Ahogy a Parlament működik: nyílt nap diákoknak

Tanulmányi nap – az Országgyűlés (mint alkotmányos intézmény és mint épület) működése. Ez sajnos kimaradt a szerző életéből (más kérdés, hogy a bonni Bundestagban volt szerencséje megfordulni, Gerhard Schröder 1998-as megválasztása idején – köszönet érte Altena város lelkes szülőinek). Most viszont úgy tűnik, többeknek is megadatik a lehetőség, szervezett formában is. Legalábbis hétfőn több osztályt is vendégül látott a Parlament – kis háznézés, kis magyarázatok, csepp plenáris ülés a fiataloknak.

Az esemény amúgy nehézkesen indul: a kezdés hivatalos időpontjában még turistacsoportok tanulmányozzák a felsőházi termet (hasonlít az ülésteremhez, talán kicsit fennköltebb eleganciájú). Az ajtóban egy civil ruhás, kitűzős rendőrtől kérnék bebocsátást – nem akarózik neki nagyon a beengedés. Változnak az idők: korában nem kellett könyörögni, hogy az embert beengedjék egy tanórára – nem is értjük az oktatás színvonalával kapcsolatos borúlátó megjegyzéseket.

Más felől próbálkozunk, kicsit nagyobb sikerrel. Várakozó álláspontra helyezkedve kibekkeljük az első csoportot, és az őket pesztrálgató ifjútól kérünk engedélyt a csatlakozáshoz. Ő engedi az akciót (amúgy sajtónyilvános az esemény, tesszük hozzá nagyon halkan). Az ifjú magyarázgat, míg a diákok pakolnak: a szivartartókat mutogatja nekik – hja, akkoriban még kevésbé foglalkoztak a passzív dohányosok jogaival.

Kis mosollyal konstatálja, mennyire megilletődötten lépnek be a terembe a gimnazisták: elhalkulnak, kicsit kihúzzák magukat. Úgy tűnik, a kései Mikszáthtal nem foglalkoztak eleget: lásd a Pénzügyminiszter reggelijét, vagy a legendás „az egyik oszlop éppen aludt” mondatot. Az Új Zrínyiászról már nem is beszélve. Sebaj, talán bepótolják egyszer – érdemes lenne.

Az illetékesek láthatóan készültek a vendégekre: minden ülőhelynél decens ajándékcsomag fogadja az érkezőket: egy tájékoztató füzetke, egy parlamentes notesz, és egy passzentos golyóstoll. Egyrészről nem eget verően bőkezű, másrészt viszont válság idején közpénzből ennyi is elegendőnek tűnik.

Egy belsős hölgy a vécé felkeresését javasolja, mert délig már nemigen lesz rá lehetőség (negyed tizenegy van), néhányan megfogadják tanácsát, a többiek nekiállnak felfedezni a termet. Ellepik az elnöki emelvényt, felülről tekintenek le mindenkire. Idealizmusuk és jólneveltségük sajnos kizárja, hogy valaha a másik teremben is előadjanak ilyesmit: egyikük a szónoki helyen mélyen a közönség szemébe nézve azt kérdi: Egyetértenek? A többiek kedvesen adják át egymásnak a székeket – amíg ilyen a hozzáállásuk, esélyük sincs nagypolitikai szereplővé válni. Sajnos és szerencsére.

A játék kellően önfeledt, néhány lányka meglepően komoly masinával fotóz az utókornak, pár padsorral arrébb már a képeket elemzik, miközben az egyik pedagógus éppen szamárfület mutat két lánykának – elvannak. Lassan a többi csoport is befut, kezdenek kirajzolódni a hagyományos embertípusok: a mókamikik szerencsére hamar megvannak, hozzájuk képest már lehet tájékozódni. Néhány pedagógus is próbálgatja magát: Ernő bától valaki egymilliárdos mosolyt kér (a pénznemet nem nevezi meg, pedig az eredmény még Izlandon sem érne meg ennyit), ő pedig kissé türelmetlenül klimpírozik a pulpituson. Számítástechnikát vagy zongorát taníthat, tízujjasan nagyon profi.

Elvileg 38 perce tart a rendezvény, de hivatalos oldalról még sehol senki. Kezdenénk aggódni, mikor bekapcsol a hangosítás – valami mégiscsak lesz, nyugtázzuk.
@@

Ötvenkor befut az utolsó csapat is, és tizenegykor el is kezdődik a lényeg.

