Hülyítés helyett három

„A színész úgy kénytelen megformálni szerepét, hogy közben nem láthatja kívülről magát. Az 1980-as évek végén, ebből a diderot-i paradoxonból kiindulva, tulajdonképpen pedagógiai gyakorlatként merült fel a bábozás ötlete – emlékszik vissza Fodor Tamás, a színház igazgatója. – Az előadások készítése azonban már válaszként született arra az egyre inkább teret hódító média-bizniszre, amely a legkisebb erőfeszítés nélkül előállított produkciókkal, érték nélküli gagyival veszi célba a gyerekeket.”

A színház évi százhatvan előadásának közel felét ma már a gyerekprogramok, gyerekelőadások teszik ki. Mindegyikük magyar szerző által átdolgozott klasszikus mese, melyekben a babák használata mellett az élőzenei kíséret is „kötelező” elem.

A produkciókat a szakma is elismerésekkel tünteti ki. Mosonyi Aliz Diótörő Ferenc és a nagy szalonnaháború című darabját, amellett, hogy 2007-ben elnyerte a IV. Gyermekszínházi Szemle egyik fődíját, a színházi kritikusok a 2006/2007-es évad legjobb gyerekelőadásának szavazták meg. Csipkerózsikája, egy évvel azután, hogy a Marczibányi Téri Művelődési Központ – Gyermekszínházak Házáról „hazahozta” a zsűri és a polgármester különdíját, 2004-ben a Gyermek- és Ifjúsági Színházak Biennáléján nyerte meg a fődíjat, valamint az ASSITEJ (Gyermek- és Ifjúsági Színházak Nemzetközi Szervezete) „Üveghegy díját”. Balla Zsófia Rózsa és Ibolya című előadását pedig 2001-ben az I. Gyermekszínházi Szemlén az „Üveghegy díj” mellett a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma rendezői díjával is elismerték. Egy éve magát a Stúdió „K”-t díjazták: „éveken át magas színvonalon bemutatott gyermekelőadásaiért” a III. Gyermekszínházi Szemle különdíjával.

A darabok az alapvető epikai értékeket – hűség, szerelem, harc, bátorság stb. – úgy közvetítik, hogy maguk a szavak csupán egyszer-kétszer hangzanak el a játék során. Emellett olyan módon kap bennük hangsúlyt a líra, és a dráma, hogy azok a gyerekeket az érzékenységre, a szépre neveljék. Készítésükkor elsődleges szempont, hogy a felnőttek számára is élvezhetők legyenek. „Azt szoktam mondani, hogy tulajdonképpen nem is gyerekelőadásokat játszunk, hanem olyan darabokat, amiket – ahogy az animációs filmeket – a gyerekek is értenek – magyarázza Fodor. – Hiszen ez is egyfajta szocializáció: a kicsik szüleikkel együtt szórakozva, az ő mintájukat követve sajátítják el az esztétikum és a színházművészet értékelését, szeretetét.”

A darabok három művészeti ágat ötvöznek: a színházi- és – a különleges babák révén – a képzőművészeti mellett a keleti bábtechnikát. Utóbbi lényege, a klasszikus vásári, paraván mögött játszott kesztyűbábos előadásokkal szemben, hogy a színészek teljes alakjukkal, fekete ruhában mozognak a színpadon, esetenként hárman is mozgatva egy-egy figurát.

„A Képzőművészeti Egyetemen festészetet és szobrászatot tanultam – ezzel magyarázza Németh Ilona a babák készítője, hogy nem bábokat, hanem baba-szobrokat alkot az előadásokhoz. – A keleti, bunraku bábtechnikában egy-egy alakot évtizedeken keresztül használtak, és – ahogy a commedia del’arte-ban – minden figura valamilyen embertípust szimbolizált. Ezeket a nagyon mívesen elkészített babákat fából faragták. Én már gipszet illetve többféle textilt használok fel hozzájuk, és a műben megírt szerep jellemén kívül – az azonosulást megkönnyítendő – a velük játszó színészek vonásait, karakterét is szem előtt tartva formálom, festem és dekorálom őket.”

