Nyolcnull, magyarfoci a neved

Na, de Szerbia ne verjen már meg nyolc góllal bennünket! Hiszen eddig azt hittük, semmivel sem jobbak tőlünk a déli szomszédaink, legalábbis utánpótlás szinteken semmiképpen sem. – Ez a kérdés annak idején, amikor mi 2-1-re vertük meg a szerbeket pont fordítva vetődött fel – osztotta meg érzéseit a Hírextrával a 21 éven aluliak előző edzője, Róth Antal. – Én még nem futottam bele ekkora zakóba, s azt gondolom, hogy ez egy negatív szenzációt is hozott magával – tette hozzá a hét évig ugyanazt a korosztályt irányító mester.

"Nagy volt a meleg"

De itt van ez a 8-0. Ezt nem kell megmagyarázni – nem is lehet egyébként. Nyolc gólos vereség után az ember nem mondja azt, hogy „A játékvezető óriási hibát követett el, amikor Pintér Ádámot kiállította, és tizenegyest adott a szerbeknek. (…) a második játékrészben azonban a nagy melegben menni sem tudtak a mieink” – így érvelt a szégyenteljes eredmény után a magyar szövetségi edző, Várhidi Péter. Szóval még mindig divat inkább a játékvezetőt és a körülményeket szidni, ahelyett, hogy beismernénk: egész egyszerűen nem hogy felnőtt csapatunk, de utánpótlásunk sincs – legalábbis nemzetközi szinten biztosan nincs. (S most ne jöjjön senki a nagy válogatott dánok elleni döntetlenével, hiszen ilyen pocsékul játszó dán válogatottat sem láttunk már jó néhány évtizede.)

Tanítsátok a gyerekeket futballozni… – mondta annak idején Puskás Öcsi bácsi és igaza volt. Tanítani kell, de az sem mindegy, hogyan és mire. Az, amire ő gondolt ugyanis még néhány évtizede, az tényleg a futball volt. Meg lehetett rá tanítani a srácokat. Ha azonban ma kimondjuk ezt a mondatot, már más az értelme. A mai magyar futball nem azonos a régi időkével, azaz már csak erre tudják megtanítani a fiatalokat, erre a futballnak látszó dologra, aminek egyszerűen és mintegy a sajátosságát bizonyítandó magyar foci a neve. A magyar focinak pedig az az utánpótlása, amely éppen az elsajátításának valamely fázisában tart.

Felborított értékrend

Ráadásul ahogyan Róth Antal elmondta, az ilyen eredmény nagyon sok komoly tanulsággal szolgál, azoknak kell ebből tanulni, akik érintettek. – Azt érzem, hogy van egyfajta felborított értékrend a magyar futballban, vannak, akiknek nehéz azt földolgozni, hogy a fiatalítás alatt A válogatottságból úgymond vissza kell lépni – na ez azért elég nagy jóindulattal magyarázható csak. – Felelősséggel kell döntéseket hozni, hiszen a játékosok sorsát befolyásolja az ember. Ez persze a szakmától el nem különíthető pedagógia feladata lenne, de ezeknél a srácoknál ugyan használhatjuk a kőkemény profi kifejezést, de ezalatt nem gépeket értünk – tette még hozzá a mindenki által nagyra tartott szakember, és bizony azok is: Vass Ádám, Filkor Attila vagy Feczesin Róbert is a magyar utánpótlás kirakatemberének számít. Nem mellesleg magyar viszonylatban óriási fizetésért koptatják a padot valamelyik nyugati klubnál.

