Közélet és Gyurcsány Ferenc, ahogy a first lady látja – exkluzív interjú Dobrev Klárával, 2. rész

„Nyissuk egybe a költségtérítéses képzést a finanszírozottal!”

Ön pénzügyjogot tanít az egyetemen, így nem állhat távol öntől a tandíj problematikája sem. Mint szakember, és mint oktató is érintett. Milyen álláspontot képvisel a kérdésben?

Egyetemi oktatóként lelkes tandíjpárti vagyok, és a legtöbb kollégám, illetve a szakmai grémiumok is azok. Nem véletlen, hogy a Rektori Konferencia is ezt az álláspontot képviseli. Nyugat-Európában a legtöbb országban van tandíj. Én két okból támogatom. Az egyik a mostani rendszernek az igazságtalansága, amit remélem, tandíj nélkül is tudunk változtatni. A diákok ötven százaléka költségtérítéses helyen tanul sok százezer forintért, a másik ötven százalék ingyen tanul állami finanszírozással. Ha megnézzük a családi hátterüket, azt látjuk, hogy ingyen tanulnak a jó családi körülmények közül érkező fiatalok, és költségtérítésesen pedig többségében azok, akiket elsőre nem vettek fel, nem volt nyelvvizsgájuk, vidékről származnak, vagy adott esetben munka mellett tudnak csak tanulni. Ez ordító igazságtalanság! Ez amiatt van, mert azt veszik fel állami finanszírozású képzésre, aki jó gimnáziumból származik, és rendelkezik legalább egy felsőfokú nyelvvizsgával. A mai közoktatási rendszerben nagyon keveseknek sikerül úgy középfokú nyelvvizsgát szerezniük, hogy nem kell a szülőknek különórákat és különtanárt fizetniük. Természetesen tisztelet a kivételnek, én is találkoztam már olyan lelkes és elhívatott pedagógussal, akinek sikerült ezt elérnie a diákjaival, de ez tényleg ritka eset. A tandíj ezt az igazságtalanságot orvosolta volna egyfelől a költségtérítéses és az államilag finanszírozott képzés egybenyitásával, másrészt a tandíjból származó magasabb tanulmányi és szociális ösztöndíjakkal.
A másik érv, ami miatt támogatom a tandíjat az, hogy a mai hazai felsőoktatási rendszer igen csekély mértékben ösztönzi teljesítményre a diákokat, és a tanárokat. Van azonban, ami változott: eddig egy minisztériumi főosztályvezető osztotta be, hogy melyik egyetem mennyi támogatáshoz juthat, most már viszont megindult egy verseny az egyetemek között a diákokért. Továbbá ma már a tanároknak is közvetlenül érdekeltek abban, hogy olyan tudást adjanak a diákoknak, amelyet hasznosítani tudnak később. Ami pedig a diákokat illeti, jó dolog egyetemistának lenni, de ne az adófizetők pénzéből legyen valaki nyolc évig az.

A tandíjat azonban igen nagy arányban utasította el a lakosság döntő hányada a március 9-ei népszavazáson.

Nagyon megdöbbentem, amikor néztem a népszavazás eredményeit, és azt láttam, hogy olyan pici szabolcsi falvak is a tandíj ellen voksoltak, ahol az elmúlt évtizedekben talán senki sem akadt, aki főiskolára vagy egyetemre ment volna! S ezzel ők arra szavaztak, hogy ők fizetik azok tandíját is, akik nem is abból a faluból származnak. Nagyon sok fontos kérdésről nem beszéltünk ezekben a vitákban.
S az sem véletlen, hogy Európában máshol nem lehet arról népszavazást rendezni, hogy akarunk-e fizetni az oktatásért! A Rektori Konferencia javaslatát tartom épp ezért életképesnek, akik azt mondják, hogy jó, ne legyen tandíj, viszont nyissuk egybe a költségtérítéses képzést a finanszírozottal, legyen ötvenezer (vagy amennyit a büdzsé megenged) állami hely, ha úgy tetszik ösztöndíj. S ezeket azok kapják meg, akik a legjobban tanulnak. Illetve emellett legyen egy hatékony szociális ösztöndíjrendszer, ami a rászorulókat felkarolja.

„Az, hogy sokan vitatnak egy döntést, nem lehet a minőség mércéje”

Más közéleti kérdés is akad, amiben ennyire határozott, részletes véleménye van? S ezeket férjével is megvitatja?

