Játék, szívvel és lélekkel

Zoli azóta felnőtt, sikeres musical színész, büszke édesapa. Hogy mire képes a hangjával azt sokan tudják, de hogy mi van a lelkében azt nagyon kevesen. Nem mosolyog mindig, de ha mégis azt teszi, az biztos, hogy őszinte. Ráérősen elbeszélgetett pedig sietnie kellett volna, hogy borlovaggá üssék.

Operaénekes szülők fiaként, hogy telt a gyerekkorod?

Másképpen, mint a legtöbb gyereknek. A szüleim (Dobránszky Zsuzsanna és Miller Lajos – a szerk.) boldog házasságban éltek, annak ellenére, hogy édesapám nagyon ritkán volt otthon, hiszen folyamatosan külföldön énekelt. Nem volt átlagos gyermekkorom, pláne ha figyelembe vesszük, hogy ez nem a kilencvenes években, vagy a huszadik század elején történik, hanem a 70-80-as években. Sokat voltam külföldön, 12 évesen már fél Európát bejártam. Egyedi életet éltem, aminek nem éreztem sem előnyét, sem hátrányát. A szüleim mindig arra tanítottak, hogy ne tűnjek ki.

Visszahúzódó gyerek voltam. Otthon mindig azt mondták, hogy nekünk teljesen más életünk van, ezért nem kell felhívni magunkra a figyelmet. Inkább én legyek az utolsó, aki hangoskodok, vagy beszélget, mert akkor az lesz, hogy „persze, megint a Miller fia”. Édesanyámék ezt annyira jól kezelték, hogy én semmivel sem éreztem magam többnek másoknál. Külföldi cuccaim voltak, és az akkori „dollár boltba” jártunk vásárolni. Mivel édesapám külföldön dolgozott, neki be lehetett menni oda is, ahova másoknak nem. Ők ezt természetesen élték meg. Azt hiszem nem véletlen, hogy a baráti társaságomat sem az egzisztenciális javak és a betöltött pozíciók fontossága alapján választom, hanem lélek és személyiség alapján. Nagyon szeretem és tisztelem a szüleimet, úgyhogy én az operában is úgy viselkedtem, mint egy mintagyerek. Ez a gimnáziumi évek alatt változott meg, ott már kitört belőlem az igazi egyéniségem, ami addig elfojtva létezett.

Gondoltál rá gyerekként, hogy egyszer majd te is színpadon fogsz állni?

Nem. Soha nem voltak olyan vágyaim, hogy most ez vagy az szeretnék lenni. Egyszerűen nem akartam lenni semmi. Persze, azért zongorázni tanultam, és így mindenki sejtette, hogy valamilyen művészi pályára fogok menni, de alapvetően nem készültem rá. Emiatt szüleim sokáig aggódtak is, mert tudták, hogy engem nem lehet befolyásolni. Nem érdekelt semmi, és ez kicsit megnehezítette a dolgukat.

1992-ben mégis jelentkeztél a Gór Nagy Mária Színitanodába. Volt ebben a döntésben szülői nyomás?

Hogyne lett volna. Édesanyám tudta, hogy engem nem lehet kényszeríteni, mert akkor csak azért sem akarom. Egy vágyam volt akkoriban, rock és popzenész akartam lenni. Lehet, hogy igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy a színészet csak mellékvágány. Bár engem valóban megfertőzött a színház, egyértelmű volt, hogy ezt nem lehet kikerülni, és nem is akartam. Mégis az egyetlen, amibe igazi energiát fektettem azok a zenekarok voltak. Az Ördögfiókák, majd az Emberek. Szorgalmasan jártam próbálni, gyakoroltam, tanultam a dalokat.

Volt kedvenc zenekarod?

Sok kedvencem volt, de a legnagyobb a Duran Duran. Emlékszem, beraktam a koncert lemezüket, felállítottam a fotóállványt, aminek volt egy kis szára, és azt használtam mikrofonnak. Órákon keresztül azt játszottam, hogy én vagyok a nagy sztár. Felírtam, hogy mennyiért lépek fel, és az 50-60 állomásból turnét végig is csináltam. Ettől persze édesanyám megőrült a ház alsó szintjén, szerencse, hogy szép nagy házban laktunk, különben vége lett volna a családi békének. Videóklippeket is gyártottam, utólag visszanézve röhögésbe fullad az egész.

