A rendszerváltás óta nem különösebben jellemző, hogy a magyar pártok „nomen est omen” alapon kitartottak volna politikai gyökereik mellett. A nagy posztkommunista turmixgépből jellegüket vesztve másznak ki sorjában a különböző pártok a demokrácia színpadára.

Nincs hosszútávú építkezés, nincs komoly stratégia, csak a fel-feldobott labdák gyors leütése jellemző. A pártok nem építenek ki saját, markáns profilt, hanem leginkább a mindenkori kormány intézkedéseinek függvényében, napról napra politizálnak.

Hogy ez hogyan csapódott le a társadalmon, annak leghűbb lenyomatai az elmúlt húsz év választási eredményei, vagyis az a tendencia, hogy négyévente – leszámítva 2006-ot – váltogatjuk a kormányokat. És ugyanezért lehetséges az is, hogy kormányok olyan intézkedéseket hoznak, melyek ellen egykor ellenzékként ágáltak. Álljon itt példának a bankadó.

Fejétől bűzlik

Egyre divatosabb a kormányt kevéssé kedvelők körében kommunista jellegű pártként aposztrofálni a Fideszt. Habár ez erős csúsztatás, ráadásul nagyfokú felületességet takar, annyi biztos: a kormány kommunikációja valóban gyakran hasonlatos egy rosszemlékű diktatúráéhoz.

Persze miután az áprilisi „fülkeforradalmat” követően politikai játszóházzá alakult a Parlament, nem kell sok asszociációs kapocs, hogy az egypártrendszer gondolatához jussunk. Ettől azonban még nem kéne a kormánynak jópár lapáttal rádobnia. Érthető, hogy szeretnék bebetonozni magukat a hatalomba még néhány ciklus erejéig, de azért NENYI-ket aggatni a falra és a „kétharmados dicső forradalom” szívet melengető emlékével kezdeni minden egyes beszédet, kissé erős. És akkor még mindig csak a retorikáról beszélünk.

Sajnos azonban a kormány bizonyos intézkedései sem mutatnak mást. A legabszurdabb talán az orwelli világot elénk vetítő belügyminisztériumi javaslat, mely létrehozna egy különleges ellenőrző egységet, mely az államigazgatási szférában végezné a belső bűnelhárítást és -felderítést. Megbízhatósági vizsgálatok titkos információgyűjtéssel, lehallgatással, ahogy kell.

Kifordulva

Az áprilisi fejbekólintás után lassan eszmélő MSZP szemmel láthatóan még mindig meg van szédülve. Nem mintha az elmúlt években hű lett volna a baloldali eszmékhez és a szociális gondolkodáshoz, de talán az aktuális kérdésekben rajzolódik ki leglátványosabban az összevissza politizálás jelensége.

Az MSZP állásfoglalása a nyugdíjrendszer átalakításának ügyében nem éppen értékelhető baloldali döntésként. A magánnyugdíjpénztári befizetések befagyasztására és a felhalmozott befizetések elvonására úgy kiáltott az MSZP államosítást, mintha az valami Sátántól való dolog lenne. A magántőke védelembe vétele is csak egy újabb jele annak, hogyan porlasztja szét a napi politika és a kormánnyal való mindenkori szembenálláshoz való görcsös ragaszkodás az MSZP szocialista jellegét.

Szanyi Tibor egy minap adott interjúban nem is tagadta, hogy a pártnak újra magára kell találnia, és tisztáznia kell, hogy tulajdonképpen kikhez is akar szólni. Szanyi szerint egy november végi pártértekezleten erre sort is kerítenek.

Zöld zavar

Az LMP-től sem ártana megkérdezni,  tulajdonképpen mit is akarnak. A liberális zöldek bázisa ugyanis egyértelműen Budapest, amit mind a tavaszi, mind az őszi választási eredmények alátámasztanak. A más alternatívát kínálgató párt csupán egy polgármestert tudott állítani vidéken, ráadásul az is kilépett azóta az LMP-ből.

Persze attól még nem elvetendő, ha a vidékkel is foglalkozik egy alapvetően fővárosi támogatottságú párt, de nem biztos, hogy célravezető a jövő évi költségvetés vitáján egy ilyen pártnak a tanyasi életet ölelni a keblére, és annak védelmét tűzni zászlajára.

Kivételesen a Jobbik

Csak az illem kedvéért említeném a Jobbikot, ami talán az egyetlen párt, aki a maga által kitűzött irányvonal mentén következetesen halad. Persze hogy ez mennyire elfogadható út, és mennyire fér be a Parlamentbe, az már mindenkinek a saját lelkiismeretére tartozik.