Egy unalmasabb metrózás, vagy buszozás alkalmával már biztos bele-bele olvasgatott abba az ablakon elhelyezett, nagyobbacska matricába, az Utazási Feltételekbe. Ott elég világosan le van írva, hogy ki és hogyan szállhat fel egy-egy tömegközlekedési eszközre.

„Az utazásra vonatkozó szerződés az utazás megkezdésével, a járműre történő felszállással, illetve a metró és egyes HÉV-állomások területén az utazásra kijelölt és vonallal felfestett területre történő belépéssel, külön szerződés megkötése nélkül, ráutaló magatartással jön létre. E szerződés keretében az Ügyfél / Utas jogot szerez arra, hogy utazhasson, illetve kötelezettséget vállal arra, hogy a BKV Zrt.-t jogosan megillető jegy- vagy bérletárat kiegyenlíti.”- olvasható az Utazási Feltételek kezdősoraiban. A lényeg a kötelezettség! Nekünk is vannak kötelezettségeink, amit valljunk be nem mindenki (hú de finoman fogalmaztam) telesíti. Sokakban felmerült a kérdés, minek fizessek egy ilyen kritikán aluli szolgáltatásért? Mondjuk azért, mert ha sokan veszünk jegyet, ne adj isten bérletet, akkor több pénz folyik be. A több pénzből pedig jó esetben több fejlesztés, több takarító személyzet, és ne adj isten, a nagy számok törvénye alapján még esetleg bérlet és jegy ár emelés se lenne. Sok kicsi sokra megy, jelenleg a kevés nagy megy a hatalmas űrbe.



Jogok nekünk és nekik

Jogunk van ahhoz, hogy érvényes jeggyel vagy bérlettel utazzunk a járműveken. Kötelességünk tartózkodni közlekedés biztonságát megzavaró, a közlekedési eszközök, az utas kiszolgáló létesítmények és berendezések épségét, az utastársak kényelmét és nyugalmát zavaró magatartástól. Továbbá kötelességünk kérésre felmutatni és átadni ha meg akarják vizsgálni az érvényes bérletet, jegyet. Jogunk van ahhoz is, hogy ha igénybe vegyük a BKV Zrt és MÁV Zrt szolgáltatásait, akkor kapjunk egy elvárható színvonalú szolgáltatást.

Mi van akkor, ha valaki vagy valakik ezeket a jogokat nem érvényesítik és a kötelességeket elmulasztják? Ezekhez itt van két kis történet:

Budapest, Piros Metró, délután 5 óra. Megérkezik a Moszkva térre a szerelvény, felszállok. Záródnak az ajtók és hirtelen megcsapja az orromat valami irtózatos bűz. Menekülnék, de már késő. Fogoly lettem. Szemem elkezdi pásztázni az „okot”. Az ok, a szerelvény végében meghúzódó, hatalmas, az egész életét tartalmazó táskáival körülvett hajléktalan. Ruházatából ítélve rajta van a téli-nyári kollekciója, a haja már egy csomóba állva lóg. Nem ártott senkinek, csak nem lehet megmaradni vele egy szerelvényben. Bíztam abban, hogy egy idő múlva az orrom megszokja az új körülményeket, de hiú ábránd. Utastársaimmal átszállunk a másik kocsiba, s helyettünk jönnek újabb „ártatlan áldozatok”.

Tehát, jogunk van ahhoz, hogy utazzunk és utastársunknak is kötelessége a szerelvényen úgy utazni, hogy az minket ő ne zavarjon. Ez esetben szegény ember nem tett semmi rosszat, csak magával a jelenlétével zavarta a kényelmünket és a gyomrunkat. Mindez egy újabb kérdést vet fel bennem: Hogy juthatott le egyáltalán a metróba szerencsétlen ember? Ugyanis mostanában minden metró bejáratnál ott állnak az ellenőrök és már a vagyonőrök is. A vagyonőröknek joguk van megakadályozni az érvényes utazási okmánnyal nem rendelkezők járműre szállását, valamint feltartani a bliccelőket addig, amíg a rendőr meg nem érkezik. Feltételezzük, hogy hajléktalanunknak volt jegye, de akkor sem elégítette ki az utazási feltételekben írtakat, tehát a feltartás jogos és elvárható lett volna.

Íme, egy másik tanulságos történet:
Az utolsó buszok egyikére szállunk fel egy nagyobb baráti társasággal együtt. Születésnapot ünnepeltünk felnőtt módra. A társaságban vannak olyan „nagyfiúk”, akik rendszeres résztvevői a macskakővel történő célba dobó versenyeknek. Szóval, nem éppen a visszahúzódó, szerény, nyugodt típusú emberek közé tartoznak. A busz egyre csak kanyarog, halad úticélja felé. A sofőr nyugtalankodik, hiszen félti a busz épségét, ez esetben megjegyzem alaptalanul tette. Semmi sem történt és nem is történt volna, csupán annyi, hogy sok huszonéves vidáman, hangosan utazik egy amúgy teljesen üres tömegközlekedési eszközön. Többször kérte a hangoskodókat, feltételezem a csendesebb utazásra a „lehetne kicsit normálisabban?!” felszólítással. Közeledünk a célunk felé, megtörtént a leszállásjelzés, de a busz nem állt meg, még csak lassítani is elfelejtett. A történet elején említett „nagyfiúk” agyát elöntötte a szar, és fenyegető megjelenésüket kihasználva oda tornyosultak a vezetőfülkéhez, mondván hogy most azonnal nyissa ki az ajtókat a vezető. Mire, a munkáját végző sofőr a hangosbemondóba közölte, hogy csak a nyugatinál nyitja ki az ajtókat, ahol már várni fognak a rendőrök. Tehát, el lettünk rabolva. Hosszas huzavona, hangos szóváltás és plexi csapkodás után nagy-nehezen kinyitotta a már több perce egy helyben álló busz ajtóit.