1995-ben jött az Emberek együttes. Megkaptad vele azt, amire vágytál?

Végülis igen, csak én valahogy másképp képzeltem el. Azt gondolom, ha az ember megkapja azt, ami boldoggá teszi, akkor nem megy el másfelé, nem kezd tovább keresgélni. Az nagyon rossz világa volt a magyar könnyűzenének, ahogy most is az van, sajnos. Playback fellépések voltak, amiben az ember egyáltalán nem élhette ki magát. Az élőben nyújtott teljesítmény mindig valamitől több, pluszt ad mindenkinek. Olyan, mint egy szexuális kielégülés, amikor igazán ott vagy a színpadon és adhatsz. Ez is egy örömérzet, vagy legalábbis ahhoz hasonló. Nem kaptam meg, amit akartam, és egy idő után beláttam, nem jó úton járok. Németországba is azért mentem ki, mert azt éreztem, hogy hangilag visszafelé fejlődök.
@@
Ez az Emberek hatása volt?

Inkább az akkori világé. Az Emberek önmagában nagyon jó dolog volt, hallgatható, mindenféle allűröktől mentes zenekar volt. Talán, ha a 80-as években alakulunk, akkor élőben is lett volna létjogosultsága. Így nem volt. Két lemez után egyetlen egy élőkoncertet tudtunk felmutatni, azt is csak azért, mert akkor már tudtuk, hogy utazok Németországba. Sokszor kérdezik tőlem, hogy miért nem járok haknikra. Tökéletesen látom, hogy abban mennyire ki lehet égni, bele lehet fásulni az egészbe. Pedig a popzene sokkal könnyebb feladat, mint egy musical ária eléneklése. Nem bántani akarom azokat, akik mennek. Sajnos olyan anyagi világot élünk, hogy nem tehetik meg, hogy ne menjenek, és ez szomorú.

A mai pop piacra készítenél lemezt?

Igen, most csinálom az első szólólemezem. Olyan lesz, mint én: csapongó. Az egyik fele a lemeznek már meglévő dalokból áll, mint Máté Péter vagy Balázs Fecó. Lehet, hogy lesz rajta külföldi dal is, ezt még nem döntöttük el a kiadóval. A másik része pedig saját dalokból fog állni.

Kanyarodjunk vissza a színészethez. Említetted már Németországot. 1997-ben mentél el Duisburgba, ahol a Nyomorultak című musicalben Enjolras szerepét játszottad. Egy évet voltál kint, hogyan emlékszel rá vissza?

Tudod, az idő mindent megszépít, nehéz erről beszélni. A fiam, Dávid, akkor volt egy éves. Sok mélypontom volt, egyedül voltam. Más úgy egyedül lenni, hogy közben tudod, várnak otthon. A nehézség is ebben rejlik, úgyhogy ez a kettőség felőrölt egy kicsit. Szakmailag viszont ez volt a csúcs, a színház nagyon sokat segített. A heti hat előadásba bele lehet fásulni, én egyetlen egyszer mentem fel úgy a színpadra a 182 előadás alatt, hogy ma nincs kedvem. De amikor felmentem ez rögtön megszűnt. Nekünk semmi közünk a németekhez, én sem szeretem őket. Szívesebben barátkoztam volna a törökökkel, mint velük. Az ő szemükbe mi söpredék, balkáni parasztok vagyunk, akik elveszik a fiaiktól a munkát. Igazi felsőbbrendű nép. Sokan féltettek, amikor kimentem, hogy az a szív, ami bennem van, ott majd meghal. Le fogja fojtani a gépies rend. A Nyomorultak szerintem a musical irodalom egyik csodája. Nem csak a zene miatt, hanem Victor Hugo írása annyira erős anyag, hogy az szinte már elronthatatlan. Most is beleborzongok, ha néhány taktus az eszembe jut. Nem véletlen, hogy nagyon kevés német volt a produkcióban. Amikor, mi magyarok kimentünk, körülbelül a 600. előadásnál tartottak. Nem szóltak bele, hogy mit hogyan csináljak, vagy hangilag, hogy töltöm meg a szerepet. Az egy olyan profi világ, amiről Magyarország csak álmodozik.

Be tudja ezt hozni a hazai színjátszás?

