Kultúra
Ólomkatonákból tömeggyilkosok
Valaha az egyik legnépszerűbb játék a fiúk körében az ólomkatonák festése és gyűjtése volt. Eme hagyomány mára kissé átalakult: baltát lóbáló orkok és gépágyúval tüzelő tengerészgyalogosok ontják egymás beleit.
Egy hagyomány születése
Sokakat ejtenek rabul a különböző korszakok katonáinak élethű, kicsinyített másai. Nem véletlenül, hisz az ólomkatonák egyszerre elégítenek ki három emberi tulajdonságot: a gyűjtőszenvedélyt, a kreativitást és a játékot.
A különböző egységek összegyűjtése komoly forrás-ráfordítást (idő, utánanézés, pénz) igényel, ráadásul minden típusnak megvannak a maga kollekciói. A modellek kifestését és a különböző terepasztalok feldíszítését sokan jobban élvezik, mint a gyűjtögetést, vagy magát a játékot. A komoly agymunkát igénylő összecsapások megtervezését pedig nem kell nagyon fejtegetni – a sakk népszerűsége meggyőző példa lehet mindenki számára.
De ez a hobbi sem magától született. Hajdanán katonai célokra használták ezt is – mint a felfedezések majdnem felét. Már az ősi Egyiptom sírkamrákban is találtak miniatürizált katonákat és terepasztalokat – de számos más kultúra (görög, makedón, perzsa stb.) is használta ezt a módszert ahhoz, hogy a csaták előtt a hadvezérek megvitathassák és eldöntsék a követendő taktikát. Sőt a porosz hadvezetés a stratégái számára külön szabályokkal versenyeket is rendezett, hogy így képezze tovább hadászati lángelméit.
A civil életbe az XVIII. század elején szivárgott be, majd a terjed el. Igazán híressé Andersen 1838-as remekművével, A Rendíthetetlen Ólomkatonával vált – bár ekkor még elsősorban a jómódúak kiváltsága volt ezek gyűjtése. Ahogy a technika fejlődött – mérföldkő volt például William Britain 1893-as újjítása – úgy az anyagok is változtak, az előállítás pedig egyre olcsóbb lett, így mára már szinte bárki számára elérhető ez a különleges hobbi.
Út a hadi játékokig
A katonákat először csak gyűjtötték, illetve stratégiai célokra használták őket – a már említett porosz megmérettetésen kívül játékra az első kétszáz évben nemigen gondoltak. Bár az 1800-as évek végére több kisebb egyéni játékmód született, és 1893-ban, Oxfordban megalakult az első, nem katonai terepjáték klub, a hadijátékok megszületésnek időpontja mégis az első széles körben elterjedt szabálykönyv, H.G. Wells Kis Háború című művének 1913-as megjelenésére datálható.
A viszonylag leegyszerűsített szabályokkal dolgozó művet aztán 1940-ben váltotta le Fletcher Pratt Tengerészeti Hadi Játékok című új, jóval realisztikusabb és komplexebb, aprólékos számolásokat igénylő szabálykönyve, amely gyakorlatilag a mai táblás játékok ősatyja. Az elkövetkező években üzletággá vált a táblás hadijáték, és egyre szaporodtak a gyártók, a játékok és az ezzel foglalkozó magazinok is.
A hetvenes években csúcspontjára jutott a hobbi – innen viszont mély zuhanás következett. A szerepjátékok és a kártyajátékok megjelenésével némileg megcsappant a táblás játékosok tábora, a személyi számítógép megjelenésével és fejlődésével pedig szinte eltűnt. Manapság már szinte csak a nosztalgiában élő, vagy a történelemért rajongó hímneműek kapnak kedvet ehhez a hobbihoz – egy apró kivételtől eltekintve.
Minél több a vér, annál nagyobb a kéj
Az 1975 – ben alakult, Ian Livingstone, Steve Jackson és Garry Gygax nevével fémjelzett Games Workshop 1983-ban piacra dobta a mára világhírűvé vált Warhammer világán játszódó, középkori fantasy stílusban íródott Warhammer Fantasy Battle-t. Négy évvel később megjelent a jövőbe helyezett, lézerfegyverekkel felturbózott, Warhammer 40.000 nevű változat, amely az elődjével együtt gyakorlatilag átmentette az ólomkatonák és a táblás játékok hagyományát. (A Gyűrűk Ura filmsikerével a Lord of the Rings stratégiai játék is csatlakozott a duóhoz.) A két, egymáshoz rettentően hasonló játék manapság több játékost tart számon, mint az összes többi hasonló hadijáték együttvéve – és táboruk folyamatosan növekszik.
Igaz, ez az átmentés nem biztos hogy tetszett volna az eredetit kiötlő ősöknek: itt ugyanis hatalmas szörnyek, orkok, gonosz élőhalottak és náluk nem feltétlenül jobb emberek és tündenépek tizedelik egymás sorait. A káosz és a rend erőinek összecsapását megjelenítő, kifejezetten brutális világ remek apropót szolgáltat a véres csatákra, amit a gyilkolásba kevert morbid, ám mégis ütős humor tesz feledhetetlenné.
Mint minden hasonló játékban, itt is mi állítjuk össze a hadseregünket – igaz, csak egy megadott pontszámig mehetünk el, hogy a két sereg ereje kezdetben kiegyenlítse egymást. A bonyolultnak tűnő számolásokon, apró millimétereken, taktikai érzéken, szemmértéken és némi szerencsén múló csaták valójában megedzik az elmét – ráadásul a figurák igényes kidolgozása remek szobadísszé teszi épp otthon pihenő seregünket.
A játékot egy több mint 300 oldalas szabálykönyv magyarázza, és ehhez járul fajonként több mint százoldalas kiegészítő. Ám az egész nem akkora ördöngösség, hisz egy-két példajáték után az egész rendszer megérthető, utána pedig csupán gyakorlás kérdése. Egy sereg 30-40.000 forintból összedobható és pár hét alatt kifesthető – a játék megtanulásához pedig hetente három ingyenes példajátékot biztosít a nemrég megnyílt Kristálycsarnok. Így ha a való életben nem is, de a terepasztal mellet bárki nyakik gázolhat a vérben, már akinek van rá igénye.