„Az emberek kicsit szeretnek Istent játszani, és átélni a teremtés adta élményt. A babák életre keltésekor, persze nem mindig, de ez sikerül – élcelődik az igazgató.” Ez is közrejátszhatott abban, hogy a színészek nem tiltakoztak sem a pedagógiai gyakorlat, sem az előadásokban való szereplés ellen. Bár egyikük sem végzett bábszínészként, értékelik, hogy olyan színészi technikákat is kipróbálhatnak, amelyek egy élőszereplős színdarabban modorosnak, vagy túljátszottnak hatnának. A líra és logika kevésbé kötött formája pedig eleve szabadabb teret enged kreativitásuk kibontakozásának.

„Soha nem gondoltam, hogy egyszer bábszínész is leszek – ismeri be Hannus Zoltán. – A babákkal játszani először félelmetes, szokatlan és furcsa volt. Persze a mai napig megvan a rituáléja egy találkozásnak: már az olvasópróbákon messziről figyeljük a saját babánkat – ahogy az ismert bábszínészek is vallják, akkor kezdődik el a kapcsolat, amikor a báb először visszanéz. Aztán megismerem az „anatómiáját” – ugyanúgy mozog, mint az ember. Viszont néha egészen ki kell csavarodnunk ahhoz, hogy természetesnek látszódjanak a mozdulatai – ezeket a technikákat ugyanúgy meg kell tanulnunk, mint azt, hogy az előadásokban nem mi vagyunk a szereplők, hanem ők.”

„Nemcsak érdekes, megható feladat is dolgozni egy bábbal: egy idő után olyan, mintha a gyerekemmé válna. Gyakran észreveszem, hogy a saját gyermekem kezét, lábát is úgy fogom-mozgatom, mint egy bábuét – mondja a számos mozifilmből is ismert Nyakó Júlia, aki, Hannussal ellentétben, már a Stúdió „K” kezdeményezése előtt megismerkedett a bábozással. – A felnőtt színészi előadásokhoz valóban sokat segít ez az alázatos, erős koncentrációt igénylő munka, a feladat, hogy saját lényünket vetítsük át egy élettelen tárgyba.”

A darabok négy-öt éves kortól ajánlják, és egészen a kamasz korcsoportig működnek a gyerekeknél – a tizenévesek, ahogy az alkotók fogalmaznak, már nehezen tudják megválaszolni maguknak a „mit is keresek én egy bábelőadáson” kérdését. A pénztárban ugyanakkor nem csodálkoznak, ha egyetemisták, főiskolások kisebb-nagyobb baráti társasága érkezik vasárnap délelőtt – gyerekek nélkül. Majdnem olyan gyakori, hogy a felnőtt előadásokról elégedetten távozók – látván az előtérben az elismeréseket – a matinékra is kíváncsiak lesznek, mint az, hogy a Stúdió „K”-t gyerekszínházként megismerő szülők később esti előadásra is jegyet váltanak. Ha ugyanazt az, általánostól eltérő, alternatív felfogást keresik, amivel a színház a klasszikus műveket a mai korra hangolva, kortárs szerzők átiratában mutatja be, nem csalódnak.

„Azok a klasszikus mesék, amelyeket kiválasztunk, alaptörténetek – a meseirodalom nagy történetei. A felnőtté válás mély konfliktusokban gazdag történetei ezek, ezért alkalmasak drámai feldolgozásra – mondja a színház legtöbb gyerekdarabját író Déry Tibor díjas Mosonyi Aliz. – A darabok nyelve erősen stilizált, nem akar megfelelni valamiféle realisztikus "gyereknyelvnek" –, a gyerekek nem is igénylik ezt. Ők a legjobb, legérzékenyebb közönség: együttérzőek, van humorérzékük, és mivel őszintén reagálnak mindenre, minden pillanatban lemérhető, milyen az előadás.”