Szerintem, nem. Az a baj, hogy ebben az országban a legtöbb helyen, nem a megfelelő ember van a megfelelő helyen. A rossz kézben levő gyeplő a legjobb lovat is lefékezi. Nálunk mindenki, mindent a pénzre fog, amiben nagyon sok igazság van. Csak az a baj, hogy általában azok fogják a pénzre, akik közben azt haza is viszik.

Nem érzed úgy néha, hogy az itthoni légkör megfojt?

Ez az egész város, már mindenkit megfojt. Sokan azt hitték, ha nem foglalkoznak a problémákkal, csak magukra koncentrálnak, akkor az ő életükbe ez nem gyűrűzik be. A fásultság, enerváltság, az egyik napról a másikra élés, mindenkinek a lakásába beköltözött. Külföldön van egy alapvetően profibb mentalitás, amit a gyerekek már az óvodás kortól megkapnak. Nálunk nincs meg az, ami kéne, hogy legyen. Amíg kint voltam a lelki nehézségek ellenére is nyugodt voltam. Tudtam, hogy mi a dolgom, nem kellett hajtanom. Az a fajta világ jobban tetszett. Mindenhol tisztaság volt, nyugodtan sétálhattam a közeli erdőben, elmentem vásárolni, zenélgettem, tévéztem, tudtam, hogy este előadás van. Mentem és végeztem a dolgom. Minden hónap első hétfőjén bementem a bankba, hogy megnézzem ott van-e a fizetésem. Mégis csak a hazai viszonyokhoz voltam szokva, és aggódtam. De a pénz mindig pontosan ott volt. Ezek apróságoknak tűnnek, pedig nagyon fontos.
@@
Ha most lenne lehetőséged, kimennél még játszani?

Mint színész nem tudnék, mert nem beszélek annyira jól idegen nyelven. Éneklésben jó kiejtésem van, azzal talán lehetne kezdeni valamit. De jelenleg nem mennék el, mert Dávidot még egyszer nem szeretném ilyen hosszú időre itt hagyni. Az egész musical színjátszás úgy működik nálunk, mint egy „mágikus mintha”. Mintha külföldi produkciókat hozzánk ide, mintha nagyon jó lenne a darab, de nem. Azt gondolom nem profi, egyik sem. Ott az emberek egymásból váltották ki a tiszteletet, profitorientált családként működött. Nálunk már lelketlen és pénzorientált az egész. Pedig nem attól lesz valami profi, ha sok pénz van benne, és a nagy neveket feldobjuk a színpadra. Ennek nem így kéne működni.

Érzed már az elején, ha valami nem profi?

Igen, vannak eleve elrendelt dolgok, amin tényleg lehet érezni.

Akkor el sem vállalod a szerepet?

Volt már példa ilyenre is.

Édeskettes hármasban, Az Operaház fantomja, Made in Hungária, Aranycsapat. Ezekben játszol jelenleg. Elégedett vagy a szerepeiddel?

Igen, ilyen fokú elégedetlenség nincs bennem. Az nem tetszik, hogy látom ezt a fásultságot, és a műmosolyt, ami egyre több emberre jellemző. Ez előbb utóbb a színház halála lesz, de a musical műfajé mindenképp. Ez a műfaj, akármennyire nehéz, és komoly műfaj, csak akkor hódít, ha könnyednek látszik. Persze az embernek el kell játszani a szerepet, de én nem hiszek abban, hogy ha nincs meg az őszinte mosoly, akkor parancsszóra előkerül. Én legalábbis nem ilyen típus vagyok.

A Édeskettes hármasban című darabot tavaly áprilisban mutatták be a Madách Színházban, Balla Eszterrel játszol benne.

Igen, ez egy érdekes feladat. Nagyrészt a saját életemmel szembesültem. Domináns benne a próza és így teljesen más jellegű koncentrációt, gondolkodást igényel. A darab úgy kezdődik, hogy ülök a zongora mögött, és egy dalt komponálok. Mikor eljöttek a barátaim megnézni az előadást, már az elején hallottam a röhögést, mert ők tudják, hogy otthon is mindig zongoránál ülök. Hihetetlen átfedések vannak, akár a nők terén is. Ennek csak örültem, mert volt honnan meríteni.

Ezek szerint könnyebb dolgod volt, mint az Alföldi Róbert, Oroszlán Szonja párosnak. Egyébként megnézted őket?

