Gondolataink

Tojással dobálni teljesen alkotmányos

Tényleg valami irdatlan gond van ezzel a kis magyar demokráciával: nem csak hülyék vagyunk, de végtelenül gyávák is. És elbújunk egy olyan alkotmány mögé, amire akár normális országot is lehetne alapozni. Ahhoz viszont normális emberekre is szükség lenne.

Vélemény
A PKKB mai döntésének értelmében nem büntetendőek a melegfelvonulás megzavarói, mivel magatartásuk (így elsősorban a tojásdobálás) belefér a véleménynyilvánítás szabadsága által biztosított keretekbe.

Ha én jobb elfoglaltság híján (a tévék egyetlen épeszű műsort sem adnak, eltekintve talán az Életképek ismétlésétől) megjelennék valahol, ahol Sólyom László, a véleményszabadság és a bazsarózsa bajnoka is ott van, és egy vajsavval töltött strucctojást vágnék hozzá, holmi tetves náci erkölcstelen hivatású édesanyját emlegetve, szigorúan csak véleményt nyilvánítanék. Nem tennék vele semmi olyat, ami miatt felelősségre vonástól kellene tartanom. Magyarország, 2008.

Jól össze van rakva ez az ország, de tényleg. Demokratikus jogállam vagyunk, alkotmányunk széles körűen garantálja az alapjogok érvényesítését. Egymás ellenében is (ostoba körülményeskedés lenne ilyenkor a mérlegelés fontosságát emlegetni, a köztársaság ádáz ellensége, akinek ilyes ötlete támad), mert az nekünk jó. Felnőtt emberek vagytok, gyerekek, mondotta egy magyartanárom, ez a helyzet most is: mint afféle jólnevelt demokráciatudatos republikánusok majd jól felmérjük, meddig mehetünk el, jól tiszteletben tartjuk egymást, és büszkén egymásra konszolidáltan véleményt nyilvánítunk.

Erről vagyunk híresek, már évek óta. Hát hogyne. Nem állítom persze, hogy teljesen haszontalan a dolog; a katasztrófaturizmus tényleg a legjobb megoldás arra, hogy főszezonon kívül is csábítsunk ide turistákat: wellness-szállók mellett kéne rendezni a nemzeti ünnepeket és felvonulásokat, hátha kicsit fellendülne a forgalmuk. Csak olyan izé. Kellemetlen, no. Ciki. Jó ideig egész ügyesen kezeltük a posztrendszerváltó hangulatot, kezdtünk magunkra büszkék lenni, aztán csak kiböffent belőlünk a korábban visszatartott hogyishíjják. Egyben, töményen. Soká tart még, mí felszívódik.

Ma már normális ember nemzeti ünnepen a belvárost akkora ívben kerüli, amekkorában az euklidészi és nemeuklidészi geometria összes szabályának értelmében lehet, de ezzel nincs is gond: normális ember nem jár ilyen helyre feszíteni, inkább nézi meg még egyszer a Kőszívűt vagy az István, a királyt (a Képzelt Riportra meg legfeljebb a Szigeten tombol, LGT-koncert előtt, pedig azt még most is jó néven tudnánk venni, ha valaki végre megmondaná – mert ez a mi hazánk, mondta a patkánymama hasonló kontextusban, mindegy).

Merthogy aki kimegy bármilyen rendezvényre, az deklaráltan azért teszi, mert balhézni akar egy nagyot. Kis döntögetés, kis dobálás, kis gyújtogatás, egy adag monnyonle, ilyesmi. Ünnepi program politikai hiperaktívaknak.

És a maguk részéről tök igazuk van ezeknek a derék hazafiaknak. Ingyenbuli, közösségi érzés (mindenre az iwiw sem jó), élményhegyek, véleménynyilvánítás, hősiességtudat a betevő nemzetirockkoncerten (tényleg, a nemzetirodckerek mit kezdenek azzal a ténnyel, hogy a műfaj alapjait mindenféle afrikánusok találták ki az ősgonosz Amerika földjén?), mifene, minden tét nélkül. Embert nem látott még senki, aki komolyan bűnhődött volna ilyesmikért. Lezárunk egy hidat, elkötünk egy tankot, összetákolunk egy füstbombát, vajsavval, tojással, döglött patkánnyal dobáljuk azt, aki nem tetszik (teszem azt buzeráns, és kimegy az utcára, tudatva, hogy van, jogokat akar és boldog lenni, kurvaannyát az ilyennek, de tényleg), oszt jó napot. Csak véleményt nyilvánítunk, istenkém, szegényes a szókincsünk, nemverbális kommunikálunk. Van ez így, egy törvény se tilcsa.
@@

És ez itt a legnagyobb baj: elvileg azért akadna törvény, aminek értelmében annyira nem illik másokhoz elhullott rágcsálókat és tojáshéjba applikált bűzbombákat hajigálni (még ha egy pólóárus szíves közlése szerint ez nem sósav volt, hanem simán izzadtságszag, de nagyon – meg lehet nyugodni). Épp csak az a baj, hogy ezeket a törvényeket rendre nem alkalmazzuk. Liberális demokrácia, ezt így hívják. Nem a szó eszdéeszi értelmében, politofilozófiailag, mielőtt megint heves anyázásba kezdene valaki ott a jobbszélen.

