Tragikomédia vagy tüntetés? – Két évvel a Kossuth tér után

Első jelenet: A menet

A helyszín a Corvin köz, a Corvin mozi előtt, az idő fél négy, hűvös van. Ekkor kezd el gyülekezni a sokaság: rátelepednének a mozira, de mélyen szól az igazgató hangja: ide ne, vissza! Maradnak hát előtte. Az óra elüti a négyet, kezdik tartani a beszédet. Gyűlik a nép, az isten adta: leng a zászló, toppan a csizma, villan a vaku – bámészkodó szemeket vakítva. Öt óra múlik, mire vége szakad a szónak, indulnak is meg lassan, megfontolva. Hatig mindeki lelkes, hiszi ebből lesz valami – végig a városon, út nyílik meg neki. Bazilikánál megállva imára nyílik a száj, majd a rendőrség szól: oda sose érünk már. Konok idő hű mércéje a hetet veri, egyre lankadó hangok hallatják: fussál Feri. Eltelik még vagy fél óra, motorral menni mennyivel könnyebb volna? Mikor ezt a sokaság megtudja, gyorsul a menet, „menjünk” mondja.

Szereplők:

Tüntetők

Kétszázötven-háromszáz ember gyűlt össze a Corvin mozi előtt. Lelkes, bár képzettség nélküli szónokok váltják egymást, témájuk a szokásos. Az Árpádsávos és Magyar zászlókat két utcával arrébbról kiszúrni, kerepelők hangja is legalább addig elhallatszik. Most nem futball huligánok, skinheadek, pártfanatikusok, vagy bajkeverők jelentek meg, inkább, mintha minden „küldöttség” delegált volna egy-egy pár fős csoportot. Elképesztő az a sokszínűség, ami az ittlévő különböző fő és szubkultúrákból megtalálható.

Áll három skinhead: tar fej, fehér fűzős bakancs, bomberdzseki. Beszélgetnek, de a téma rettentő hétköznapi, szinte nem illik a gyűléshez. Mellettük díszmagyarban- rókaprémes süveggel – két meglett korú úr, akik táblákat tartanak, mik a tüntetésük hosszát hirdetik (723 nap). Kicsivel arrébb két mutatós, és a mostani trendeket maximálisan követő hölgy, akik szavak nélkül hallgatják a beszédeket. Mögöttük négy nyugdíjas, idős ember, korok igazságtalanságát tárgyalja. A másik oldalon három „bokszos” ropogtatja ujjait, balhét szimatolva. Előttük fiatal pár áll, nyakukban Fradis sállal, kik épp három metálos arc kritikájára fülelnek. Távolban boldog apuka, hat év körüli kislányával a nyakában. És valahogy mindezen emberek összeillenek.

Sajnálatos módon az arcokon nem értelem, inkább érzelmek ültek. Beszédeik lelkesek, emóciókkal (túl)fűtve, ám mellőzték mind a logikát, mind a józan észt. Sőt, sokszor önellentmondásba is keveredtek, (példának a „vörös fasiszták” jelmondatot tudnám felhozni, mely társadalomtudományi ismereteim szerint nem túl helytálló fogalom). A „magyar” szó legalább háromszázszor hangzott el. Jogosan csorbult igazságérzet, düh, félelem, mély vallásosság, gyűlölet, hazaszeretet, fanatizmus és kíváncsiság menetelt egymás mellett.

Megindult a tömeg: a rendőrség kérésére ötszáz fő eléréséig az utcán, utána a leálló sávban- így az utcán vonultak. Általában egy hangosbeszélővel ellátott „felkeltő” utasítására zengett kórusban a néha frappáns, néha szörnyű jelmondatok tucatnyi fajtája, bár sokszor az egyéni kezdeményezés is helyett kapott. A klasszikus „Gyucsány takarodj” mellé társult némi újdonág is, bár ezek száma meglehetősen csekély volt. Viszont a tömeget szidó/ buzdító kijelentések, és a „mi nem cigányozunk, nem zsidózunk, középen állunk” szinte állandó részévé vált a megmozdulásnak.

