Fogtuk hát és végigettük a híresebb gyorskajáldák nagy részét, összegeztük tapasztalatainkat, és felszedtünk vagy tíz kilót.

Kóla, hambi, sültkrumpli

A McDonald’s és testvére a Burger King a világ leghíresebb gyorséttermeinek számítanak. A hamburgert mint ikont sikeresen átvették és ezzel elterjesztették a zsír és a koleszterin igéjét a földkeregségen. Drága, egészségtelen és még csak nem is laktató. Egy menü jóval túllépi az ezrest (vizezett, jegezett szénsavas förmedvénnyel), és két óra múlva már újból éhesek leszünk. A sültkrumpli és pár kisebb apróság még kifejezetten fogyasztható, de senki ne higgye, hogy akár a gyorsfagyasztott növényekből épülő salátájukkal bármi egészséget is csempészik életfolyamataiba. A KFC már egy fokkal jobb: az agyonfűszerezett csirkerészek kifejezetten ízletesek, nem annyira egészségrombolóak, és a jóllakottságot is jobban szimulálják, bár összességében drágább is (az egyéb ételeiknek meg nagyátlagban kritikán aluliak).

Instant patkány, sült macska

A kínai gyorséttermek gombamód szaporodó épületei szinte minden társadalmi osztályt kiszolgálnak. Egy menü öt-nyolcszáz forintból kijön (ha nagyon jól akarsz lakni, akkor egy kis salátával, levessel és desszerttel 1200, de az már éttermi színvonal), hatalmas adag, friss alapanyagok, kellemes ízek, és mértékekkel egészségesebb, mint a hamburger. Persze vannak olyan emberek, akiknek a gyomruk fordul fel a beazonosíthatatlan húsból készült, ragadós szószban folyó kotyvalékoktól, de nem szerethet mindenki mindent. Viszont mivel ez nem egy étteremlánc, ezért nagyon erős differenciák vannak az egyes ételkiszolgálók között. Van ahol a konyha drága és spúr (Wesselényi utca mellett a körúton), van ahol csapnivaló (egyetlen zöldségként a répát ismerik, ami máshol meg se jelenik - Etele tér) van ahol olcsó és még az átlagosnál is bőségesebb (Szarvas csárda tér), és van ahol a hatalmas választék mellett egyenesen éttermi színvonalon végzik a konyhaművészetet (Feng Lai, a gyöngyösi útnál).

Gyors, faldfel!

A görög és török gyorsétkezdék specialitási – vagyis a gyros és a falafel – már annyira hétköznapivá váltak életünkben, mint az Amerikából beáramlott hamburger. Bár két fajtájuk van - tekert és vágott pita - , de egyik sem emelkedik felül a másikon. Frissen, orrunk előtt sül a hús, a zöldségek max pár naposak, és pár kajáldába tényleg adnak valamit a szósz és a csípős elkészítésére, így ezeken a helyeken érdemes befizetni az 5-600 forintot egy-egy adagért –egészségünk sem megy gyorsan tönkre tőle. Egyetlen hibafaktor az az, hogy egytől - ha tényleg éhesek vagyunk - kevesen laknak jól. Így kettőt - vagy egy gyros tálat - kell kérni gyomrunk hosszútávú lenyugtatásához, ami már minimum egy rongy, de általában afölött. Azon városi legendáról, miszerint beleverik a szószba, inkább nem szólnék: a hamburgeres helyeken - több ott dolgozó ismerősöm állítása szerint - sokkal meredekebb dolgok történnek, és sokkal többször.

Magyaros, kifőzde

A Főzelékfaló és az egyéb kifőzdék házias ételeiből nekünk csak nagyon rosszat és kiemelkedően jót sikerült kifognunk, így egy ilyen ismeretlen hely feltérképezése mindig nagy rizikófaktornak számít. Egy fogást általában 5-900 forint körül mérnek, és mindenhol adnak annyit, hogy ne menjünk vissza repetáért. A minőség - mint már említettük - nagyon vegyes: a köret vagy száraz és ehetetlen, vagy olyan mintha otthon a nagymama készítené. A savanyúság vagy friss és házi vagy többhetes és a rajtamaradt a „Tesco” felirat. A főételek is valahogy így kerülnek terítékre: néhol negyedszer újramelegített, aztán mikrózott kiszáradt löncsöt dobnak elénk, máshol meg a friss főzéstől gőzölgő, sűrű húslevest hasonló minőségű főétel követi. Az egészségfaktor is a hely minőségétől függ, ugyanis a folytonos újramelegítés-mikrózás ilyen szempontból sem tesz jót az ételnek, de a friss, készétel épp annyira egészséges, mint annak a házi változatai.

Fekete leves, palacsinta és szendvics

Végül három, fenti kategóriákba be nem sorolható részleget említenék meg. Első a Subway szendvicshálózata, amely csak pár éve költözött be az országba, de máris hatalmas népszerűségre tett szert- nem véletlenül. Az első amit leszögeznék, hogy drága. Egy 15 centis szendvics 7-800 forint, nagyétkűeknek meg még félezer a duplája (ez Amerikában egyébként jóval olcsóbb - nem csak az ottani fizetésviszonyokhoz képest - így nem érten Európában miért kellett ennyire megemelni az árakat). Ellenben az alapanyagok kifejezetten frissek, a szendvicset az orrunk előtt rakják össze (és a félkész bagettet is akkor sütik meg) és nem spórolnak a zöldséggel sem - ekképp az eddig felsoroltak legegészségesebbje. Az ízvilága meggyőző, bár az egyéb hozzá tartozó, méregdrága apróságokat jobb ha kihagyjuk: nem nagy durranások.

A Nagymama Palacsintázója is már féltucat étteremmel bíró minihálózat, amivel egyedül Soho bír versenyre kelni (oktogontól egy köpésre). Ezek a palacsintabárok, mind desszert, mind főétkezés gyanánt bátran felkereshetőek. Félezer-ezer forintból megtöltik a gyomrunk, az alapanyagok minősége pedig ha nincs is az élvonalban, bőven az átlag felett van. Az egészség szempontjából ugyebár elhízás veszélyes, de ez nem a kajáldák, hanem a palacsinta sajátossága.

A különböző gyorskávézók (California Caffe Company, McDonalds kávézók, Caffe Heaven) rettenő divatosak, roppant hangulatosak és hihetetlenül drágák. A felszolgált feketelevest valószínűleg arany filteren keresztül szűrték, ami némileg a minőségét is megrontotta - bár az átlagosnál jóval jobb a színvonal, de akkor se hozza azt az ár/érék arányt, amit várunk. A körítésként felszolgált étkek gyönyörűen néznek ki, és a tortaszeletek esetében még az ízük is ehhez a látványhoz kapcsolódik, azonban a többinél ez már elmarad. Sőt gyakran marad némi keserű utóíz attól, hogy annyiért eszünk egy kis szendvicset, amennyiért máshol jóllaknánk.