„Pontosan jól kezelték a helyzetet” – Így hárította el a Kennedy testvérpár a kubai rakétaválságot?

„Az emberiség történetének legveszélyesebb hete” – így jellemezte a BBC Panorama című műsorának egyik műsorvezetője 1962. október 29-én az előző napok eseményeit.

Október 14-én az amerikai felderítő repülőgépek légi felvételeket készítettek, amelyekből kiderült, hogy a Szovjetunió titokban nukleáris rakétákat telepít Kubába, mindössze 90 mérföldre, azaz mintegy 150 kilométerre az Egyesült Államok partjaitól. Az ezt követő 14 napban a két szuperhatalom közötti konfliktus azzal fenyegetett, hogy nyílt összecsapássá fajul, miközben a világ egyre közelebb került a nukleáris háborúhoz.

A válság végül azzal hárult el, hogy a szovjetek beleegyeztek fegyvereik kivonásába. Az azóta eltelt évtizedekben az események több résztvevője és szemtanúja is nyilatkozott a BBC-nek, feltárva a világot megrázó két hét kulisszák mögötti részleteit. Beszámolóikból kiderült, hogy a szovjetek visszavonulásában John F. Kennedy amerikai elnök és Robert Kennedy diplomáciai felkészültsége mellett egy Washingtonban, egy bárban véletlenül meghallott beszélgetés is szerepet játszhatott.

1962 nyarán több mint 40 ezer szovjet katona, mérnök és technikus érkezett a kubai Havanna kikötőjébe. Turistának és mezőgazdasági szakembernek álcázták magukat, miközben titokban nukleáris rakétákat telepítettek a szigetre.

Október 14-én egy amerikai kémrepülőgép bizonyítékokat talált a rakéták jelenlétére, ezzel kirobbantva a válságot. Arthur Lundahl, a CIA akkori fényképfelderítési vezetője 1992-ben, a BBC Timewatch című műsorának adott interjújában idézte fel azt a pillanatot, amikor felismerték, mit is látnak valójában.

„Odahajoltam a szemlencséhez, beállítottam a keresőket, és hosszasan szemügyre vettem a felvételt. Aztán felnéztem a többiekre, és azt mondtam: »Tudom, mire gondoltok. Én is ugyanarra gondolok… Szovjet típusú, közepes hatótávolságú ballisztikus rakéták indítóállásait látjuk, igaz?«”

A kubai szovjet tevékenység már hetekkel korábban aggodalmat keltett az Egyesült Államokban, ezért Kennedy elnök részletesebb hírszerzési információkat kért. Robert McNamara akkori amerikai védelmi miniszter szerint a kémrepülőgép által feltárt bizonyítékokat számos korábbi figyelmeztetés előzte meg.

„Úgy gondolom, hogy az amerikai hadsereg 5000 jelentést kapott arról, hogy rakétákat szállítanak Kubába. Ezeket kivizsgálták, és végül arra jutottak, hogy tévesek” – mondta a Timewatch műsorában. „Egyszerűen nem tudták elhinni, hogy bölcs politikai vezetők vállalnák annak kockázatát, hogy ilyen rakétákat telepítsenek Kubába, hiszen ezzel nagyon keveset nyerhettek, miközben rendkívül súlyos veszélyeknek tették ki magukat.”

Nagy téttel játszott pókerjátszma

Az amerikai elnök utasítására a szovjet rakéták felfedezését egyelőre titokban tartották a nyilvánosság előtt. Kennedy csak október 22-én, egy beszédben hozta nyilvánosságra a történteket. Ezt megelőzően, október 18-án előre egyeztetett találkozón fogadta Andrej Gromiko szovjet külügyminisztert.

A találkozó részleteit 2002-ben Viktor Szuhodrev, Gromiko akkori tolmácsa idézte fel a BBC-nek. Szuhodrev brit oktatási háttérrel rendelkezett, és személyesen jelen volt az Ovális Irodában zajló megbeszélésen. „A szokásos módon az Ovális Irodába mentünk. Kennedy a megszokott hintaszékében ült, Gromiko mellette foglalt helyet. Velük szemben két kanapé állt, közöttük pedig egy kis asztal, amelynek fiókja is volt” – mesélte Allan Little-nek, a BBC korábbi moszkvai tudósítójának. „A megbeszélés civilizált hangnemben zajlott, bár korántsem volt barátságos. Valahogy úgy éreztem, hogy Kennedy meglehetősen feszült.”

