Totális harc a civilek és a politikusok közt

Kiindulópont

Seres Mária ötletére rekord sikerességű, több mint 600.000 aláírást összegyűjtő népszavazási kezdeményezés landolt a parlamenti képviselők asztalán, aminek hatására a honatyák joggal gondolhatták ezt.

A népszavazási-kezdeményezés arról szólt, hogy a tisztelt országgyűlési képviselők ne vehessenek már fel bemondásra különböző költségtérítésnek nevezett összegeket – amelyből Angliában akkora botrány robbant ki, hogy az összes parlamenti párt belebukott. A parlamenti képviselők erre reagáltak, és valahol itt romlott el minden, végérvényesen.

Bár a parlamenti költségtérítés megrendszabályozása közel sem oldaná meg az ország pénzügyi helyzetét, sőt a képviselők jövedelmének nagy részét se veszélyeztetné, de mégis egy olyan rendszeresen bírált juttatásról volt szó, ami a politikusok korruptságának egyik legfőbb jelképe. És éppen ezt a jelképet erősítette meg a Parlament fideszestül, emeszpéstül azzal, hogy egy átnevezéssel egyszerűen érvénytelenítette a népszavazási kezdeményezést, és még – állítólag véletlenül – meg is emelte a parlamenti honatyák fizetését.

Elnézve az angliai példát, egy normális országban ilyenkor a nép olyan pofont adna az ezt megszavazó pártoknak, hogy évtizedekig keresgetnék a fogaikat: az MSZP örülhetne az 5 százaléknak, a Fidesz meg annak, hogy valamilyen koalícióval majd kormányt alapíthat – nemhogy 2/3-os többségről álmodozzon. De mint azt már többen megírták: ez egy következmények nélküli ország, itt a politika mindent megtehet. Pontosabban, majdnem mindent.

Népi válasz

Az időközben párttá alakult civil szervezet Seres Mária vezetésével az elképesztő elutasításra hasonlóan elképesztő ötlettel reagált – ami azért furcsa, mert az eddigi elképzelései sem a nép, sem a szakértők, sem a józan ész ellenkezését nem váltották ki. Hisz a költségtérítés számlához kötése mellett olyan népszavazási kezdeményezései láttak napvilágot a Civil Mozgalomnak, mint a politikusok visszahívhatósága, vagy az a korlátozás, amely szerint nem lehetne valaki polgármester, és országgyűlési képviselő is egyszerre.

A mostani népszavazási-kezdeményezés ötletének hallatára viszont a szakértők értelmetlenül bámulnak, a józan ész pedig csendben, földre szegezett arccal rázta a fejét – csak a nép elkeseredett dühorkánja viszi előrébb az aláírásgyűjtési lapot. A kérdés azt akarja elérni, hogy az állam költségvetéséből a pártok ne részesülhessenek semmilyen juttatásban. Ez viszont rengeteg szempontból elfogadhatatlan.
@@
Mivel az emberek egy bizonyos, nem kicsi tömege szeretné azt, hogy az adott párt működjön – elvégre ezért mennek el rá szavazni – így megilleti őket az állami pénz. Hisz elviekben a nép érdekét szolgálják, őket képviselik, és ezért az elviekben nemes tettért, valamilyen szinten el kell őket tartani – ezért is kap állami apanázst minden 1 százalékot elérő párt.

Ez lenne a törvény elvi része, amely a társadalom számára is elfogadható. Igaz, az elveket nagyban borítja az a gyakorlat, hogy az emberek nagy része azért szavaz egy pártra, hogy ne a másik legyen hatalmon, valamint a politikusok köz képviseletének erőteljes hiánya – de ezt nem szabad átvinni a törvény betűibe, mert akkor esélyt sem adunk a változásra.

Másrészt a pártok finanszírozhatóságának állami támogatása nem csak az elvek miatt szükséges. Ha nem akarjuk az egész politikai struktúrát a követhetetlen pénzek rendszerévé átalakítani – hasonlóan ahhoz, ahogy most a kampányfinanszírozás működik -, akkor elengedhetetlen az állami támogatás. Ahogy ahhoz is, hogy a pártok valamennyire megőrizzék önállóságukat és ne váljanak a pénzemberek és multik tehetetlen bábjaivá. Épp ezért Európában mindenhol állami finanszírozással működnek a pártok, és Európán kívül sincs sok eltérő példa.

Akkor is igen!

Az, hogy valami romba dönti az országot, nem jelenti azt, hogy azt ne szavaznák meg – Magyarországon számtalan példát láthattunk már erre. Ráadásul a hazánkra annyira jellemző érzelmi politizálás általában elködösíti a tudatot, az előre gondolkozás pedig távolról sem tartozik a magyarság erényei közé.

Jó példa erre a vizitdíjról való népszavazás: az alkotmány szerint költségvetési kérdésben nem lehet népszavazást kiírni, csakhogy a vizitdíjat helyben hasznosíthatták, így „csak” rá épült a költségvetés egy része, de nem volt vele tényleges kapcsolata. Ezért a Fidesz megkérdezte az embereket, hogy „akartok-e fizetni a…” és teljesen mindegy, hogy mi a mondat további része, a nép úgyis azt mondja, hogy „nem!”. Így ha azt fogják megkérdezni a néptől, hogy akartok-e a közpénzt adni a pártoknak, akkor szintén azt fogják mondani hogy „nem!” – elvégre pénzről és politikáról van szó. A következmények pedig lényegtelenek.

Nagy baj, hogy az eddig józan civil erő átlépte az ésszerűség határait – pedig maradt még a politikával kapcsolatos, népszavazásra bocsájtandó, lényeges kérdés. Az LMP például az egyértelmű korrupciós tüneteket mutató kampányfinanszírozási rendszert kívánja népszavazással átalakítani. De sokkal nagyobb baj az, hogy politika egy olyan ámokfutásba hurcolta a népet, amit akkor is elveszít, ha a harcot történetesen meg is nyeri.