Fogas kérdés

Ennél azért jobban szeretem a fogaimat. Viszont valahogy kicsit magas nekem, mint nyuszinak a zsiráfetető, hogy pár gramm tömőanyag és uszkve fél órányi furkálódásból hogy jön ki a fent jelzett összeg, mely még nem is a legdrágább kategória a honi fogorvosi körökben. Megjegyzem egyre inkább kezdem unni, hogy minden, a létfenntartással kapcsolatos dolog eszelős áron kapható, miközben amivel művelhetnénk magunkat – ami ad absurdum javíthatná a létfenntartási feltételeinket – ehhez képest filléres tétel. Azaz egy hentes még mindig többet visz haza, mint egy tanár és két kiló hús árából, amit három nap alatt befalunk már kapható egy jobb könyv, ami kitarthat egy életig és akár egy életre szóló élményt ad, ellentétben a hússal.

A fogaim viszont azért kellenek, hogy zabálhassak, megtömhessem a bendőmet és igazolhassam a tételt, miszerint az vagyok, amit megeszek. Bár ez a gondolat még nem akar igazán arcot ölteni bennem, mivel még nem lettem sem malac, csirke, marha, krumpli, rizs, hal, zöldség, gyümölcs, fűszer, polip, rák, kagyló, csiga, só, cukor, liszt, kenyér, tészta, gyógyszer, csokoládé, pálinka, sör, bor, tepertőspogácsa, rágógumi, sőt, nyomjelzős gipszkása sem, amit vastagbélrák-gyanúm idején lenyelettek velem, és akkor még nem beszéltem arról a temérdek elvetemültségről, amit csecsemőkoromtól heccből, virtusból vagy félreértésből magamba tömtem.

Szóval egész életemet rágással töltöm, miközben azon rágódom, hogy ugyan mi a fenéért van ez az egész? Mennyivel praktikusabb lenne, ha kihagynánk ezt a felesleges időrabló tevékenységet, kiiktatnánk az ízlelést, ami miatt ezt a marhaságot ránk mérte a Teremtő és akkor egy csomó problémát letudhatnánk. Ugyanis evés címén mindössze proteinekre, szénhidrátokra, vitaminokra és ásványi sókra van szükségünk, akár pépes verzióban, nagyjából 800 kalória értékben és kész. A többi mind emiatt a fránya ízlelés miatt van. Mennyivel jobb lenne kiröhögni Pavlovot a hülye kutyájával egyetemben?

Nem hülyülnék meg teljesen a friss kenyérillattól, amikor elmegyek a Retek utcai kenyérbolt előtt és nem költeném a pénzem olyan marhaságokra, mint az olívabogyós masni, sós-köménymagos kifli vagy a krumplis kenyér serclije, hanem nyugodtan sétálhatnék a dolgomra. Nem koptatnám a fogam diósgrillázzsal, marcipános sütivel, vagy fagylalttal a Daubnerban, nem rágnám átszellemült révülettel az arcomon a fokhagymás lángost a piacon, hogy aztán miatta bűzölögjek egész nap és nem böfögnék utána gusztustalanul a lenyelt sörtől, nem enném le a ruhámat a kicsorgó őszibarack levével, hogy aztán ezt hallgassam egész évben a páromtól, hogy képtelen vagyok vigyázni a ruháimra, nem fújódnék fel a kóser sólettől gerslivel, főtt tojással, nem híznék meg a bundás kenyértől lilahagymával, ami után nem kellene petrezselyem zöldet vagy gyökeret ennem, hogy elvegye a hagyma szagát, nem kellene megkörnyékeznem a „drága Marikát”, a halaskofák gyöngyét, hogy tegyen félre egy kis halikrát és tejet a halászléhez, nem kellene órákat tökölni egy nyamvadt húsleves főzéssel, nem kellene beáztatnom előző este a csicseriborsót vagy a babot, a zöldségesnél nem kellene megalázkodnom vagy vitáznom, hogy a szép körtét válogassa ki, mert az ütődöttet még a körtében sem szeretem, hát még ismeretségi körben, nem kellene kavargatnom a tejbegrízt, hogy le ne kapjon, nem kellene lábszagú sajtokat kéjesen ízlelgetnem friss dióval, nem kellene aranyárban vásárolt borokat kortyolgatnom, nem kellene azért órákat utaznom Marrakechbe, hogy megtudjam, milyen az autentikus tadzsin, nem kellene édesre sóst, sósra édest zabálnom, nem kellene…

És most itt ücsörgök a kínzópadnak is beillő fogászszékben és azon rettegek, hogy most megússza a bal alsó hatos és a jobb alsó hatos, vagy sem? Mert ha nem, akkor dráma van, mert mivel rágom meg a – szerencsés esetben – hátralevő harminc évben mindezeket? És ehhez a rettegő merengéshez még van szerencsém hozzáilleszteni azt a gondolatot, hogy milyen disznóság ezzel a félelemmel visszaélni, és méregdrágán megszámítani a megoldást? Hát nem elég az a kín, hogy ezzel az érzékszervi béklyóval kell leélnünk az életünket? Hogy létezésünk majd 90%-át azzal töltjük, hogy a létfenntartásunkon küszködünk, erre költve szinte minden összekuporgatott pénzecskénket? Most még ezzel is sújtanak?

Nézem a fogdokimat, ahogy szakavatott, gyakorlott kezei a számban matatnak és rájövök, hogy tulajdonképpen ő a Teremtő egyik legfontosabb beosztottja. Nélküle az egész módszer alig bírna ki pár évtizedet, mert a fogatlan emberek társadalma már nem képes élvezni a Teremtő által kiötlött aroma- és ízélményeket, vagy legalábbis csak korlátozott mértékben. És ha az érzékszervek nem is a Teremtő, hanem Belzebub műve? Asszem újabb dilemma előtt állok: most leüssem vagy se a fogorvosomat?

Bár, ha összeszámolom, mennyivel tartozom neki a tömések után, akkor nem kérdéses a választásom…