Little így foglalta össze a helyzet lényegét: „Gromiko tudott a rakétákról. Kennedy is tudott a rakétákról. Egyikük sem fedte fel azonban a lapjait. Ami közöttük zajlott, az a látszatok és célzások párbeszéde volt: egy pókerjátszma, amelyben mindannyiunk élete volt a tét.”

Kennedy kéznél tartotta a rakétákról készült légi felvételeket, mégsem döntött úgy, hogy szembesíti velük Gromikót. „A fényképek abban az asztalfiókban voltak” – mondta Szuhodrev. „Kennedy egyszer sem ejtette ki a rakéták szót, és a fiókhoz sem nyúlt. Nem tudom, és ezt már soha senki nem fogja megtudni, mit mondott volna Gromiko, ha Kennedy megmutatja neki a felvételeket… A lényeg azonban az, hogy Gromikónak nem kellett hazudnia. Nem tették fel neki a kérdést.”

Kennedy ehelyett megismételte azt a nyilvános nyilatkozatát, amelyet szeptember 4-én tett közzé. Ebben arra figyelmeztetett, hogy a támadó fegyverek Kubába telepítése „a legsúlyosabb következményekkel” járna. Gromiko a maga részéről felolvasta a szovjet álláspontot, amely szerint a Szovjetunió kizárólag védelmi célú segítséget nyújt Kubának, és ez nem jelent fenyegetést az Egyesült Államokra nézve.

Kennedy eközben már összehívta a válságstábot, amelyet Excomm néven ismertek. Az elnök néhány napon belül a világ előtt is felfedte a rakétákról készült felvételek létezését. A válság idején titokban rögzített kormányülések felvételei betekintést engednek abba, milyen bizonytalanságok és találgatások közepette próbálták meghozni döntéseiket az amerikai vezetők.

„Valójában ő idézte elő a veszélyt, nem igaz? Ő az, aki Istent játszik, nem mi” – mondta Kennedy az egyik megbeszélésen. Az Excomm egyik tagja így válaszolt: „Sosem hittük igazán, hogy Hruscsov általános nukleáris háborút kockáztatna Kuba miatt… Azt kell mondanom, nem igazán látom az észszerűségét annak, hogy a szovjetek miért feszítik ennyire a húrt.”

Egy sorsdöntő beszélgetés egy bárban

Az amerikai kormány válságstábja megosztott volt abban, milyen lépést kellene tenni. Az újabb U–2-es felderítőrepülések azt mutatták, hogy a rakétabázisok építése a befejezéshez közeledik. A vezérkari főnökök a katonai fellépést részesítették előnyben.

Dean Rusk akkori amerikai külügyminiszter a Timewatch műsorában így emlékezett vissza a döntés előtti pillanatokra: „Végső döntést kellett hoznunk arról, hogyan reagálunk. A kabinet tárgyalóasztala körül ültünk, és az elnök érkezett meg utoljára. Amikor belépett a terembe, felálltunk. Végignézett az asztal körül ülőkön, és azt mondta: »Nos, uraim, ma meg fogunk dolgozni a fizetésünkért.«”

Kennedy elvetette a közvetlen légicsapás és az azt követő invázió tervét, mert attól tartott, hogy ez ellenőrizhetetlen eszkalációhoz vezethet. Ehelyett szigorú tengeri karantént rendelt el a Kubába szállított támadó katonai felszerelésekre, és követelte a rakéták telepítési helyszíneinek felszámolását.

A válság megoldása felé vezető úton Nyikita Hruscsov szovjet vezető döntését egy olyan incidens is befolyásolta, amelyre csak a Szovjetunió összeomlása után derült fény. „Október 25-én Hruscsov, miután három napon át farkasszemet nézett a Nyugattal, végül engedett” – számolt be az eseményekről Allan Little 2002-ben. „A történet, amely megmagyarázza, miért hátrált meg, rendkívüli és hátborzongató.”