Ez esetben a hangoskodóknak joguk volt igénybe venni a BKV szolgáltatását, mivel volt bérletük. Ugyanakkor, kötelességük lett volna úgy viselkedni, hogy ne zavarjanak senkit. (jelzem, a buszon a társaság és a buszvezető volt, senki más, de akkor is elvárható egy szint, ami ez esetben alulról lett verve). Azonban a vezetőnek nem volt joga ahhoz, hogy fogva tartsa a buszon utazókat. Ugyanakkor megértem azt is, hogy féltette a saját és a busz épségét.

Fékezhetetlen?

Azt mindenki pontosan tudja, hogy milyen jogai vannak, már az általános iskolában is ezzel jönnek a taknyos kölykök. Azt már elvétve tudjuk, hogy milyen kötelességeink vannak. Valahogy mindig mindenki a jogait akarja érvényesíteni, a kötelességet viszont megesik, hogy elsinkófálja. Mihez van joga egy buszvezetőnek, egy ellenőrnek, vagy egy mozdonyvezetőnek? Meddig mehet el? És mit van joga egyáltalán védeni?

Vegyük a következő esetet: adott egy hasonló „nagyfiú” mint azok, akik előző mesében szerepeltek. Csakhogy nekik érvényes úti okmányuk nincs. Jön egy nyüzüge, nem éppen a kiállása miatt szerethető ellenőr és merészeli kérni a jegyeket tőlük is. Természetesen nincs se jegy, se bérlet. Mit tehet szerencsétlen nyüzüge ellenőrünk? Nem sokat. Elkérheti az igazolványát a „nagyfiúnak”, aki nem fogja oda adni, hiszen nem hülye, csak gyúrós. Pontosan tudja azt, hogy az ellenőr csak közfeladatot ellátó személy, tehát nem köteles az utas átadni neki az igazolványát. Csak akkor tarthatja fel az ellenőr a „nagyfiúkat”, ha okirat hamisítás gyanúja áll fent. Bevethet cseleket, hogy kicsalja az igazolványt. Ha ez se jön be, akkor jöhet az a rész, hogy fenyegetőzik rendőrrel, vagy esetleg megpróbálkozhat azzal, hogy a többi utast maga mellé állítsa. – Utaztam olyan buszon, ahol az ellenőr izmozott, hogy addig nem megyünk sehova, amíg a delikvens át nem adja az igazolványát. A vége az lett, hogy a busz összeszedett 5 perc késést csúcsforgalomban, és végül leszállt a szabálytalankodó. Ennyi. A vagyonőrnek van arra joga egyedül, hogy feltartsa a delikvenst bliccelés esetén, amíg oda nem érnek a rendőrök. Senki másnak. Jó ez így? Nem.

Mi van akkor, ha az ellenőrt sértegetik, netalántán a testi épségét fenyegetve érzi? Vagy meghunyászkodik és behúzza fülét farkát és odébb áll, vagy megvárja, amíg ütik, hogy jogosan vissza üthessen. Ha ez megtörténik, akkor kap a nyakába egy kedves kis pert, ahol nem biztos hogy jól jár a végén.

A megoldás szikrái

Az, hogy ki hogy utazik, vagy éppen szállíttatja magát egy-egy közlekedési eszközön, eltérő. Ha megszegi az utazási feltételekben leírtakat és a normákat, jelenleg a személyzet megkötözött kezekkel nézi végig, ahogy beleröhögnek a képébe a bliccelők, ahogy nagyképűen közlik velük, hogy ne szórakozzon már ilyen pitiáner dolgokkal. Megoldásnak látszanak a kamerák a járműveken, amit az esetleges eljárásban fel tudnak használni bizonyítékként. Kérdés, hogy el jutnak-e a perig.

A másik, ígéretes kezdeményezés az ellenőröknek a korlátozott felelősségi jogkör megadása lenne. Ez alapján kötelesek lennének a fülön csípett bliccelők átadni az igazolványukat. Így csak valós adat kerülhetne az adatfelvételi lapra. A legjobb megoldás az lenne, ha egyáltalán nem kéne kitölteni ilyen adatfelvételi lapot, nem kéne azon aggódni, hogy az este melyik ellenőr orra lesz betörve, vagy melyik busz érkezik be a garázsba ablak nélkül.

Emberek! Viselkedni kéne. Ha nem hányjuk tele a vonatokat, nem firkáljuk, karcoljuk szemeteljük össze a környezetünket és csak egy kicsit lennénk becsületesebbek és kevésbé arrogánsak, akkor talán gyorsabb javulást lehetne elérni. Lenne színvonalas szolgáltatás, jogos lenne az elvárás és jogos lenne a szolgáltatásért járó követelés. De ezt nem lehet egyszerre és csak az egyik fél szándéka szerint megváltoztatni.