Persze, szinte mindent megbeszélünk, hisz a férjem egyben a legjobb barátom is, de a vitáink, inkább beszélgetések, természetesen nem formális keretek között zajlanak. Persze, elmondom neki a véleményem, ahogy a diákjaim is mindig arra bíztatom, hogy legyen véleményük a minket körülvevő világról, a közéletet foglalkoztató kérdésekről. Azt tartom jónak, ha az egészségügytől kezdve a gazdaságon át az oktatásig mindenről van álláspontunk, hiszen ezek közös ügyeink. A szakértők vannak birtokában a pontos számadatoknak, ám azért léteznek újságok, elemzések, hogy a laikusok is megértsék az összefüggéseket. Az egészségügyről ne csak az egészségpolitikusok beszéljenek! Minden közéleti kérdés, ha nagyon leegyszerűsítjük, alapvetően egy értékválasztásról szól, amit mindenki el tud dönteni magában. Amikor államháztartásjog szemináriumot tartok a diákjaimnak, beviszem nekik a jó vaskos költségvetési törvényt, amitől mindig megijednek. Pedig nem kell az egészet megtanulni kívülről, csak olvasni kell tudni benne. Legyünk tisztában azzal, hogy mire költjük az adófizetők pénzét, és hogyan lehetne másképp. Ilyenkor kiderül, hogy harminc embernek harminc különböző véleménye van, ahogy az országban is tízmillióféle vélemény létezik. Egy a fontos, hogy ezeket kulturált keretek között tudjuk megvitatni.

Otthon mennyire vannak terítéken ezek a közéleti kérdések?

Mi egy beszélgetős család vagyunk, állandóan beszél otthon mindenki. Ennek egyetlen korlátja csak az idő, sajnos keveset vagyunk együtt. De ahogy egy tanárnál is otthon az osztálya a téma, úgy egy politikus családjában is a napi ügyek. A költségvetés vagy az adóreform a matekházival egyenrangú téma. Ferivel hasonló az értékrendünk, mégis nagyon szeretünk vitatkozni. Egy miniszterelnöknek sok tanácsadója van, rendkívül sokan adnak neki ötleteket, azonban egy dologban magányos: egyedül neki kell meghozni a döntéseket. A döntés felelőssége és magányossága őt terheli. Előtte viszont rendkívül sok impulzus éri, adott esetben lehet, hogy éppen a Hírextrát olvassa, és ott talál egy érdekes gondolatot. Férjem ráadásul a napi információigényének 80 százalékát az internetről szerzi be. Reggel átolvassuk az összes napilapot, de ő naponta többször felmegy a világhálóra is. Vannak persze standard oldalak, amiket átfut, állampapírpiac, forintárfolyamok; jó, ha az ember miniszterelnökként tisztában van ezekkel. S igen, a számos hatás között a velem való beszélgetés is bizonyára sok mindent alakít, változtat. De hangsúlyozom, a döntést nem lehet átruházni, azt kizárólag ő hozhatja meg.
@@

Egy-egy döntésnek néha kellemetlen következményei lehetnek. A Horváth Ágnes felmentése nyomán kialakult kormányválság, vagy az elbukott népszavazás is kudarcként értékelhető. Mennyire nyomják rá ezek a hangulatot a családi légkörre?

Férjem nem tartozik azok közé, akik a családjuk hangulatát befolyásolják saját nehézségeikkel. Természetesen vannak olyan lépések, melyeken többet tépelődik, de meggyőződésem, hogy nincs olyan politikai döntés, amely az emberek száz százalékának szimpátiájával találkozna. Aki erre törekszik, ebben hisz, csalatkozni fog. Olyan döntések, amiket mindenki egyhangúlag helyesel, csak diktatúrában léteznek, és csak látszólagos népszerűséget hoznak. A demokrácia lényege, éltető ereje éppen abban rejlik, hogy tízmillió ember tízmillió érdekkel, értékkel rendelkezik. Az, hogy sokan vitatnak egy döntést, nem lehet a minőség mércéje. Sőt, ha utána három évvel az emberek 90 százaléka egyetért vele, még ez sem jelenti feltétlenül azt, hogy jó döntés született.

„Becsülöm a férjemben, hogy akkor is normális ember tudott maradni, amikor nagyon népszerű volt”

Megkerülhetetlen és sokakat foglalkoztató kérdés, hogy mi a véleménye férje politikai karrierjéről. Mit gondol, meddig lehet miniszterelnök Gyurcsány Ferenc?

