„A neoliberális eszmevilág összeomlott”

A beszélgetést ott fejeztük be, hogy milyen lehetőségei vannak a fősodorban lévő véleményformáló elit ellenében szerveződő alternatív erőknek. Nézzük meg az érem másik oldalát: van-e arra lehetőség, hogy az elit magától kerüljön ki a legitimációs, politikai válságból?

A gát egyik oldala átszakadt a Jobbik megjelenésével. Értelemszerűen meg kell jelennie a pólusnak a túloldalon is, már csak azért is, hogy lefolyhasson egy tisztázó vita. A rendszeren belül állók a rendszeren kívül állókkal alapvetően más alapról vitatkoznak. S nem szabad elfeledni, hogy a magyar baloldalnak több tartaléka van az eddigi eszmetörténeti hagyatékából, mint a radikális jobboldalnak. Az azonban biztos, hogy akik a társadalmi, szociális esélyegyenlőségben hisznek, s egyenrangúnak tartják a nemzeti esélyegyenlőséggel, a nemzeti érdekek konzekvens képviseletével, azoktól elvárható, hogy ez az irányzat szellemileg is és szervezetileg is önállóan jelentkezzen.

Miért nem sarkallja változásra a jelenlegi politikai elitet a Jobbik, s várhatóan egy alternatív baloldali szervezet befutása?

Érdekes kérdés, ez engem is foglalkoztat. Az SZDSZ például egészen egyszerűen elfogyott, elfogyasztotta önmagát. Ez a szellemi-politikai irányzat ma is messze túlreprezentált, viszont teljesen tanácstalanok. A Jobbik ellen például nincs értelme az antifasiszta népfrontoknak, mert nem lehet bebizonyítani, hogy a Jobbik klasszikusan fasiszta párt.

Pedig nagyon próbálkoznak.

Persze, kivárják, hogy mi lesz a vége, hátha visszaszorul magától, mint Ausztriában Haiderék. Haiderék befutásának előzménye egy neoliberális hajsza volt, például Kurt Waldheimmel szemben, azonban válság nem volt. Magyarországon viszont válság van, s nem csak a neoliberális eszmevilág omlott össze, de az erre felépített reálgazdaság és osztályszerkezet. Óriási különbség.

Tehát azt jelenti, hogy az SZDSZ-nek csengettek?

Az SZDSZ önmagát semmisítette meg azzal, hogy a többséggel érzelmileg, logikailag, minden szempontból szembehelyezkedett, s öncélú kisebbségvédelemre rendezkedett be. A befolyása ugyanakkor hatalmas, van ezerféle egérút. Indulhat közös listán a neoliberális MSZP-vezetéssel, de Dávid Ibolyából Bokros Lajos és a háttérben álló agytröszt, a Political Capital létrehozhat egy új neoliberális pártképződményt, amit nevezhetünk akár úgy is, hogy "Új SZDSZ". Az MDF alapításában részt vettem, s azt bátran ki merem mondani az alapítók 99 százalékának nevében, hogy mi nem ezt akartuk.

A szocialista párt is érdekes, hiszen társadalmi problémák ellenére sincs változás.
A nyolcvanas évek végén az MSZP túlzottan ragaszkodott a pártvagyonhoz és az infrastruktúrához. Úgy váltak ki az MSZMP-ből, hogy – többségbe kerülve a tagságban és a vezetésben – a pártvagyon és az intézményi hálózat az ő kezükben maradt. Elvtelen kompromisszumot kötöttek, amiből csakis egy pragmatista pártkonglomerátum jött össze, platformok összetákolt, laza szövetségével.

Ez a pragmatista MSZP háttérbe szorította az egészséges, demokratikus szocializmusra, a polgári átalakulás, szabadság, demokrácia felé nyitott reformkörös erőket. A sokáig nyitott stílusbeli kérdések, előbb a chartás szövetség létrejöttében, majd végérvényesen a Bokros- és Suchman-féle program végrehajtásával dőltek el végérvényesen.

