Minél kevesebb kenyér, annál több cirkusz

Túlélhető lenne-e az MSZP számára a reformok újrakezdése úgy, hogy bő fél év múlva európai parlamenti, másfél év múlva pedig parlamenti választások vannak?

A szociális ellátórendszer, az egészségügy, a nyugdíj, valamint a közigazgatási reform mind olyan átalakítások, amelyeket nem lehet néhány hónap leforgása alatt véghez vinni, sőt az elmúlt néhány év tapasztalata alapján is kijelenthetjük, hogy ehhez néhány év sem elegendő, főleg ha a hatalompolitikai ráció és a cikluslogika felülírja az ország hosszú távú érdekeit. De az időtényezőnél sokkal fontosabb, hogy még minimális szinten sem jöttek létre azok a konszenzuális keretek, melyek megteremtése elengedhetetlen előfeltétele a szerkezeti reformok elindításának és sikeres véghezvitelének.

Egy elemzésében írta, hogy Orbán Viktor is elmozdulni látszik egy olyan irányba, amelyben a reform legalább már nem szitokszó. Esélyes lehet így egy konszenzuális keret?

Igen, Orbán Viktor legutóbbi nyilatkozataiban érzékelhető egyfajta retorikai fordulat a reformok tekintetében. A Nemzeti csúcson például beszédében négyszer is alkalmazta a reform szót, méghozzá oly módon, hogy szükségesnek tartott reformlépéseket sorolt fel: „adó és járulékreform kell, foglalkoztatási reform kell, fejlesztéspolitikai reform kell, politikai és kormányzati reform kell”. Ez valóban jelentős elmozdulás ahhoz képest, hogy az elmúlt két évben a reform szó a Fidesz kommunikációjában szinte kizárólag negatív kontextusban hangzott el. Ugyanakkor nem tartom valószínűnek, hogy ez a retorikai elmozdulás egyhamar átültetődik a reálpolitika szintjére, és a két fél egy platformra kerül, annál is inkább mivel jelenleg is ellentétes irányba mozognak. Az MSZP éppen most hagyja maga mögött a reformidentitást, a Fidesz pedig – ha igaz – most készül magáévá tenni a reformnarratívát. Rövid távon tehát a konszenzusteremtésnek kicsi az esélye. De ha kicsit előre gondolkodunk, és a számba vesszük a jövőre vonatkozó alternatív forgatókönyveket, akkor találunk köztük több olyat is, amely nagyobb teret nyithat a megegyezésnek. Ha mondjuk a Fidesz is megégeti magát a reformok terén, példának okáért úgy kerül hatalomra 2010-ben, hogy nem teszi egyértelművé szándékait, és belefut ugyanabba illegitimációs pofonba, amibe a második Gyurcsány-kormány, akkor megérlelődhet az a felismerés, hogy egyedül nem megy. Amikor erre ráeszmélnek, akkor nyílhat meg az ő irányukból is, s a baloldal irányából is a készség egyfajta kiegyezésre a reformok konszenzuális fundamentumainak a letételére. Mindenesetre a Fidesz pillanatnyilag nem tartja megfelelő opciónak a kiegyezést; komoly előnyre tett szert az MSZP-vel szemben, amit 2010-ig meg kíván őrizni, kormányozni és bizonyítani akar.

2006-ban a baloldal problémája az volt, hogy előzőleg konkrétan az ellenkezőjét ígérték. A Fidesz esete akkor lenne hasonló, ha az MSZP-nek sikerülne a Fideszből kicsikarni a választ, hogy akar-e reformot, vagy sem.

Ha az MSZP a reformokat akarná a 2010-es kampány középpontjába állítani, akkor igencsak ingoványos talajra lépne. Bár történtek lényeges előrelépések, egészében véve a reformok tekintetében a baloldali kormány kudarcot vallott. Nem pusztán arról van szó, hogy a kormány maga mögött hagyta a reform-fundamentalizmust – ami akár pártolható is lenne –, de a változásra törő akarat is elillant a szavak és tettek szintjén egyaránt. Ebből a pozícióból nehéz az ellenzéken számon kérni bármilyen reformszándékot. Jelen pillanatban nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy valójában hogyan viszonyul a reformok és a közjogi korrekciók kérdésköréhez a Fidesz. Egyetlen kiindulópont van csak, méghozzá az a tény, hogy egyelőre nem tett közzé reformtervet, és a nyilatkozatok szintjén sem körvonalazódott, hogy a szerkezeti reformok tekintetében mik a konkrét elképzelései. Ebből kiindulva két alapeset lehetséges: az egyik nincsenek a pártnak reformtervei, és hatalomra jutása esetén nem kíván reformokat bevezetni; a másik lehetőség, hogy vannak a pártnak tervei, de nem kívánja őket nyilvánosságra hozni, mert esetleg rontaná az esélyeit a választáson. Mindkét verzió igencsak problematikus, de ennek kihangsúlyozása inkább a két kis párt kommunikációjában fog előbukkanni. Az SZDSZ és az MDF építhet leginkább arra, hogy számon kéri a két nagy párt reformelkötelezettségét.