Feri, amikor miniszterelnök lett, adott egy interjút, amin mindenki ledöbbent. Azt mondta, hogy egy demokráciában a demokratikus politikusok pályafutásának természetes velejárója a bukás. Van, akinél ez látványosan, van, akinél kevésbé látványosan következik be. A demokrácia egyik ismérve, hogy mindig jöhet jobb: akár saját pártjából, akár az ellenzékből. S azt hiszem, hogy ennek felismerése igencsak fontos emberi tudást jelent ahhoz, hogy ne szálljon el valaki. S e tekintetben a baloldal nagyon is demokratikus képződmény, itt nincsenek örök vezéri posztok. Itt mindenki folyamatos megméretés alatt áll: nemcsak az elnökség vagy a frakció tagjai, hanem akár egy alapszervezet vezetője is. Nem véletlenül nem alakulhatott ki ezen az oldalon az elmúlt tizenhét évben olyan helyzet, hogy valakinek örökbérlete legyen mondjuk a pártelnökségre. Az én férjem is addig lesz miniszterelnök és pártelnök, amíg a Magyar Szocialista Párt úgy gondolja, hogy vele lehet megvalósítani legjobban azt a programot, amiben hisz. Direkt nem használtam a népszerűség kifejezést, mert az nagyon erősen hit kérdése. Ki ne szeretne népszerű lenni? Maga is, nem?

Azt hiszem, igen…

Vannak azonban olyan pillanatok, amikor nem ez a legfontosabb. A gyerekeimnél könnyű lenne népszerűséget elérni: fennmaradhattok este tízig, nyugodtan lehet ebéd előtt csokoládét enni, és nem kell megcsinálni a leckét, ha fáradtak vagytok. Ha az embernek van azonban felelősségérzete, tudja, mit szabad csinálni és mit nem. Nem állítom, hogy elfogulatlan lennék, de én becsülöm a férjemben, hogy akkor is normális ember tudott maradni, amikor nagyon népszerű volt. S normális emberként viseli azt is, amikor népszerűtlen döntéseket kell hoznia, nem pedig a kibúvókat keresi.

A közvélemény szerint Gyurcsány Ferenc legfőbb riválisa Orbán Viktor. Kettejük harcáról igen sokat cikkezett már a sajtó: ön hogy látja Fidesz elnökét és ezt a rivalizálást?

Úgy gondolom, a lusta politikai elemzők számára izgalmas téma az, hogy kiből milyen miniszter, milyen államtitkár lenne, különféle variációkon gondolkoznak. Vannak olyan politológusok, akiket én csak a nemzet személyzetiseinek nevezek, hiszen nem tudnak ettől a látásmódtól elszakadni. Aki pusztán személyek rivalizálásának látja a politikát, az nézze meg azt is, hogy ki mit akar csinálni az országban. Két élesen különböző programról van szó, nem is akarom azt mondani, hogy a másiknak se lenne létjogosultsága, vagy pedig aki nem az egyiket, követi az hazaáruló. Alapos, aprólékos elemzéssel kiderülhet mindenki számára, hogy nemcsak két ember versengéséről van szó, hanem két, meghatározó kérdésekben egymásnak ellentmondó politikai programról.

Nőként mi a véleménye arról, hogy az utóbbi években igencsak eldurvult a politikai közélet kis hazánkban? Egyelőre csak verbális szinten…

Épp a napokban emeltem le a polcról Krúdy Gyula A tiszaeszlári Solymosi Eszter című könyvét, amelyben leírja, hogy milyen politikai sárdobálás zajlott az 1800-as évek végén Magyarországon. Aki kicsit beleássa magát a kor közéletébe, láthatja, hogy hát igen, mi magyarok mindig is meglehetősen vehemensen közeledtük a politikához, vehemensen tudtuk szidni a másik politikai táborhoz tartozókat. Nem is ezzel van gondom. Amikor a diákjaimnak pénzügyjogot oktatok, akkor megnézzük, hogy mit mond az adott kérdésben a konzervatív, a szociáldemokrata és a liberális gazdaságpolitika. Mind a háromnak van létjogosultsága, mind a három egy értékrend alapján dönt. Egyik sem hazaáruló és egyik sem nemzetellenes. Mindenki kiválaszthatja a neki tetszőt. Mélységesen bosszant, amikor alapjaiban kérdőjelezik meg valakinek a magyarságát, hazafiasságát, emberi tartását csak azért, mert máshogy gondolkodik bizonyos dolgokról! Saját környezetemben sem engedem meg soha, hogy hasonló módon vitatkozzanak és minősítsenek politikai ellenfeleket.

A másik, ami szorongással tölt el, az amit az utcán tapasztalunk. Bizonyára minden országban akad ezer-kétezer őrült. Csak azt kell belátnunk, hogy az antiszemitákat, a neonácikat, az erősen rasszista indíttatású cigányellenes felvonulásokat minden normális társadalmi, politikai, erkölcsi értékrenddel rendelkező embernek el kell utasítania! Irigylem a cseheket, amikor náluk neonáci felvonulás volt, az összes egyház, parlamenti párt és közjogi méltóság ott állt velük szemben és azt mondta, hogy nem! Nagyon szeretném, ha ide el tudnánk jutni. S ennek köze nincs ahhoz, hogy ki jobboldali, és ki baloldali.