Mindenki tudja mire vállalkozott: két és fél óra séta, a majdnem esőbe forduló, szeles, hideg és szmogos budapesti délutánba. A menet az öregebbek részvétele miatt -a menetet vezető külön kérésére- kifejezetten lassan, szinte fele sebességgel haladt (megjegyezendő, hogy a második színben ezt a rendőrökre fogják). Nem agresszívak, nem kötekednek: csak hangoskodnak és vonulnak. Az egyik idősebb hölgy megjegyzi: így semmit nem ér az egész, túl kevesen vagyunk.

Fél óra telhet el, esemény nélkül. Hatalmas, páncélos kukacként mozog, a hat ember vastag és harminc méter hosszú megmozdulás. Majd a tömeg hátsó feléből távozik két tizenéves hölgy és felpattannak az egyik villamosra: „ez így tök gáz….„ hallható az egyre távolodó mondat. Fiatal cigánysrác csatlakozik a „felkeltőhöz”, szimbolizálva a vonulókon belüli előítéletek hiányát (bár némi diszkrét zsidózás azért akad). Blahát elhagyva, a kukac téglalap alakú falanxszá transzformálódik, s immáron a leálló sávot is birtokba veszi – bár a létszám nincs meg.

Egy óra telhet el, míg a folyton skandáló tömeg elkedvtelenül és szinte némán ballag tovább. A Bazilikánál pár perces ima és ének kezdődik, amelyben meglepően sokan vesznek részt (aki nem, az viszont erősen türelmetlenkedik). Még egy óra telik el, monotonul, hisz a forgatókönyvet eddigre mindenki ismeri. Csak a Nemzeti Érzelmű Motorosok húsz tagjával való találkozás alkalmából pezsdül fel az élet. Igazából ez volt az egész darab egyetlen olyan pontja, ami nem hasonlított egy gyászmenetre: őszinte és teljes volt a kiabálás, meggyorsultak az emberek és a cselekmények egyaránt. Majd beértek a térre.

A Kossuth téren folytatódott a szónoklás, néha megcsillanó realitás és éleslátás-morzsával, de azt hamar elemésztette a hazaszeretettel kevert gyűlölet sötét árja. Hét felszólaló, némi kulturális dalolászás, hungaro-rap, és perec szórakoztatta a nagyérdeműt. Egyrészt a vonulás lassúságára, másrészt az idő folyamatos elhidegülésre való tekintettel, egyre többen léptek a távozás híves mezejére, míg a végére jó, ha százan maradtak.
@@

Rendőrök

A darab kötelező szereplői, létszámuk és felkészültségük jóval nagyobb, mint bármelyik másik résztvevőé. Ruházatukat teljes rohamrendőri felszerelés jellemezte, miből csak a pajzsot hagyták otthon. Kissé komikus is volt, mikor a gyrosos előtt két tucat ilyen armadilló vesztegel, látszatra sorban állva. Illedelmes, de gyakorlatias viselkedésükkel, szakmájukhoz viszonyítva kifogástalan munkát végeztek (az egyetlen dolog, ami zavaró volt, hogy egyikőjük sem dúdolta sem a himnuszt, sem a szózatot).

Bár azt érezni lehetet, hogy valamit nagyon túlspiláztak odafenn: teljes, a vonulókat körülfogó, zárt rendőri kíséret, két rohamkocsi, motorok, vízágyú. Az alkotmány utcába érve minden kordonokkal lezárva, minden kordonnál tucat rendőr, a Kossuth téren pedig legalább két nagyobb osztag masírozik, plusz félméterenként egy fakabát elhelyezve, ráadásul az egész tér körbezárva. Ha kommandós helikopterek jelennek meg az égből, az sem lett volna meglepő. Érthető, hogy az előző tüntetés után minél nagyobb biztonságra törekedtek, de meg kellene már találni azt a bizonyos arannyal körberakott középutat.

