Dicsfény és bukás

Egy új rend alakul

A rend hivatalosan 1128-ban alakult a franciaországi Payns városka melletti erdőben. Az első időkből egy bizonyos Hugues de Payns (más verzió szerint: Hugues de Payens) neve merül fel a leggyakrabban, aki nemesi származása ellenére otthagyva a birtokát, csatlakozott az akkor még mindössze kilenc főt számláló rendhez, végül pedig a rend első nagymesterévé választották. (A kilenc lovag Payns előtt a legenda szerint a szent grált kívánta felkutatni )

A rend székhelyeként szolgáló majdani vár pedig kedvezett az ábrándokat kergető lovagok titkainak megőrzéséhez: az erdőt körülvevő cisztercita épületek képezték az elsődleges „biztonsági rendszert”, megakadályozván az illetéktelenek bejutását. A lovagrend tagjainak száma egyre inkább gyarapodott, így már igazán eljött az ideje annak, hogy valóban legitim renddé váljanak.

Más források szerint Hugues de Payns és Geoffroy de Saint-Omer 1118-ban, tehát a rend hivatalos megalapítása előtt 10 évvel már a Szentföldön harcoltak, és céljuk az volt, hogy a keresztény zarándokok útját biztosítsák a Szent Sír felé. Különösen az Athlit-szoros védelmezése tűnt a legnehezebbnek, itt később egy zarándokvárat is felépítettek a keresztesek. 1119-ben csatlakozott Paynshoz és Saint-Omerhez hét másik lovag, köztük Clairvaux-i Szent Bernát unokaöccse, André de Montbard.

A Szentföldre érkező kereszteseket a jeruzsálemi király, II. Baldvin vette pártfogásába, és az egykori Salamon templom egyik szárnyát adományozta nekik támaszpontul. Innen ered a „templomos lovag” elnevezésük.

Akárhogyan is történtek a kezdőlépések, az 1128-as troyes-i zsinat elfogadta a rend reguláját, melyet Clairvauxi-i Szent Bernát fogalmazott meg a „Liber ad Milites Templi de laude novae” című írásában.

Kiváltságok és ábrándok

A templomos rendet nagyfokú szabadság jellemezte. Területüket a pápai határozat értelmében kivették a püspökök joghatósága alól, szabadon építhettek templomokat, és elengedték nekik az egyházi tizedet. Ilyen komoly kiváltságokat csak a cisztercita rend, illetve a későbbi magyar alapítású pálos rend élvezhetett.

Nem csoda hát, hogy akadtak rosszakaróik, és egyértelműen ezeknek az ellentétes érdekcsoportoknak a mesterkedése okozta a bukásukat. De ne szaladjunk előre, inkább ismerjük meg a rend céljait.

A Szentföld volt ekkor a keresztény világ legjelentősebb zarándokhelye, ám Jeruzsálem a mohamedán „érdekszférához” tartozott. Ez sem tántorította el a zarándokokat a többhónapos, igen embert próbáló „szakrális úttól”.

A lovagok egyik célja ezen zarándokok védelme volt, illetve igen komoly érdemeket szereztek a Szentföld ideiglenes visszahódításában, pontosabban annak ideig-óráig való megtartásában. (Hogy ez mennyire volt érdemteli eseménysorozat, az más kérdés, hiszen Jeruzsálem 1099-es elfoglalásakor például elképesztő vérfürdőt rendeztek a keresztesek, igaz, azt még a templomosok megalakulása előtt tették.)

A rend morálja, felépítése

Igaz hogy a rend tagjai kiváló harcosok voltak, ám a mindennapi életük alapján kifejezett papoknak tűnhetnek a mai ember szemében. Közös hálóhelyük volt, együtt étkeztek naponta két alkalommal, illetve a szabadidejüket imádkozással, gyakorlatozással, vagy a hétköznapi teendők elvégzésével töltötték. A regulájuk előírta, hogy alamizsnával kell ellátniuk a nincsteleneket, ezért hetente háromszor ételt osztottak. Persze egy ilyen jelentős lovagrendnek szigorú hierarchiára is szüksége volt az eredményes működéshez.

A rend legfőbb vezetői

A nagymestert a káptalan választotta, aki a rend második legjelentősebb embere volt. A nagymester a tisztségét élete végéig látta el, egyszerű kérdésekben egymaga döntött, jelentősebb ügyekben pedig a káptalannal egyetértésben bíráskodtak. A nagymesternek két helyettese volt. Az egyik a sénéchal, akinek a titulusát kancellárként, adminisztratív vezetőként fordíthatnánk talán a legkifejezőbben magyarra, illetve a katonai helyettes, a maréchal, vagyis a marsall. Alattuk a hierarchiában pedig a proceptorok álltak, kik a provinciák vezetői voltak. Ezek a provinciák általában egy-egy országot jelentettek.

Lovagok és fegyverhordozók

A lovagi harcmodorban küzdő, hétköznapjaikban szinte papi életet élő nehézfegyveres harcosok voltak a lovagok. Minden ilyen katonának „tulajdonát” képezte három ló, illetve egy fegyverhordozó. Külön pápai engedéllyel hordhattak a bal vállukon egy fehér köpenyt, rajta a jelükkel, a vörös kereszttel.