Folytatva a feltételezéseket: ha pedig az MSZP (vagy bármelyik párt) nem szedi ki a Fideszből, hogy akar-e reformot, vagy nem, akkor a Fidesz nem kerül zsákutcába, ugyanis mondhatják, hogy „mi nem mondtuk, hogy nem lesz”.

Fontos leszögezni, hogy a reformok tekintetében a második Gyurcsány-kormány esetében sem volt ellentmondás: jelezték, hogy szükség van a szerkezeti átalakításokra, csak nem bontották le ezeket a részletekig, nem tették egyértelművé, hogy ezek pontosan mit jelentenek, és mivel járnak. Tehát nem a reformok, hanem a fiskális kiigazítás tekintetében mutatkozott komoly ellentmondás az ígéretek és a tettek között. A legnagyobb hiba azonban az volt, hogy a szerkezeti átalakításokat és a kiigazítást nem különítették el. Így a polgárok percepciójában összemosódtak a határvonalak, ami pedig megágyazott a reformellenes közhangulat felerősödésének. A Fidesz pedig könnyen zsákutcába kerülhet akkor is, ha nem vall színt, mert így ellentétes képzetek kapcsolódnak hozzá, és bárhogy lép majd, csalódást fog okozni saját bázisának.

A kormány szénája ebben a pillanatban elég rosszul áll. Mi a prognózisa, lehet-e vesztenivalója az MSZP-nek a reformpolitika mielőbbi újrakezdésével?

Nem fogják újra kezdeni. Másfél évvel a választások előtt a kormány – egy gazdasági világválság közepén – nem fog újabb frontokat nyitni. Leginkább csak olyan kisebb korrekciókra van lehetőség, mint a plafontörvény vagy a Költségvetési Tanács létrehozása.

Mi történne, ha egy úgynevezett „szakértői kormány” vinné el a balhét, akár baloldali támogatással?

A szakértői kormány kezdeményezése eredetileg a Fidesztől származik. Azonban ősszel, amikor Fodor Gábor szakértői kormány kérdéséről kívánt egyeztetni Orbán Viktorral, az ellenzék vezetője már elzárkózott ettől a verziótól, és leszögezte, hogy az előrehozott választást tartja az egyetlen elfogadható megoldásnak.

Azt tudjuk, hogy reformok kellenek, arról azonban nincsen konszenzus, hogy milyen irányban. Egy „szakértői kormány” kinevezése a politikai oldalak arculatát is békén hagyná, hiszen pártokhoz nem kötődő politikusok vinnék el a piszkos munkát.

Egy szakértői kormány létrehozásának akkor van értelme, ha világos a mandátuma és stabil parlamenti többség támogatását élvezi. Ez a támogatás akkor jöhet létre, ha többséget alkotó parlamenti erők meg tudnak egyezni. Jelenleg pont erre képtelenek a pártok, ott tartunk tehát, ahol a part szakad. Véleményem szerint stabil és eredményes szakértői kormányzásra csak nagykoalíciós környezetben van lehetőség, ennek viszont még nem jött el az ideje.
@@

Mi van akkor, ha a Fidesznek olyan stratégia van a tarsolyában? Már ha van egyáltalán…

Ez a legnagyobb baj, hogy nem tudjuk, hogy van-e. Nem tudjuk, hogy mit akar a Fidesz valójában, illetve milyen módon képzelik az ország fő problémáinak megoldását. Nem tudjuk, hogy akarnak-e egyáltalán reformokat. Ha igen, milyen területeken, és milyen módon.

Még van másfél év a választásokig, még előrukkolhatnak bármivel.

Ha előrehozott választást szeretnének, akkor nem ártana, ha e szándék mellé egy konkretizáltabb programot rendelnének. Így nem világosak az alternatívák.

Mi van akkor, ha a Fideszben nem is gondolkodnak mélyre ható reformokban, hanem a már meglévő keretek között szeretnék másképpen, jobban működtetni a rendszert?

Ennek megvan az esélye, de a jelenkori Magyarországon ez kevés.

A jelenlegi keretek közötti jobb működtetés nincs benne a lehetőségekben?

De, természetesen lehet jobban kormányozni, és az államot jobban működtetni, és egy kiépítettebb, nyugodtabb demokratikus berendezkedésben már lehet erre az ígéretre építeni egy választási kampányt. Magyarországon viszont olyan rendszerszintű problémák vannak, amelyek eleve aláássák a meglévő keretek közötti jobb és nyugodtabb kormányzás lehetőségét, mert a jelenlegi struktúra ciklikusan újratermeli a válságperiódusokat.

Arra céloztam az előbb, hogy például a szociális hálóra a költségvetés jelentős részét fordítják, gyakran úgy, hogy lehetne még megfontoltabban, még pontosabban is tenni – például a rokkantnyugdíjazás. Ezek például nem kétharmados törvények, nem kell nagykoalíció a megváltoztatáshoz, de a racionalizálás plusz pénzt jelentene a költségvetés számára.

Ha ezt rendesen megcsináljuk, tehát racionalizáljuk a rendszert, akkor ezt hívják a szociális ellátórendszer (illetőleg a nyugdíjrendszer) reformjának.