Ez még mindig nem jelentené azt, amit sokan éreznek, hogy a politikai elitből hiányoznia kell a racionalitásnak.

Ez politikai pragmatizmus. Másrészt pedig fokozatosan eljutottak a neoliberalizmus elveinek az elfogadásához, aminek a csúcspontja az volt, amikor Gyurcsány kijelentette, hogy a szocialista párt polgári párt. Addig csak TGM vádolta őket ezzel. A létező gyurcsányizmus eljutott odáig, hogy eszmei értelemben feladott minden korábbi előzményt, amit azután személyesen Gyurcsány meg is fogalmazott. A tettek még akkor is a neoliberalizmus irányába mutattak, ha a nagy átváltozó művész hetente mondott homlokegyenest ellent önmagának. Ti. attól függően, hogy a demososok írták-e a beszédét, vagy olyasvalakik, akik azért olvastak Bibót is. Az MSZP-s pártelit behódolt neki, s – tűzön-vízen át – támogatta, támogatja. Én meg is írtam, hogy a lemondása nélkül nem lehet elkezdeni a megújulást.

A szocialista párt regnáló vezetésében eszmeileg senki nem lát kiutat. Ha pedig gondolnak valamit, azt is a neoliberalizmus alapján fogalmazzák meg. A Bajnai-csomag, vagy a Reformszövetség – ami tkp. a tőke honi képviselete – elgondolásainál vegytisztább neoliberális gazdaságpolitikai, társadalompolitikai csomag ma Európában nem létezik. Ezek után csodálkoznak az általános elutasítottságon?

Említette, hogy a parlamenti pártok különböző mértékben magukévá teszik a neoliberális eszmeiséget, akkor az ellenzéket a kormánytól ez a mérték különbözteti meg?

Van két alapkérdés: a nemzeti kérdéshez, nemzeti léthez való viszony, valamint a szociális kérdések. Nagyon lényeges, hogy Magyarországon a szociális és nemzeti kérdés nem csak az elvek, érzelmek és stratégiák szintjén kötődik össze, hanem demográfiai katasztrófa is összeköti. Jelesül abba az értelemben, hogy megmaradunk-e? Ez sorskérdés. Az ENSZ szakosított szerveinek előrejelzései szerint 2050-re 5 millió magyar lesz átlagban 65 éves, s ezek a mutatók nem javulnak, hanem romlanak. Mindezen túl egy 1 milliós kisebbség produkálja az általános iskolák alsóbb osztályainak körülbelül közel 50 százalékát. A cigányságról van szó. Erről – a korrekt beszéd értelmében – Magyarországon értelmes vitát nem lehetett folytatni az elmúlt 10-15 évben. Miközben a problémák csak halmozódnak.

A népességfogyásról 2005-ben nagy nehezen közölték egy cikkemet a Népszabadságban, amelyben azt írtam, hogy az elmúlt 30 évben a Magyarországon született magyarok száma 10,4 millióról 8,8 millióra csökkent. 30 éve körülbelül 300 ezren vallották magukat romának. Most nagyjából ott tartunk, hogy ez a kisebbség megsokszorozódott egy emberöltő alatt. Lassan a milliót közelíti a számuk, s sokan jöttek határon túli magyarok, akiket úgy érzem, kutya kötelességünk befogadni. Ebben a helyzetben a Magyarországon született magyarok száma 8,8 millió. A magyarság aránya csak azért nem esett vissza jobban, mert a határon túli magyarság – minden bürokratikus akadály ellenére – több százezres létszámmal vándorolt be az elmúlt húsz-huszonöt évben.

Ha a folyamatok így folytatódnak, mi lesz? Így is súlyos az etnikai konfliktus cigány és nem cigány között, amelyet sokak szerint még csak nem is a cigányok generálnak, hanem nagy részben a politika.

