aki Londonban végzi felsőfokú tanulmányait az állam költségén. Huszonnégy éves unokatestvére, Omar Ali, aki egy villamos társaság technikusaként dolgozik, mélyen egyetért vele. "Mindenki azt hiszi, hogy jobb egy külföldit alkalmazni, még akkor is, ha egy katari ugyanúgy tökéletesen elvégzi a feladatot" – magyarázta.

És úgy tűnik, jól látják, miként ítélik meg őket. "A katariak nagyon el vannak kényeztetve – fejtette ki Mohamed Szafarini, egy nem katari arab, aki egészségügyi kutatási igazgatóként dolgozik egy helyi tudományos központban. – Csak a saját kulturális és politikai szférájukban tudnak érvényesülni".

Szerinte sok az olyan katari, aki nem rendelkezik elegendő képzettséggel és képességgel ahhoz, hogy bármely más országban versenyképes lehessen.
Első látásra pedig jól megy az emírségnek. Az Öbölbe nyúló homokfélsziget arra használta fel olajkincsét, hogy elismerésre tegyen szert több fronton is: a nemzetközi kapcsolatokban, a művészetben, a felsőoktatásban. Magában az országban azonban feszültség, harag és frusztráció jellemzi a katariak és a külföldiek viszonyát.

"Mindez hamis, minden csak látszat" – állapította meg Momtaz Wassef, aki az Egyesült Államokból érkezett, és a biológiai-orvosi kutatásokat irányítja a katari legfelső egészségügyi tanács megbízásából. Ám annyira csalódott az országban, hogy most távozni készül. "Soha nem ismerik el egyetlen hibájukat sem, csak azt hajtogatják, hogy ők a legjobbak a világon" – háborgott.

Maguk a katariak persze nem érzik úgy, hogy el volnának kényeztetve. Igaz, hogy nem kell fizetniük a villanyáramért, a vízért, az oktatásért vagy az egészségügyi ellátásért; tény az is, hogy amikor megnősülnek, földet és alacsony kamatú kölcsönt kapnak a házépítéshez, ha pedig nincs munkájuk, állami segélyre jogosultak. Nyugdíjuk rendszerint magas, és azt sem tagadják, hogy csak olyan állást fogadnak el, amelyet megfelelőnek tekintenek. De mindehhez hozzáfűzik, hogy a külföldiek fizetése jobb, mint az övék, arról nem is szólva, hogy a legmagasabb állásokat az olyan kritikus területeken, mint a pénzügyek, a felsőoktatás vagy a média, nem emírségbeliek töltik be. Az is általános elégedetlenséget kelt soraikban, hogy a foglalkoztatásban az angol vált a fő nyelvvé az arab helyett, a helyi kórházakat, éttermeket, piacokat és utcákat pedig külföldiek lepik el.

Ez az én országom!

"Ez bizony igazi válság – hangsúlyozta Muhammad al-Meszfer, a politikai tudományok tanára a Katari Egyetemen. – A külföldiek kiszorítanak bennünket".

A technikusként alkalmazott Ali a következőképpen ecsetelte a problémát: "Mintegy háromszázan dolgozunk a cégnél, de alig négyen-öten vagyunk katariak. Amikor munkába megyek, úgy érzem, mintha Indiába csöppennék. Ráadásul a külföldiek nem tanítottak meg semmi újra, el is vesztettem a munkakedvem. Már három éve vagyok ott, és még mindig nem sajátítottam el teljesen a szakmát. Így aztán fogom magam, és inkább elmegyek teázni vagy újságot olvasni".

Visszatérő téma a bizalmatlanság még a társasági eseményeken
is. "Én katari vagyok! Ez az az én országom!" – kiáltotta egy sofőr, amint erőszakkal utat tört magának egy parkolóban, kiszorítva onnan egy kanadait.

A frusztráció részben abból ered, hogy senki sem próbálja kezelni a problémák gyökerét jelentő különbségeket. Amikor valaki panaszt tesz, még meg is büntetik: a külföldit hazaküldik, a helybeli pedig elveszti az állását.

A katariak egyetértenek abban, hogy létezik egy hallgatólagos társadalmi szerződés, amely anyagi jólétet és pénzbeli jutalmat biztosít nekik annak fejében, hogy nem vitatják a kormány döntéseit. Az emírség alkotmányos monarchia, amelynek élén Hamad bin Kalifa ász-Száni sejk és a minisztertanács áll. Sokan úgy vélik, hogy kifizetődik betartani a szerződést.

"Hogy őszinte legyek, kényelmesen élek, a fizetésem jó – közölte a 29 éves Ibrahim al-Muhairi, egy bevásárlóközpont biztonsági őre, aki évi 41 ezer dollárnak megfelelő összeget keres évente. – Mindenki annyit kap, amennyit megérdemel, sőt még többet is".

Ahmed Abdul-Rahman Abdul-Malik volt műsorvezető viszont azon füstölgött, hogy nem vették fel a Katarban működő Al-Dzsazira tévé hírolvasójának. "A katariakat ma másodosztályú állampolgárként kezelik saját országukban" – jegyezte meg, mielőtt elegáns Mercedesének volánjához ült volna.

Ugyanilyen mérges Moza al-Malki, aki katariként közreműködött egy családi tanácsadóközpont létrehozásában, ám annak vezetésére végül egy másik, indiai nőt szerződtettek helyette. Amikor ezt szóvá tette, elbocsátották.

"Valamennyien dühösek vagyunk amiatt, hogy otthon kell rostokolnunk" – szögezte le az elegáns bevásárlóközpontban, ahol csomagjait a mögötte lépkedő Fülöp-szigeteki szolgálólány cipelte. Majd kényelmesen letelepedett, reggelit rendelt magának, a lányt pedig sétálni küldte az üzletsorra.