Részben igen.

Ebből a szempontból a jobboldal kedvezőbb helyzetben van, nekik nem egyértelmű és primer bázisa a szociális ellátásból élők csoportja és a nyugdíjasok, így ők bátrabban nyúlhatnak ehhez hozzá. Az MSZP ezen a területen eléggé bátortalannak mutatkozott. De a közhiedelemmel ellentétben, a szociális ellátórendszerben nincsen jelentős kiadáscsökkentési potenciál. A baj a struktúrával van, s azzal, hogy a segélyezés fékeket jelent a munkaerő-piacra való bejutáshoz. Ha a (bejelentett) munkával nem lehet magasabb életszínvonalat elérni, mint a segély plusz feketemunka konstrukcióval, vagy önmagában a segéllyel, akkor az komoly torzulást okoz nemcsak a munkaerőpiacon és a gazdaságban, hanem a társadalombiztosítás rendszerében és a nyugdíjrendszerben is – romlik ugyanis az eltartók és az eltartottak aránya.

A klasszikus jóléti országokhoz képest Magyarországon a szociális hálóba való költségvetési kiadás körülbelül 15-20%-kal magasabb.

De kisebbek a tételek is. A skandináv modellben például jelentősebb elvonásból egy komolyabb segélyezés történik, itt a segélyezési tételek is kisebbek. Bár az újraelosztás aránya túlságosan magas, és ezen változtatni kell, de a transzferek csökkentése önmagában nem jelent megoldást. Ha a hiánycsökkentés szándékával nyúlunk az ellátórendszerhez, az nem jelenthet megoldást, mert ezek nemzetgazdasági szinten nem jelentős tételek. A struktúrához kell hozzányúlni, méghozzá úgy, hogy a reálgazdaságra és a munkaerőpiacra gyakorolt negatív hatásokat kell minimalizálni; ki kell iktatni a fékeket a rendszerből, és meg kell szüntetni azokat a tényezőket, amelyek a feketegazdaságot, a strukturális munkanélküliséget generálják.

Az előrehozott választásokkal kapcsolatban melyik verzió lenne üdvösebb az ország számára: a kisebbségi MSZP-kormány maradása vagy egy többségi Fidesz-kormány?

A szerkezeti reformok és a közjogi korrekciók szempontjából vizsgálva – a jelenlegi hatalompolitikai viszonyrendszerben – teljesen mindegy, ki kormányoz, és hogy a két verzió közül melyik érvényesül. Mindaddig, amíg a konszenzuális keretek nem jönnek létre, és a diskurzus minősége nem változik, nem is várhatunk érdemi előrelépést, legfeljebb a szerepek cserélődnek fel, és a retorika színezete változik majd. Miközben a politikai elit és sok esetben az elemzők is az ország boldogulását attól teszik függővé, hogy melyik oldal kormányoz, vagy melyik kerül kormányra, én azt állítom, hogy a jelenlegi feltételrendszert figyelembe véve Magyarország jövője szempontjából teljesen irreleváns ki van hatalmon. Jelen pillanatban nincs olyan erő, amely a szerkezeti reformok, közjogi korrekciók elkötelezett híve lenne. A szembenálló felek egymást és saját magukat is gúzsba kötik, oly mértékben leszűkítve a mozgásteret, ami lehetetlenné teszi az érdemi változtatást.

Éppen ez az érdekes, hogy azt tudjuk, hogy legalábbis ideiglenesen letettek a reformok terveiről, a Fideszről pedig konkrétan nagyon keveset tudunk.

Ugyan némi elmozdulás érezhető a Fidesznél, de a korábbiak figyelembevételével és azzal, hogy nem tudjuk, hogy mit szándékoznak tenni, még mindig azt kell mondanunk, hogy egy alapvetően reformellenes erőről van szó. Ilyen értelemben továbbra is mindegy ki kerül hatalomra, mert reformok így se, úgy se lesznek. Az más kérdés, hogy ha a választások után jönnek elő a reformtervekkel, az viszont hidegzuhanyként fog hatni a társadalomra, s a saját szavazótáborra.

Ha úgy alakul a helyzet, hogy 2010 után a Fidesz az MSZP helyzetébe kerül, mert késve indítja el a reformokat, akkor az milyen módon lehet hatással a magyar pártrendszerre? Várható egy nagyobb mérvű kiábrándulás a két nagy pártból?

A magyar politikai elit társadalmi megítélése mélyponton van, én nem várok szignifikáns csökkenést akkor se, ha további csalódásokat okoznak. Ráadásul itt érzékelhető egy nagyon érdekes ellentmondás: miközben folyamatosan a politikai apátiáról és az elit megítélésének devalvációjáról beszélünk, és ezt a számok is alátámasztják, eközben a választási részvétel rendre 70% körül alakul, tehát a hitelét vesztett politikum mégis képes megszólítani és mozgósítani a választópolgárokat. Voltaképpen a „panem et circenses” (kenyeret és cirkuszt) ókori elve érvényesül, megtoldva azzal a trükkel, hogy minél kevesebb kenyeret annál több cirkuszt kapunk.