Egy végtelenül képmutató politika, amelyik az ország lakosságának számszerű többségét nem tudja foglalkoztatni. Ezen belül a cigányok helyzete még rosszabb. A romák 90 százaléka valamilyen formában munkanélküli, vagy nyilvántartottként, vagy a szociális segély rendszerén belül. Emberhez méltó körülményeket ez a velejéig képmutató rendszer senkinek nem tud biztosítani. Ugyanakkor a marginalizálódottakat óhatatlanul arra hangolja, hogy nemcsak nem lehet, hanem egyenest nem szükséges dolgozni, s majdnem nyíltan hangolja őket a magyarok ellen.
@@
A politika álságosságáról, társadalmi kérdésekről ilyen nyíltan még Bogár László mer véleményt formálni.

Bogár most valami félreértés folytán éppen jobboldalinak van besorolva, s ő legalább nagyobb nyilvánosságot kap. Ha kicsit fordul a széljárás, akkor lehet, hogy őt akarják majd olyan légmentesen elzárni, mint engem. Fáraszt már, hogy 25-30 éve mindig be vagyunk sorolva valamilyen skatulyába, s mindig mások mondják meg a fejünk fölött, hogy kik vagyunk.

Miért érzi azt, hogy el van szigetelve a nyilvánosságtól?

A polgári oldal akkor sem közölne, ha szeretném, mert nem állok ki elég harcosan a "kommunisták" ellen. A baloldalon pedig maga a neoliberális eszmerendszer van olyan túlsúlyban, hogy úgy festünk, mint a növény a betonrengetegben, amely itt-ott ki tud hajtani.

Ezek szerint ez a neoliberalizmus annyira mégsem toleráns, mint amennyire azt hirdeti magáról?

Ez a neoliberalizmus semennyire se toleráns. Olyan véleménytúlsúlyt produkál még ma is, ami elképesztő. 1990 előtt egyértelmű volt a helyzet, mert tudtuk, hogy Aczél elvtárs „fényes korszakában” esélyünk se lehetett arra, hogy a Népszabadságban komoly rendszerkritikai gondolatokat megfogalmazzunk, mert a rendszer nyíltan nem arra épült. Most pedig szimulálják a különbséget, a valóság azonban az, hogy alig-alig tudunk megjelenni. A gondolataink szisztematikus, rendszerszerű kifejtésére már nincs lehetőség. A regionális reformok kérdésében azért például néha-néha közölnek tőlem valamit.

Mindeközben a társadalom rámegy a csatákra.

Ráment. Lélekszámban biztosan. De a gazdaságban is kimutatható, hogy például a fókusz szerepet játszó bankok nyolcvan százalékos túlsúlyban kerültek külföldi kézbe. Pozitív ellenpéldaként említem, hogy Kínában ez az arány soha nem nőhet tíz százalék fölé. Tehát nem csak eszmei kérdésekben vesztettük pozíciókat az elmúlt két évtizedben.

Van visszaút?

Meg kell fogalmazni a járható gazdasági kiutat – s ez egyre inkább megfogalmazható. Valamint meg kell fogalmazni a társadalmi és szellemi kiutat is. A társadalompolitika, kultúr- és gazdaságpolitika egymástól elválaszthatatlan, egymást kölcsönösen feltételező értékrend koherens összességéből áll.

Bogár László mondta egyszer, hogy radikális változások kellenek ahhoz, hogy a társadalom ne csapódjon bele a „létezés végső falába”. Ő másfél-két évet mondott, s ha nem lesz változás, akkor lehúzhatjuk a rolót.

Bogár egyfelől elmondja, hogy elsöpri a válság az eliteket, másik oldalon pedig azt a vízióját fogalmazza meg, hogy van egy világméretű parazita (a globális pénzügyi rendszer – a szerk.), amely annyira rátelepedett a gazdaszervezetre, amellyel szemben nincs is reális alternatíva, csak a pusztulás. Ha jól interpretálom. Ez szerintem némi ellentmondás.

