A Németországból kiinduló, de egyre inkább globális méreteket öltő, katolikus egyházat megrengető pedofil-botrány kapcsán (erről itt olvashat bővebben) egyre erősödik azoknak a hangja, akik a cölibátus megszüntetését követelik.

Magas rangú egyházi méltóságok, és civil szervezetek egyaránt támadják a dogma-szerű katolikus fogadalmat, mondván ez az egyik fő oka az egyházon belül egyre nagyobb hullámokat verő, szinte minden szinten megjelenő perverziónak. Bár ellenvélemény is akad bőven, de érdemes pszichológia szempontból is megvizsgálni, hogy milyen kapcsolat lehet a kettő közt.

A szexualitás szerepe

A betiltás követelők alapgondolata nagyon egyszerű: az emberi önkontroll úgy működik mint egy szelep, és ha túl sokáig folytatnak el vele valamit, akkor az előbb utóbb nemhogy felszínre tör, hanem egyenesen kirobban. Ez robbanás történhet elferdült irányba is: amelyen a homoszexualitás (a hivatalos cölibátus-sértések hatvan százalékát homoszexualitással kapcsolatban jelentették az elmúlt tíz évben), vagy a pedofília. De ez az elmélet megállja a helyét?

A női nemtől, és a szexuális élettől való megvonás - elvégre a magvak semmibe szórása is véteknek számít - tényleg okozhat ilyen perverziókat, vagy csak valamiért - például pont a bűnös gondolataik elfojtásáért - gyakrabban szegődnek olyan emberek a katolikus egyház szolgálatába, akik már eleve rendelkeznek effajta „beütéssel”?

A válaszhoz mindenképpen meg kell vizsgálni a szexualitás szerepét. Egyes elméletek szerint ez az egyik legerősebb és legintenzívebb szeretet-kimutatási eszköz, amely energetikai szempontból - alapesteben - hatalmas és pozitív kimenetelű energiacserével jár, és ez mindkét felet „feltölti”. Egy aktus egyaránt alkalmas lehet a partner jobb megismerésére, a feszültségek levezetésére, a szeretet és a törődés iránti vágyunk kielégítésére, ahogy arra is hogy végre „valami vad dolgot” csináljuk egy agyondolgozott nap után.

Természetesen a szexualitás pozitív oldalához kell sorolnunk a megnövekedett boldogsághormon-szintet, a testi vágyaink kielégítését, és az orgazmus semmihez nem fogható érzését is.

Ugyanakkor egy szeretkezés segíti a partnerek egymás iránti kötődésének kialakulását/megerősítését, amely egy cölibátust fogadott személy számára tiltott - pontosabban kizárólag Istennel kapcsolatban jöhet létre. Egy másik elmélet szerint az adott egyén egész biológiai programjával szembemegy, ha tudatosan megtagadja génjei továbbörökítését, és az is probléma, ha az ebből kialakuló tudatalatti stresszt nem tudja levezetni - és itt ismét eljutunk a robbanás-elméletéig.

Az önmegtartóztatás ára

Bede Zsusza szexuálpszichológus a HírExtrának csak megerősítette a fenti teóriákat. Véleménye szerint a katolikus papok nagyon zárt világban élnek, amely ráadásul egyértelműen tiltja a szexuális élet minden formáját, és e kettő egyértelműen kedvez a különböző perverziók - például a pedofília - kialakulásának.

„Nyilvánvaló, hogy ha ez az egyértelmű tilalom nincs meg, akkor ezek a történések minimalizálódnának. Nem véletlen, hogy a katolikus egyház berkeiben történtek ezek az esetek” - foglal állást szakember, utalva arra, hogy más egyház nem köti ki papjai számára a szűzi életvitelt. A szexuálpszichológus azt is megjegyzi, hogy elméletileg a maszturbáció is tiltva van a katolikus papok számára, de neki komoly kételyei vannak ennek betartását illetőlen.

Kérdésünkre kitér arra is, hogy más a helyzet annál, aki szűzként tesz nőtlenségi fogadalmat, és annál, aki már beleharapott a tiltott gyümölcsbe. Azok közül akik kipróbáltak, egyesek nehezebben állják meg, jobban gyűlik bennük a feszültség, hisz tudják mi az a jó, amit ők már nem élhetnek át. Míg másoknak megkönnyíti a helyzetet: úgy vannak vele, hogy „tudom milyen, de nekem nem kell”. Bede egyébként egyértelműen elítéli a történteket: „nyilván meg lehet magyarázni, hogy mi az a dinamika, ami ezt kiváltotta, de erre nincs mentség.”