Csak a premieren. Teljesen más a habitusunk Robival. Még azt is mondhatom, hogy más kor, mert azaz 5-6 év, ami között van, az is egy generációs váltás. Nem gondoltam, hogy ezt máshogy kéne megoldani, mint ahogy játszom.

Elkezdődött a Csináljuk a fesztivált! harmadik szériája és ismét benne vagy. A másodikat megnyerted egy Máté Péter dallal. Közel áll hozzád ez a fajta zenei világ?

A zenei világ nem is annyira, de Máté Péter igen. Fantasztikus embernek tartom, aki nagyszerű adottságokkal rendelkezett. Úgy énekelt, ahogy senki más ebben az országban. Közel áll hozzám, az a fajta szellemiség, amit ő képviselt. Nem véletlen hogy még mindig ilyen erősen él az emberekben. Nagyon kevés olyan előadó van, aki hordoz magában valamiféle gondolatiságot. Ő ilyen volt.

Rád jellemző, hogy megzuhansz?

Hajjaj! Igen, ilyen szempontból is sok hasonlóság van közöttünk Máté Péterrel. Ha az ember ilyen extrán szenzitív érzésekkel van megáldva, akkor ez benne van a pakliban. Buták azok, akik azt gondolják, hogy ha kapnak az élettől egy adottságot, akkor annak ne lennének hátulütői. Tisztában kell lenni azzal, hogy mindennek megvan az ára. Ha az egyik oldalon kapsz valamit, azt a másikon elveszik. Koraszülött gyerek voltam és idegileg labilisabb vagyok, mivel ezek a tulajdonságok pont a kilencedik hónapban fejlődnek ki. Szedhetnék bogyókat, ami lenyugtatná a habitusomat. Ez eddig oké, de mi van, ha lenyugtatja azt is, amit ott fent, a színpadon csinálok? Vállalom magam így, akármi is legyen az ára.

Az már az elején kiderült, hogy mennyire fontos számodra a család. A válásodat hogy dolgoztad fel?

Nagyon megviselt. A legnagyobb szomorúság nekem az volt, hogy a fiamnak nem ezt szántam. Igazi családot akartam neki. Ettől függetlenül, nagyon szép, élményekkel teli élete van. Mindig ő van központban, ha épp nincs, akkor kiharcolja magának. Mikor neki indultam az Ullmann Mónival való kapcsolatnak, vagy bármelyik másiknak, nem úgy képzeltem el, hogy az majd véget ér. Önmagammal szemben volt ez kudarc, és ezt a legnehezebb feldolgozni, és túllépni. Ugyan már elmúlt, de az ember mindig hurcolja magával. Az a bizonyos hátizsák folyamatosan telik, és nem árt vigyázni vele.

Dávid már 12 éves lesz. Mennyire érdekli őt a színház?

Borzasztóan. Ha tehetné reggeltől estig, ott lenne. A hétvégén is Made in Hungáriát játszottam és mondtam, hogy viszem a nagymamához. Ő közölte, hogy inkább velem jönne, pedig ha nem látta legalább negyvenszer, akkor egyszer sem. Tukmálni nem kell a gyerekre a színházat, az biztos. Ennek Móni nem mindig örül, amit meg is értek.

Van pár díjad is. EMeRTon-díj 2000-ből, „A legnépszerűbb színésznek” járó Súgó Csiga-díj 2004-ből, Gundel-díj 2006-ból. Mit jelent számodra a népszerűség és a szakmai elismerés?

Az elismerések mindig fontosak. A szakmai és a közönség is. Nem csak a magam örömére játszok, hanem a nézőkért is. A szakmai elismerés talán azért fontos, mert nem jártam a főiskolára. Egy olyan műfajában vagyok ennek a szakmának, aminek a megbecsülése nem a legjobb. Bár sokat változott az utóbbi években.

Viszont filmvásznon nem sűrűn látunk. Hogy állsz a filmezéssel?

Abból a világból én teljesen kimaradtam. Pár éve kezdtem érezni, hogy szívesen forgatnék, kipróbálnám, hogy milyen. Most úgy néz ki, hogy lesz rá lehetőségem. Nyáron jön egy film, amiben játszani fogok. Valahol nagyon várom már, ám félek is tőle. De ettől lesz nagyobb kihívás.