Hozzá szokta tenni azt, hogy ha nem történik meg egy radikális változás, akkor nem lesz más alternatíva. Viszont le kell ülni tárgyalni a globális tőkével, s meg kel nekik mondani, hogy ezt nem bírjuk tovább, nincs hova, nincs mit és nincs miből.

Bogár László, Lóránt Károly és Mellár Tamás is hosszú idők óta hasonlókat mond. Mellár szerint például legalább 1600 milliárd forintot ad ki évente a multinacionális cégek számára a költségvetés, rendkívüli támogatások és előnyök formájában. Ezt a pluszforrást a magyar társadalomtól valószínűleg indokolatlanul vonják el.

A másik nagy kérdés az államadósság ügyének tisztázása. Erről az államnak hivatalosan kell tárgyalni. Magyarország ellentétben például Lengyelországgal ’89-’90-ben nem kérte az adósságának újratárgyalását, részleges elengedését. Az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásairól hét kötet jelent meg, egyben sem említik ezt a lényeges kérdést. 1995-ben a lengyelek bevezettek egy megszorító csomagot a Bokros-csomag analógiájára, annyi különbséggel, hogy emellett bizonyos adósság-átütemezési és elengedési tárgyalások is folytak. S érdekes módon elég komoly részmegállapodásra jutottak. Magyarország akkor sem járta ezt az utat. Most messze mi állunk a legrosszabbul, s ismét meg sem próbálunk könnyítésről tárgyalni.

Felvetődik sokszor az is, hogy mi lesz akkor, ha a multik megsértődnek, kivonulnak, s hatalmas nyomor szakad az országra. Csendben megkérdezem: miért vonulna ki például az a bankrendszer, amely saját bevallása szerint Magyarországon dupla profittal dolgozik, mint EU-s átlagban? Vagy ha már bejöttek a nagy áruházláncok, s elárasztják az országot mindenfélével, akkor ugyan miért mennének ki? Ekkora balek országot nem találnak még egyet a földkerekségen! Egyébként a multik összesen 88 ezer embert alkalmaznak. És mi van a többivel? Magyarországon van körülbelül hatmillió munkaképes korú állampolgár. Ennek alig fele van effektíve foglalkoztatva, ami messze a legalacsonyabb reális foglalkoztatási ráta. Legalábbis Európában biztosan.

Milyen megoldás áll rendelkezésre?

A pénzügyi, gazdasági, foglalkoztatási és szociális válságot együtt kell kezelni, amihez kapcsolódik a kulturális, politikai intézménybeli változások. Ezeket különválasztva a világon semmire nem megyünk. Pénzügyek kezelése a gazdaságban, a politikában pedig a pártfinanszírozási törvényt kell azonnal szigorítani. A ’80-as évek óta a pártfinanszírozás gyakorlatilag illegálisan történik, mindenki tudja, hogy az állami támogatás nem elegendő. Az, hogy a politikai elitet intézményesen ilyen könnyedén lehet korrumpálni, ahhoz nem csak a saját jellemgyengesége járul hozzá. Hanem a lehetetlen, vérlázító pártfinanszírozási struktúra is.

Köztudott, hogy mindenki fekete pénzből csinálja a választási kampányt.
Ez az egész rendszer pazarló, s végtelenül erkölcstelen, amely destabilizálja a magyar társadalmat gazdaságilag és morálisan is. A pártokat pedig erkölcsileg elfogadhatatlan helyzetbe hozza. Jobb lenne, ha állami pénzből nyilvánosan lehetne kampányolni. Akár kerüljön többe. Ez alapvető fontosságú. Nem old meg semmit önmagában, de enélkül nem lehet a viszonyokat tisztázni, mert önmagában korrumpálja és függő helyzetbe hozza a politikai elitet.