Mert hát ugye hívhatjuk Németh Krisztiánt, esetleg Filkor Attilát, meg a többi nem reménytelen fiatalt tehetségnek, attól ez még nem egyenlő egy olyan egyetemes és átfogó dologgal, mint hogy „utánpótlás”. Az utánpótlás ugyanis nem kap ki egy szintén messze nem az elitben jegyzett ország utánpótlásától, vagy hívjuk őket úgy, hogy a reménységektől. Az utánpótláshoz ugyanis komoly pénz, szakemberek és lehetőségek kellenek. Mint mondjuk a manapság oly divatos akadémiák, amelyek egyre másra alakulnak szerte az országban – tegyük hozzá, hogy szerencsére. Itt ugyanis legalább már szervezett formában fogják a magyar fiatalok megtanulni azt, ami már amúgy is átitatta a honi labdarúgás minden kis szegletét, azaz a speciális magyar mentalitást, ami oly jellemző minden egyes öltöző levegőjére, minden egyes edzés és meccs perceire.
@@

Minek vannak az akadémiák?

Akadémia – nem ismeretlen fogalom Európa egyik szegletében sem. Franciaországban például Claire Fontaine-ben működik egy híres futballiskola, ami olyan csillagokat adott már a világnak, mint Thierry Henry vagy David Trezeguet. Az iskola egyébként a Francia Labdarúgó Szövetség tulajdonában van. Mi, hogy az MLSZ-nek is legyen egy külön bejáratott, az ország legnagyobb tehetségeit egy helyre összpontosító akadémiája? De minek – mondhatná az egyszeri fociszerető – akkor miért vannak a magán akadémiák?

Agárd, Felcsút, Szombathely, Kispest. Csak a legnevesebbek (neves?) a magyar sulik között, ahol nagyjából néhány száz magyar fiatal tanulja a szakmát. De mitől több az az oktatás, amit ott kapnak, mint amit egy átlagos klubnál, na meg persze közben egy átlagos iskolában beléjük vernének? Erre mondják a vezetők, hogy ezeken a helyeken a szerencsés gyerekeknek nem kell mással, csak a focival foglalkozniuk. Foci reggel, napközben és este, ebéd előtt és után kifulladásig. Ezeknek a srácoknak ez lesz az életük. Rossz életet akarunk nekik?

Nem mellesleg az, amit régen virtusnak hívtak, ma már messze elkerüli a magyar futballpályákat. Nem jellemző már a legjobb tanárkorban lévő szakemberekre sem, amiből egyenesen következik, hogy legfeljebb technikát és taktikát tanulhatnak a gyerekek. Futballozni csak azok fognak majd elég tűrhetően megtanulni, akik addig is tudtak, azaz akik vagy annyira tehetségesek, hogy egyik alulképzett edző sem teheti tönkre őket, vagy olyan alázattal és munkával viszonyulnak a sportághoz, ami szintén csak túlmutat a szakemberek affinitásán. Azaz alakulhat bármennyi akadémia is Magyarországon, az attól még magyar földön lesz, magyarok tanítják a fiatalokat, akik így magyar miliőben nőnek fel. Azaz nagyjából minden ilyen képző intézmény egy kicsit óriási pofon is a… hm, szóval óriási pofon.

Abba a hibába esünk bele, hogy egy-egy fogalmat újjal próbálunk meg értelmezni – fejtette ki Róth gondolatait a Hírextrának. – Nem az elnevezés számít igazából, hanem az elvégzett munka minősége és a játékosok mennyisége. Hívhatjuk őket akadémiáknak, de szerintem évtizedek óta az a magyar futball sarkalatos pontja a játékosok és az amatőr egyesületek száma – és persze a minőségi munka hiánya. Ha ezek nincsenek összhangban, akkor mindegyik NBI-es csapat hívhatja az utánpótlását akadémiának, nincs mit tenni. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy sima utánpótlás játékosnak, vagy akadémiát végzettnek hívják a fiatal játékost. A lényeg az, hogy futballista válik-e belőle, vagy sem – persze a legtöbb esetben az válik belőlük. A kérdés csak az, milyen…