A fegyverhordozók (sergent) száma nagyjából tízszerese volt a lovagokénak, szürkésbarna, illetve drapp ruházatot hordtak. Feladatuk a lovagok szolgálata volt, a csatákban pedig könnyűlovas segédhadtestként vettek részt.
@@
Papok, káplánok

A papok és a káplánok legfőbb feladata a tagok lelki támogatása volt, és csakis a nagymesternek, illetve a pápának tartoztak engedelmességgel.

A renden belül megfigyelhető volt a kettős felépítés. Míg nyugaton egyfajta szerzetesi intézményként, addig keleten hadseregként funkcionált.

A renden belül, aki katona (lovag) kívánt lenni, annak először át kellett esnie egy beavatáson, amelynek a pontos időpontját a nagymester választotta ki. Katona csak nemesi családból származó, törvényes házasságból született egyén lehetett, aki letette a szegénységi fogadalmat, felesküdött a rend szabályaira, és a szentföld védelmére.

Létezett még egy „féllovagi” egység is, ami azokból a tagokból állt, akik nem voltak kékvérűek. Szintén lovon harcoltak, és fegyvereik is azonosak voltak az „igazi” lovagok által használttal.

Felemelkedés, és bukás

A rend Franciaországban alakult, majd Anglia, illetve Spanyolország után szinte minden európai országban jelen voltak a XII. század végére, így hazánkban is. A kiváltságok következtében gazdagságuk felülmúlhatatlan volt, nagyobb anyagi lehetőségekkel rendelkeztek, mint az európai uralkodók. Egyfajta külön államként funkcionáltak, csupán a pápának tartoztak engedelmességgel.

A templomosok a hozzájuk befolyt hatalmas összegeket birtokvásárlásra fordították, és ennek következménye volt az érthető féltékenység a francia uralkodó, Szép Fülöp részéről.
Fülöp alig a rend feloszlatása előtt rendelettel kívánta megakadályozni a további vásárlásokat, ám ez a szándéka kudarcba torkollott.

A „jeles” uralkodó végül aljas megoldást választott az általa oly nagyon gyűlölt rend feloszlatásához. Miután fiának a rendhez történő felvételét az utolsó nagymester, Jacques de Molay visszautasította – Fülöp abban bízott, hogy a fiát előbb-utóbb nagymesterré választják, így lehetősége lett volna könnyen mozgatni a rendet a hercegen keresztül –, rágalomhadjáratot indított a lovagok ellen.

Eretnekséggel vádolta őket, melynek bizonyítására a rendből kitagadott szerzetesek szolgáltak. Ellenállásra nem került sor, mert erre utasítást csak a nagymester adhatott, ám ez nem történt meg.

A templomosokat 1307. szeptember 14-én IV. Fülöp rendelete értelmében letartóztatták, és bűneik beismerését a korabeli igazságszolgáltatás mérsékelten bámulatos eszközeivel kívánták elősegíteni. A szörnyű tortúra általában eredménytelen volt, mert a lovagok nem vallottak. Ám ez mit sem ért, szinte minden tagnak a halál jutott hitvesül, csakúgy, mint Jacques de Molay-nek, akit 1314-ben máglyán elevenen elégettek, miután nyilvánosan visszavonta korábbi beismerő vallomását.

A megmaradt lovagok állítólag Skóciába menekültek, és 1705-ig nem is fedték fel a létezésüket. Egyesek úgy vélik, hogy kapcsolatban állnak a titokzatos szabadkőművesekkel.

A templomosok sorsa ugyan nem túlzottan szívderítő, de azt is érdemes figyelembe venni, hogy Nyugat-Európában nem volt szükség olyan egyházi haderőre, amilyen a lovag-szerzeteseké volt. 1291-ben ugyanis elesett St. Jean-Acre, az utolsó keresztes vár a Szentföldön, így a templomosok is kénytelenek voltak visszatérni Nyugatra.

A templomosok a Szentföldön azonban nemcsak a mohamedánokkal harcoltak, a különböző keresztes lovagrendek sokszor egymással szemben is felléptek. A johanniták, vagy más néven ispotályosok, a mai Máltai Lovagrend elődei és a templomosok például 1153-ban addig civakodtak egymással egy török vár ostromakor, amíg a templomosokat a törökök le nem mészárolták. Mindez Aszkalon (Askelon) váránál történt: a templomosok nem engedték a johannitáknak, hogy támadjanak, ők akarták elfoglalni a várat, közben a török ellentámadása azonban megsemmisítette a templomosok egységeit, és nagymesterüket is megölték a mohamedánok.

Jelen korunk templomosai

Korunkban is több szervezet van Európában és Amerikában, amelyek az „eredeti” templomos lovagrend hivatalos utódjainak tekintik magukat.

Az „igazi” templomos lovagok valószínűleg végleg eltűntek a történelem dicstelen süllyesztőjében – vagy beolvadtak különféle okkult páholyok közé –, de a velük kapcsolatos legendák (Szent Grál, frigyláda) mindmáig tovább élnek az emberiség tudatában.

Számos könyv, film, illetve számítógépes játék újra meg újra feldolgozza a történetüket. Kiváló harcosok voltak, akiknek a vesztét az aktuális politikai hatalom féltékenysége okozta, de erre valószínű, hogy nem először, és sajnálatos módon nem is utoljára láttunk példát.