Média

Ahol szar van, ott megjelennek a legyek is – tartja az ősi mondás, s igaz ez a különböző médiumokra is. Vagy négy tucat fotós, tíz kamerás és jó pár újságíró/ riporter gyűlt a rendezvény helyszínére, azt az érzést keltve, hogy ők lesznek többségben és nem a tüntetők. Indulásig elég jól elvegyültek a tömegben – ezzel is elbizonytalanítva, a létszámot illetően, mind a tüntetés szervezőit, mind a rendőröket –, majd szinte sorfalat állva akasztották meg a felvonulás elkezdését.

Aztán öt perc káosz után kialakultak a különböző „gyűrűk”. A legbelső, kaotikus gyűrűn haladtak a tüntetők, a középsőt fegyelmezett rendőri sorfal és egy-egy járkáló felettes képezte, majd az ezt követőn szálingózott ide-oda a média. A legkülsőn pedig a bámészkodók hada foglalt helyet. Ha e helyet bármelyik szereplőtag megszegte, akkor gyors rendőri nyomás hatására került vissza saját körébe.

Bármi érdekességnek mondható esemény is történt, odacsődültek a fotósok – mint cápák a vérszagra – s őket követte a média többi állományosa. Mindenki halálosan unta magát, ugyanis nem történt semmi. Egyetlen kivételként tekinthető az, mikor pár, a Kossuth térről távozni vágyó egyén nem akarta megkerülni az egész alkotmány utcát a kettes metróig, így követelte hogy engedjék ki. Ennek hatására a rendőrök megszüntették az úton lévő kordonokat (érdekesség, hogy a szóváltás elkezdése után pár perccel több médiás volt ott, mint tüntető). Életképnek is beillő mozzanat, mikor hat fotós egy maszkos, zászlót lengető fiatalt fényképez, míg két társuk azt, hogy ők hogyan fotózzák a gyereket…

Közönség

Talán a legjobban érintett szereplőgárda, elvégre „ő értük” történt mindez. Ahol elhaladtunk, nézők kis csoportjai figyelték az elvonuló páncélos hernyót- később falanxot – és szálltak be ők is a pillanat különböző megörökítéseinek módozataiba. Persze, mint az utca emberei közt átlagosan, nem csak bámuló, mobilozó egyének tűntek fel.

Egyik első, hangos véleményező, egy villamosmegállóban álldogáló kishölgy, ki két barátjának énekelte a híresnek is mondható magyar punk együttes ide vágó dalát: „Micsoda tömeg gyűlt a téren, ez ám a tűntetés, otthonról úgy hallatszik, mint egy birka bégetés…” A következő kommentárt hatvan körüli úr fűzte hozzá: „vonulni megy, dolgozni nem, mi?”. De akadtak támogatók is, kik beüvöltésekkel támogatták a sétálókat.

Az emberek nagy része azonban csak tehernek érezte a megmozdulást. Először is, mert emiatt le kellett állítani a forgalmat egy jó részen (ráadásul az épp szembejövőket egyszerűen átküldték a túloldalra), másodszor mert az ő adóikból finanszírozták a nem kis erősségű rendőri fellépést. De legfőképp hidegen hagyja őket az egész: nem akarnak kimozdulni, nem akarnak hallani a politikáról, sem pedig tüntetőkről. Ők mindenekelőtt békét, nyugalmat és sok pénzt szeretnének.

Második jelenet: A demonstráció

Összegyűl a sokaság szabad poéta terénél, ketrecbe zárva, nemzetünk erényénél. Beszéd hangzik, zúg a tömeg, de nem tudja hogy mit s kinek. Kimenne a polgár mert rossz, mert fázik: kordon dörren, rendőr félreáll s anyázik. Nagy emberekhez szóló nagy szavak: kevés a tett, fejekben sok az alkonyat. Szókratész hiánya érződik a szószékből, tudat nélküli helyeslés most is elmét öl. Szabad az út, ritkul az ember, mindenhez csak százötvenezer kell. De nincs, ahogy rég nincsen már közönség sem, haza tartó fotós suttogja gépének: édes kis kincsem! Kiürül a nagy gyűlések tere, Petőfi újra álomra szenderül, dohos kocsma poros falából tüntető gyászkönnyt szül.