Persze a vak is látja, hogy a miniszterelnök nem kapkodja el a dolgokat. Az országgyűlés minapi, rendkívüli tanácskozásán (valóban az volt: még a néppárti frakció is bennfelejtődött a teremben) immár február közepére ígérte a számszerűsíthető kormányzati javaslatok nyilvánosságra hozatalát. Holott emlékezhetünk: csak ebben az esztendőben volt már szó január közepéről, mint a megvilágosodás idejéről, azután a nemzetközi prognózisok megszületésére vártunk, majd a múlt heti parlamenti találkozóra, most pedig már február közepéig számolhatjuk a perceket, mert a kormány legutóbb már a tavaszi ülésszak kezdetéig adott haladékot önmagának.

Ilyen körülmények között pedig naná, hogy felmerül a kérdés, vajon mi az oka a teljes politikai elit hallgatásának. Miért van az, hogy sem a jelenlegi, sem pedig az ex miniszterelnök tábora nem halmozza el a közvéleményt válságkezelőnek kikiáltott terveivel? Lehetséges volna, hogy egyikük se tudja a jó választ? Vagy ami még rosszabb: lehet, hogy egyáltalán nincs is válaszuk? Te jó ég, kikre bíztuk ezt az országot?



Nagyon egyszerű: a jelek szerint vérprofi politikusokra, akik tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy rendkívüli helyzetekben (például évtizedek óta nem tapasztalt pénzügyi-gazdasági válság idején) a társadalom érzékenyen reagál a legapróbbnak tűnő változtatásokra is, valamint, hogy az igazán döntő pillanatokban olyan, korábban esetleg rejtőzködő reakciók is felszínre kerülhetnek, amelyek akár egy-egy politikai karrier végét is jelenthetik. Nem véletlen, hogy számos közvélemény kutató, politológus foglalkozik az úgynevezett látens (rejtett, burkolt) közvéleménnyel, mint a politika számára kulcsfontosságú problémával. Hiszen nagyon nem mindegy, hová-mivé fejlődik egy-egy társadalmi véleménycsíra. (a 2006-os őszi események óta ezt aligha kell bővebben ecsetelni.) Mit lehet tudni, hogy mire kapja fel a fejét az állampolgár? Ha felkapja, milyen hosszan és mélységben érinti meg az ügy? Mi kelt ma felzúdulást, és mi nem? Honnan lehet látni, hogy egy adott szituációban meghozott politikai döntés (mondjuk a családi pótlék megadóztatása) milyen reakciót vált ki az istenadta népből? Ezek azok a kérdések, amikre minden politikus keresi a választ, hiszen ha ki tudnák fürkészni a társadalomban szunnyadó látens véleményeket, máris nyert ügyük lenne.



Alighanem a fentiekből fakadó bizonytalansági tényezővel magyarázható politikusaink mostani viselkedése is. Nagyon valószínű, hogy nem is önmaguknak, hanem nekünk adnak haladékot. Azért, hogy kiderüljön végre, mit gondolunk a válságról, annak hatásairól, lehetséges megoldatásairól. Addig meg hülyék lennének nem rébuszokban beszélni. Mindkét oldal égette már meg magát, így tudja: hallgatni, vagy legfeljebb homályos kijelentéseket tenni néha igenis arany. (Vélhetően Gyurcsány is visszaszívná Balatonőszödi beszédét, s nem valószínű, hogy Orbán még egyszer olyan kendőzetlenül szónokolna elképzeléseiről, mint tette azt ősszel Kérinél a Filmművészetin. Az eredmény ugyanis gyors népszerűségvesztés mindkét oldalon.) És egyikük se olyan ostoba, hogy ne tudná: az ország fájdalmas áldozatok árán lesz csak képes kikecmeregni a gödörből.

Mindez azonban nem akadályozza meg őket abban, hogy a másikat kölcsönösen cselekvőképtelennek bélyegezzék, avagy az ilyen típusú kijelentéseiknek szemvillanás alatt ellentmondva jól kiosszák az ellenfél (ellenség?) kézzelfogható javaslatkezdeményeit. Amolyan „abból nem lehet baj” alapon. Ami az egyik oldalon „átalakítás” (adó, szerkezeti, önkormányzati, állami-elosztórendszer stb.) címszó alatt fut, a másikon legalábbis egy hazugságmániás elmebeteg újabb népnyúzó ámokfutásaként híresül el.

A gond csak az, hogy egyik fél hallgatása sem kifizetődő. Sem nekik (és ez legyen a legnagyobb baj) de végképp nem az országnak. Politikai elitünk vérprofi, ezt már bizonyították. Ám demokráciában egy honatya nem csupán szemfényvesztéssel tartozik a választópolgárnak, hanem felelős, határozott döntésekkel is. Azért a csekélyke kis honoráriumért cserébe…