A jövőbeli magyar futballista

De. Nem szabad elfelejteni, hogy ahhoz képest, ahol áll és állt néhány éve a magyar futball, bizony minden hasonló kezdeményezés előrelépés, főleg, ha magyar szinten elég jó srácokat lehet kinevelni, nem is olyan horribilis összegből. Az akadémiáknak szinte egytől egyig gyönyörű pályáik vannak, ahol öröm ezt a sportot űzni, hát még tanulni. Magyar szinten jelentős munkát egyszer már az asztalra letevő, tehetségesnek induló szakemberek segítségével pallérozódnak, ami ugyancsak azt segíti elő, hogy jó kis focistáink lesznek – s hogy az erőnlétükkel se legyen baj, arról egy egyszerű, mezei erőnléti edző is tehetne. Nem kell ide (bár jó, ha van) hiperszuper masszírozóágy, ami addig gyúrja a szerencsétlen fiatal vékonyka combját, ameddig vagy rendbe jön, vagy egy darabig nem lép pályára. Ezeknek a fiataloknak fejlődniük kellene, szépen fokról fokra, nem pedig tizenhat évesen a legjobbnak lenni.

Nemrég megkérdeztem néhány igazán tehetséges vidéki (azért hangsúlyozom ki, hogy vidéki, mert az egy kicsit más mentalitást is feltételez) focista srácot, hogy szerintük mennyi a maximum, amit a magyar futballban elérhetnek. Nem úgy van az, kezdte máris az első, mert ő bizony nem a magyar futballban akarja elérni azt, amit majd fog, hanem csakis az országhatáron túl. Az oké, de mégis merre? „Nem is tudom, talán Cipruson, vagy mondjuk Ausztriában.” Talán tisztában vannak azzal, hogy innen egész egyszerűen nem lehet más lehetősége? Vagy csak alkalmazkodik a magyar közvélemény most már több tíz éves hangulatához? Reménykedik, vagy teljesen tisztában van a lehetőségekkel? Esetleg túl kishitű?

Talán csak egyszerűen ő a jövőbeli magyar futballista mintaképe, a magyar focistáé, akikkel tele lesznek néhány év múlva a magyar pályák. Mert a pályák tele lesznek, ez biztos, akkor is, ha tovább romlik a hazai futball önbecsülése.

Daganat és az áttétek

Az egész olyan, mint amikor az ember utolsó mentsvárként még hisz valamiben, de arról a valamiről kiderül, hogy nem is létezik, így hát az ember elveszik. Mert hát eddig azt hittük, hogy van, esetleg lesz majd utánpótlása a magyar labdarúgásnak, de kiderült, hogy nincs. Tizenegy olyan játékosunk, aki fel tudná venni a versenyt a többi korosztályos alakulattal – az még akad. Olyan szakember azonban, aki nem vállalna azzal lehetetlent, hogy foglalkozzon ezzel a csapattal, alig. Ha mégis van, az vagy nem tudja (pedagógiai, esetleg pszichikai okok miatt) átadni az egyébként minden bizonnyal meglévő tudását, vagy egész egyszerűen nincs meg a tudása hozzá. Az elsőn még csak-csak lehetne változtatni, bár azon is nehezen, a második eset viszont már kellemetlenebb. A megoldás viszont egyszerűbb, mint gondolnánk: először is a szakemberek képzését kellene komolyabbá tenni. Azaz ne legyen elég egy sima UEFA oklevél (még akkor se, ha igazán borsos ára van némelyiknek), hiszen az utánpótlás nevelés nagyobb felelősséggel jár, mint a sima edzősködés a felnőtt csapatnál. A legnagyobb károkat tehát sokszor a rendszerváltás környékén még profiskodni próbáló, mára szakemberekké avanzsáló edzői gárda okozza.

Ők a magyar futball egész testét behálózó rosszindulatú betegség alattomos áttétei. Műtéttel nem eltüntethetők, legfeljebb gyógyszerekkel visszaszoríthatók. Az előrehaladott állapot tünete pedig a nyolcnull, meg az ehhez hasonló eredmények.