Szép számmal jelentek meg a tüntetők péntek délután a Kossuth téren, hogy kiálljanak a sajtószabadság szent ügye mellett. Mégis, mikor ott álltam, hiányérzetem volt. És nem csak belső hiány, hiszen egyébként sem teljesen vak meggyőződéssel mentem oda, hanem annál valami sokkal fontosabb, sokkal nagyobb hatással bíró: valami, ami a tömegből hiányzott.

Miért is?

Nem tudom a sokezres gyülekezetből hányan voltak tisztában a médiát átalakító törvénycsomag tartalmával, és hányan voltak, akiket a kormánnyal szembehelyezkedő csoportoknak az a heteken át húzódó hangulatkeltése irányított ki a Parlament elé, melynek eredményeként megszülettek a hatásosabbnál hatásosabb címlapok.

Megjegyzem, egy rendkívül összetett törvénypakkról van szó, tehát nem is az a probléma, hogy nem tudják pontosan, miért tüntetnek. A gond sokkal inkább az a gondolkodásmód, ami azóta jellemzi körülbelül Magyarországot, amióta demokráciánk van.



Politikai polarizáció

Könnyen modellezhetjük ezt akár a mostani tüntetéssel is. A mai magyar közfelfogásban, aki nem ment ki pénteken a Kossuth térre, az narancssárga szemellenzőt hord. Ellenben aki ott volt, az egész biztosan jól belázított ballibsi. Az egyes csoportok szinte nyíltan azonosítanak és azonosulnak egy-egy oldallal.

Sőt, akárhányszor veszélybe kerül, vagy védelemre szorul egy alapvető érték a mindenkori hatalommal szemben, mint például most a sajtószabadság, a másik oldal árnyéka reflexből a szerveződők mögé kúszik. A balos és jobbos szerepek és álláspontok reakció-ellenreakcióként, a másik oldallal fordított arányban alakulnak ki már húsz éve. És nem vesszük észre, hogy ezek a szerepek a kormányváltásokkal együtt váltakoznak.

Aggályos azonban, hogy a kormányváltásokkal az emberek többségének véleménye is fordul. (Kíváncsi lennék egyébként arra, hogy van-e átfedés a 2006-os Kossuth téri tüntetők, és a mostani résztvevők közt.)

Civilszféra zéró

Éppen ezért nem várható még hosszú évekig az sem, hogy jól működő civilszféra alakuljon ki, mivel semmilyen szervezet nem tud független maradni a politikától. Pedig éppen ez az, ami valamilyen ellensúlyként szerepelhetne a kétharmaddal, vagy akár az egész politikával szemben.

Jelenleg az történik, hogy a médiatörvényt - ahogy anno az öszödi böszmeséget is - minden egyes konfliktusba, minden egyes vitás helyzetbe beleviszik, és megfeleltetik az egyik oldalt a másikkal. A West-Balkánban történt tragédia kapcsán is sokan erre lyukadtak ki a közösségi oldalakon.



Kényszer vagy érdek?

Egyértelműen lett volna mit javítani a régi médiatörvényen, és a hajdani médiafelügyelet, az ORTT szerkezetén és munkáján. Az egész átalakítás lehetett volna egy szakmai és civil szemmel is üdvözlendő dolog. Mégis előrebocsátanám, hogy jogalkotói kényszer semmiképp sem állt fenn a reformok (?) idején, semmitől nem vált a régi rendszer hirtelen, egy csapásra használhatatlanná.

A jogalkotói szándék abban kristályosodik ki tisztán, hogy az eredeti törvényben eleve rossz, kiegyensúlyozatlan, így aztán cserélendő szemléletre erősített rá a mostani dokumentum. Ez nem más, mint a média függése a politikától.