Washingtonban egy fedett KGB-ügynök dolgozott, aki a szovjet TASZSZ hírügynökség washingtoni tudósítójának adta ki magát. Az ügynök, Anatolij Gorszkij az előző este, közvetlenül a bár zárása előtt betért egy italra a National Press Clubba. Ott szóba elegyedett a csapossal, Johnny Prokoff-fal, aki orosz emigráns volt. Prokoff elmesélte neki, hogy néhány órával korábban véletlenül fültanúja volt a New York Herald Tribune két újságírója, Warren Rogers és Robert Donovan magánbeszélgetésének. Prokoff beszámolója szerint Donovan aznap éjjel Miamiba készült repülni. Egy kisebb újságírócsoport tagjaként csatlakozott volna egy amerikai inváziós erőhöz, amelynek a tervek szerint másnap kellett volna megtámadnia Kubát.

Gorszkij azonnal visszasietett a szovjet nagykövetségre, és üzenetet küldött Moszkvába, amelyben arról számolt be, hogy az invázió küszöbön áll. A hidegháborús paranoia alapján az amerikaiak talán fejlettebbnek képzelték a szovjet hírszerzést, mint amilyen valójában volt. Később ugyanis kiderült, hogy az újságírók csupán arról beszéltek, hogyan tudnának tudósítani egy esetleges amerikai invázióról, nem pedig arról, hogy valóban támadás készül. Prokoff – akiről nem feltételezik, hogy KGB-ügynök lett volna – félreértette a beszélgetést.

A világháború rémképe

A véletlenül meghallott beszélgetésről szóló jelentés ennek ellenére egyenesen Hruscsov asztalára került. Oleg Trojánovszkij, a szovjet vezető egyik közeli munkatársa később felidézte, mennyire megrémítette Hruscsovot az üzenet. „Azt hiszem, ekkorra már felismerte, hogy meglehetősen piszkos ügybe keveredett” – mondta.

Egyesek úgy vélték, Kennedy mindvégig arra törekedett, hogy időt nyerjen. Lord Harlech, Nagy-Britannia akkori washingtoni nagykövete 1969-ben a BBC-nek így fogalmazott: „Az emberek úgy látták, hogy ez olyan helyzet, amely – ha nem kezelik rendkívüli hozzáértéssel és körültekintéssel – könnyen nukleáris háborúval végződhet.”

Harlech ráadásul Kennedy személyes barátja volt, akárcsak az elnök legmegbízhatóbb tanácsadója, testvére, Robert Kennedy. „Az elnök és Bobby teljes mértékben elfogadta, hogy Hruscsovnak rendkívül nehéz döntéseket kell meghoznia. Elkötelezte magát egy bizonyos irányvonal mellett. Ha vissza akart lépni, sok időre volt szüksége ahhoz, hogy újraszervezze a helyzetét a Kremlben, valamint a Szovjetunió pozícióját a szövetségeseivel és Kubával szemben. Minden egyes további óra, amelyet biztosítottak számára, segíthetett neki ebben.”

Harold Macmillan, aki a válság idején Nagy-Britannia miniszterelnöke volt, úgy vélte, az amerikai elnök és testvére pontosan azokkal a tulajdonságokkal rendelkezett, amelyekre a válság kezeléséhez szükség volt. „Először is egy államférfinak – és mindkét Kennedy rendelkezett ezzel az államférfiúi képességgel – meg kell próbálnia a másik fél szemszögéből látni a helyzetet. Meg kell értenie, hogyan került a másik ilyen helyzetbe, és hogyan segíthet neki kijutni belőle… Pontosan ezt a politikát követték” – mondta Macmillan a BBC-nek.

A másik nélkülözhetetlen tulajdonság a nukleáris háborúval járó „borzalom és rettenetes pusztítás” teljes megértése volt. Macmillan szerint azonban a vezetők nem hagyhatták, hogy megbénítsa őket a félelem. „Nem szabad, hogy ez a borzalom teljesen eluralkodjon rajtuk… Eljön az a pont, amikor meg kell húznunk a határt, és világossá kell tennünk a másik fél számára, hogy kitartunk az álláspontunk mellett. Nem hagyhatjuk tehát, hogy a világháború rémképe eltántorítson bennünket attól, hogy határozottan és becsülettel kiálljunk az igazunkért.”

Macmillan úgy látta, a Kennedy testvérek az ellenfél helyzetének megértését azzal a rendíthetetlen elszántsággal ötvözték, hogy szükség esetén megvédjék saját álláspontjukat. A válság megoldása szerinte azt bizonyította, hogy „azok a férfiak, akik kezelték ezt a helyzetet, pontosan a megfelelő módon jártak el”.