Mondom, ha nagyon akarnánk, találnánk olyan törvényt, aminek alapján ez ellen fel lehetne lépni. Ergo nem nagyon akarunk ilyet találni. Hogy miért, ne tőlem kérdezze senki: nem tudom, miért gyáva a magyar igazságszolgáltatás megállapítani egy tényállás teljesülését, és ehhez alkalmazkodva meghozni a büntető törvénykönyvben megállapított büntetést. Talán fel kéne vállalni bizonyos értékeket, nevükön nevezni a dolgokat, és felhagyni az álszent mismásolással. Egyszerre. Ez a momentum persze már valószínűsíti, hogy az egészből nem lesz semmi sem: külön-külön sem tennénk ezekre nagy pénzt egy fogadóirodában.

Minden a régiben
A gyülekezési törvény és a véleménynyilvánítás szabadságának lehatárolása régóta napirenden lévő témák a magyar közéletben; egyelőre a pártok eltérő érdekei miatt az érdemi változásra gyakorlatilag nincs esély.
Hasonló véleményen van Kolláth György alkotmányjogász is. Mint munkatársunknak adott nyilatkozatában kifejtette, a gyülekezési törvényt eddig háromszor módosították – és minden alkalommal csak rontottak rajta.

Persze lassan el lehetne azt is dönteni, hogy ha már éppen ütköznek az alapjogok, mi is a fontosabb: az emberi méltóság, vagy a szólásszabadságba beleerőszakolható fröcsögés joga. Jelenleg a meccs lefutottnak tűnik, hiába görcsölnek vele a szocik: a gyalázkodás joga magasztosabb, mint a gyalázottak (akármilyen) védelme. Ez van, barátkozzunk a rendszerrel. Sem a pártok nagy része (vagy mert a szavazótábor széle rossz néven venné, vagy mert magasztos elveik utolsó morzsáiba kitartóan kapaszkodnak, még ha meg is verik őket olykor kissé), sem a pártdelegált alkotmánybírák nem sürgetik a dolgot (különben is, egy Sólyom nevű exalkotmánybírónak ez a vezérhangyája: szerinte a láthatatlan alkotmány szabad teret ad az uszításnak, mert az az igazán demokratikus).

A bíróságok pedig félnek a pártok haragjától, ezért minden hülyeséget benyelnek, csak hogy ne kelljen büntetniük: zászlóégető cukorkától a nem támadó szándékkal hajigált tojásokig, és mindenkit eregetnek ki a tárgyalótermekből. Mert a vélemény szent, sérthetetlen, és legfőképp szabad.

És bármi tekinthető a véleménynyilvánítás szabadságát érintő kérdésnek, ezt láttuk. Büntetés nem jár érte. Úgyhogy a helyzet marad ennyiben (vagy még ennyibben, a PKKB ma döntött úgy, hogy a tojás, vagy a vízipisztollyal kilőtt hígfos, mint olyan vélemény: felvonulókat dobálni vele nem jelent semmi különöset; csak eszébe ne jusson ez néhány begőzölt gevarista újpartizánnak a Szent Jobb-körmenet idején…). Épeszű ember nem megy sehová, a vicces kedvű nemzeti érzelmű keresztény heterók pedig néhány havonta szétbarmolják a Belvárost. A jogállamiság nem olcsó hobbi, szerencse, hogy ezt a sok tojást nem közpénzből biztosítják a felvonlóknak.

De legalább demokrácia van, és ha épp úgy tartjuk szarnak a helyzetet, ahogy van, akkor kifejezhetjük: senki sem szólhat ránk, ha néhány strucctojást vágunk közszereplőkhöz (nekik többet el kell viselniük, ugye). A jelek szerint az is belefér, ha házi bűzbombát erőltetünk a tojásba: határozott vélemény, valószínűleg.

Gyurcsánynak igaza lehet: el lehet menni ebből az országból, bíztató perspektíva sehol egy szál sem. Romániában meg alakul a munkaerőpiac: állítólag szívesen látják a magyarokat is.

Ott már kinőtték a hülyeséget.

© 2026 Hírextra. Minden jog fenntartva.