Magyar intifáda

Farkas Flórián, a döbbenetes tatárszentgyörgyi események után, azt mondta az MTI-nek, hogy "polgárháborús helyzet lesz Magyarországon, ha cigányság integrációjában nem lesz előrelépés". Kijelentése órákon belül, az elképzelhető legfélelmetesebb szalagcímekkel echózta be az egész magyar médiát. Az elmúlt hónapok tanárveréses, késeléses, cigánybűnözéses hetei szinte szükségszerűen vezettek a tatárszentgyörgyi tragédiához. Talán csak egy fontosabb kérdésünk lehet a kauzalitások boncolgatásán és az Új Magyar Médiaszótár-vitán kívül: meddig tűr még a magyar cigányság?

Bűnbak

Farkas Flórián, az MTI-nek tett nyilatkozatában megjegyzi, politikusként és cigány emberként is attól tart, hogy a tatárszentgyörgyi ügynek komoly folytatása lesz. 1987-ben Izrael palesztin lakossága úgy döntött, nincs tovább. A sarokba szorított kisebbség – joggal vagy sem – a társadalom összes alrendszerében, a magánélet és a politika valamennyi szférájában úgy érezte, hogy bűnbakot csináltak belőle.

A társadalmi partnerség és az etnikai türelem Ben Gurion-i eszméi a Kneszet falai között ragadtak, Ciszjordániában és Gázában a telepesek önkénye olyasformán vette az arab népességet, mint a kopár tájhoz tartozó gyér növényzet vagy az út menti tevetrágya. Egy elfogathatatlan léthelyzet, elfogadhatatlan reakciókat szül, így amikor a palesztin ügy az iszlám világ gazdasági és politikai érdekeivel találkozott, a Közel-Keletet soha nem látott öngyilkos merénylethullám borította el.

A becsapott és kihasznált palesztin menekültek libanoni, szír, iraki vagy iráni ügyeket szolgálva mocskolták be a kezüket izraeli vérrel – saját tudtukon kívül. Ezekben az évtizedekben, katasztrófális módon, maga az izraeli társadalom sem látta át az igazi motivációt, így a harag és a türelmetlenség az igazság után vágyakozó kisebbséget sújtotta és nem a nemzetközi uszítás valódi bűnöseit.

Karambol

1987. december 9-én, a reggeli közúti kavalkádban egy arab taxi egy izraeli teherautóval ütközött. A legjobb filmes trükk sem tudná érzékeltetni, ahogy a sárga gépkocsiban ülő ijedt és kétségbeesett palesztin nyomor arcába robban a szélvédő, majd a szakadó alvázak robajának lökéshullámában eltűnik Jeruzsálem, Izrael, a Közel-Kelet, majd az egész földgolyó. A kisebbségi hangulat – joggal vagy sem – menthetetlenül forrpontjára érkezett.

A balesetről senki sem tehetett, ám a palesztinoknak azt mondták, az izraeli sofőr szándékosan húzta a kormányt a zöld rendszámmal közlekedő taxisra. Ezt követően a palesztin nép egy emberként támadt a megszállt területek rendfenntartó erőire. A sztrájk és bojkott elérte az iskolákat, a kórházakat, a gazdaságot és a politikát is. A fiatalok köveket ragadtak, és azokkal dobálták meg az állam fegyveres rendőreit és katonáit.
A tehetetlen hatóságok tanácstalanul nézték a járőr kocsik és tankok útjába hordott lángoló gumiabroncs-barikádokat. Nem lehetett tűzparancsot adni egy parittyával és csapágygolyókkal felfegyverzett dühödt gyerek ellen. Az ország néha hetekre megbénult, a kijárási parancsot képtelenség volt betartatni, a gazdaság többmilliós károkat szenvedett.
@@

Forrponton a cigányügy

A triviális különbségek ismertetésével vagyok köteles kezdeni, mielőtt bármilyen összehasonlítgatásba feledkeznék a palesztin- és a cigánysors között. A Trianon utáni magyar területeken soha, azt megelőzően pedig száz éve nem volt az etnikai erőszaknak okkupációs vagy függetlenedési motivációja.

Cigányságunknak a magyaron kívül nincs és nem is volt semmilyen másféle nemzettudata (nincs önálló zászló vagy megkülönböztető jelrendszer, jelkép, címer stb.), bár önálló irodalmi nyelvvel rendelkezik, esetükben identitáskeresésről szó sem lehet, ők a magyar nemzet cigány tagjai, sem vallási, sem markáns kulturális, sem bármilyen más jellegű különbségekről nem beszélhetünk. Eredet és földrajz szempontjából sincs semmilyen egyezés a palesztinok és a cigányság között.

Amikor Farkas Flórián polgárháborús helyzetről beszél, abba félreérthetetlenül belecseng a függetlenedési törekvés, legyen szó a klasszikus értelembe vett észak- vagy dél-amerikai polgárháborúról, vagy az arab intifádáról. Itt tárgyalt szintézisünk alapját egyedül ez a beleérthetőség adja, bármit is gondolt Farkas az általa nyilatkozott dolgok alatt.

Tatárszentgyörgy után a magyar belügynek jó esélye van, egy intifádára kísértetiesen hasonlító erőszak hullámmal, vagy cigány ellenállási mozgalommal való szembesülésre. Az iskolai erőszak elharapódzása, már eddig is egyfajta oktatási bojkottra hasonlított, és az egyre nyilvánvalóbb fenyegetettség miatt, már (joggal vagy sem) szerveződik a cigánygárda. Mennyi választ el minket attól, hogy társadalmunk kétségbeesett része úgy döntsön, követ ragad és lángra lobbant egy-két gumiabroncs barikádot?

Ez csak a kezdet

Két választásunk van, ha valóban hitelt adhatunk a Farkas féle pesszimizmusnak. Vagy össznemzeti önvizsgálatot tartunk, és engesztelést hirdetünk az integrációs program folyamatos kudarcainak kárvallottjai felé, vagy pedig soha nem látott szenvedéseken és rettegésen keresztül Gázát csinálunk egész Baranyából és Vas-megyéből. Egy szép nap arra ébredhetünk, hogy ahelyett, hogy idejében döntöttük volna – egyéni szinten is – a kölcsönös tisztelet, megbecsülés és együvétartozás mellett, a parlament arról kényszerül vitatkozni, hogy Budapest megtarthatja-e szuverenitását, vagy konföderációs státuszba kell helyezni…