Nem különösebben meglepő: elsősorban a parlamenti munka hátteréről hallanak a vendégek: különösebben nem mondanánk izgalmasnak a történetet, bizottságoktól a részletes vitán keresztül a módosító indítványokig és a megszavazásig. Bár a témát előadó Daku Magdolna főosztályvezető mindent megtesz az ügy érdekében, még a diákok is elvesznek kissé a részletek közt. Az előadás amúgy nem rossz, bár az előadó olykor keresgéli a szavakat. Érthető, erről a témáról nagy művészet színesen beszélni. Erőltetné az interaktivitást is, innentől persze a megilletődésre (mint már kiderült) hajlamos diákok még nehezebben mernek kérdezni.

Aztán mégis: nagy pofont adva az előítéleteknek egy rózsaszín pulóvert viselő szőke lány kérdez: az elmondás alapján bonyolult és hosszadalmas a folyamat, sok ötlet kifulladhat és elvérezhet. Terveznek-e változtatni ezen? – kérdi. Nem irigyeljük a főosztályvezető asszonyt, a főnökeit érő (khm, nem alaptalan) kritikára kell a mundér becsületét védenie. Becsületére szólva: jól abszolválja a feladatot. A rendszer nem rossz, így biztosított a hatékonysága, lehetőség pedig mindig van a gyorsításra.

Nem kímélik eztán sem: miért van szükség ennyi képviselőre – a kérdés sok helyen felmerült már, konkrét válasz még nem érkezett rá. Most sem jön ilyen, inkább a bizottsági helyek csökkenés kerül szóba. Más kérdés persze, hogy ebben a kérdésben egy parlamenti dolgozó nem kifejezetten kompetens – ehhez képest csillagos ötös a megoldás.

Pár perc technikai szünet jön, Varga László képviselőt várnánk. Addig is kicsit felélednek az eddig halk és a noteszekbe buzgón jegyzetelő diákok, a terem végében feltűnik egy turistacsoport is. Néhányan az eddig készült fotókat tanulmányozzák, páran olvasgatnak (mintha a fémkalapácsról elnevezett hajzenei szaklapot vélnénk látni a kezükben), kienged az eddig felgyülemlett fáradt gőz.

A vártnál kicsit később jön az infó: Varga képviselő sűrű elnézéskérések közepette kényszerül halaszthatatlan ügyek okán távolmaradni, üdvözletét küldi mindenkinek. Helyére a Honvédelmi és Nemzetbiztonsági Bizottság titkára, az itt 18 éve dolgozó Labán János ugrik be.

Olyan rosszul nem járunk a cserével: bár hangsúlyozottan improvizálni kényszerül, fanyar humorával kellemes előadónak bizonyul (kedélyes tárgyilagossággal ismerteti a vizsgálóbizottságok hatékonyságát – ami körülbelül húsz százalék). Értelemszerűen leginkább a saját bizottságáról beszél – ahol már túl vannak az igazán látványos akciókon, mióta szüneteltetjük a kötelező sorkatonai szolgálatot. Ezt ő sem bánja, ha jól értjük szavait, legalábbis örömteli hírként tálalja a jelenlévő fiúknak. A tikkadtabb lányok közben a plafont tanulmányozzák (érdemes, remek konstrukció, ha a Ház felépítése óta még mindig nem szakadt le), és tovább róják tele a noteszeket. Lesünk egy kicsit és megnyugszunk: pálmafa-szívecske vonalon erősebb a felhozatal, mint valós jegyzetben. A mai fiatalok is olyanok, mint a tegnapiak voltak.

Kérdezik persze őt is, például a védelemről és a C típusú átvilágításról: sokat nem árul el, legfeljebb annyit, hogy emiatt még egy jelölt sem vérzett el a bizottsági tagok közt. Kérdik Afganisztánról is. Igen, ez egy nagyon jó kérdés. Ez minden amerikai filmben így van: meg kell dicsérni a kérdezőt – villant egyet humorából. Információból kevesebbet, sajna a hadászatban akadnak olykor titkai az embernek.

És persze arról sem szól sokat, ha újra lenne sorkötelezettség, az hány embert érintene. Vagy éppen milyen forgatókönyvek vannak az ország esetleges megtámadásának esetére – ezek maradnak az illetékesek titkai.

Szendvicsebéd jön az ifjaknak, majd három csoportban megtekintik az Országgyűlési Könyvtárat, magát az épületet, és beleshetnek a plenáris ülésre is.

Utóbbiért nem irigyeljük őket, a szendvicsekért inkább. Elszaladt ugyanis az idő, és búcsúzni kell az ifjaktól.

Pedig a pálmafák után új lapra kezdett alkotni az egyik kis hölgy.