De nem a szexuálpszichológusok az egyetlenek, akik összekapcsolják a cölibátust a pedofíliával. Paul Iby kismartoni (Eisenstadt) katolikus püspök keddi Die Pressének adott interjújában egy pedofil pap esetének felvezetésével kezdte érveit, amely egy nyitottabb egyház reformjáról szólnak - és amelyben kulcsszerepe van a cölibátus eltörlésének. Iby szerint az esetek annyira hangosak, hogy az emberek tömegével hagyják el az egyházat, ráadásul egyre több kerül a felszínre, ami egyre nagyobb bizalomvesztéshez vezet. Így „az ilyeneket be kellene vallani és megbocsátásért esedezni”, még magának a pápának, is - ahogy azt Christoph Schönborn bécsi bíboros is tette.

Az egyesek szerint már „új reformációnak” minősülő, Európában Schönbörg által fémjelzett gondolatfonalát Iby a következőképp jellemezte: „Hogy lehet visszaszerezni az emberek bizalmát? - Egy szabadabb, nyitottabb, hívogatóbb egyházzal, ami szerényebb lesz (az ünnepekben is) és nem a hatalmával kopogtat.” Ebbe Iby szerint beleférne a homoszexualitás tolerálása, a nők diakónussá való felszentelése és az elváltak bűnhődés utáni visszafogadása - sőt idővel az apácák szüzességi fogadalmának feloldása is. A püspök végső pontot azzal rakja le, hogy szerinte a minden papnak magának kellene eldöntenie, hogy kíván-e házas életet élni, hisz a frigy nem isten ellenes, hanem istennek tetsző cselekedet.

Áldozatok, papok, reakciók

A papságról alkotott közösségi kép a botrányok előtt kifejezetten pozitív volt, így gyakran már a gyanú sem merült fel a zaklató pappal szemben - vagy ha valaki meg is rebegtette ennek árnyékát, a közösség hamar lehurrogta. Ráadásul az egyházi taníttatásban vagy nevelésben részesülő gyermekek számára a papok voltak a példaképek, így ha az atya vissza is élt a helyzettel, gyakran a gyermek érezte magát hibásnak, bűnösnek.

Így vall Colm O'Gorman is: Bár most már 44 évesen a kiskorú áldozatokon segít, de 14 éves korában, amikor ministránsfiú volt, ő is az áldozatok közé tartozott. Elmondása szerint az első után magát érezte szégyenletesnek és bűnösnek, elvégre a „pap jó ember, így csak benne lehet a hiba.” Ő az, aki jelenleg az One in Four pedofilok áldozatait segítő szervezet vezetője, de ő volt az egyik első beszélő szemtanú is, aki az ír pedofil-botrányt kirobbantotta: 1998-ban indított vallomásába bukott bele Ferns akkori püspöke, Brendan Comiskey is.

Más áldozatok beszámolói alapján az derül ki, hogy a tanyasi világban és a kisebb falvakban a pap megkérdőjelezhetetlen személy volt, reverendája minden ajtót kinyitott és minden fontosabb dologban kikérték a véleményét - tehát megvádolása is közel lehetetlen volt. Épp ezért a molesztált gyermek számára az élmény kétszeresen is sokkoló volt: hisz a jóság, erkölcsiség jelképe csinál vele „ördögi” dolgokat, így nem csak az erőszak élménye forgatja ki a világból, hanem az eddig tanult erkölcsi rend összeomlása is. Nem csak az emberekbe, hanem Istenbe vetett bizalmuk is eltűnik.

Egy papokat segítő karitatív szervezet elmondása alapján az is elmondható, hogy sok egyházfi is pszichológiai zavarokban szenved: például áthárítják a felelősséget az általuk szolgált felsőbb hatalomra. Az egyik pedofília bűnébe eső pap beszámol arról, hogy ő kérte Istent, hogy vegye el tőle ezeket a bűnös gondolatokat, de nem vette, így úgy gondolta, hogy ez Isten akarata volt - és különben is Isten mindent rendbe tud hozni, amit ő esetleg elrontana.

O’Gorman azt is elmondta, hogy egy gyermek sosem tud azért megbocsájtani annak, aki ilyet tett vele, így örök életre magán cipeli az események terhét. Az egykori áldozat szerint a megbocsájtás azt jelenti „ok, rendben van, semmi baj” és ő sosem tudna erre azt mondani „rendben van”. Ehelyett megpróbál megbocsájtani magának és rendbe hozni mindazt ami vele történt, és ami a hozzá hasonló gyerekekkel is megesett. De mindig akadnak kételyei: „Hogy tudnád rendbe hozni azt, hogy egy 14 éves gyereket megerőszakolta isten felkent szolgája?”