Érdekes – a demokráciának már a helye se fáj

Eszik-e vagy isszák?

Van-e a polgári demokráciának alternatívája? Vannak-e posztmodern demokráciának jellegzetesen új mozzanatai? Szólt az alapkérdés, és a tanár urak megpróbáltak rá reagálni. Jellemző lehet, hogy a – sokszor széjjelhúzó – négyes fogat legfiatalabb tagja, a Védegylet közgazdásza Boda Zsolt véleménye hasonlított a legkevésbé a Jelenések könyvére, a legkevésbé derűlátók pedig a politikában megmártózottak, így Tamás Gáspár Miklós és Lányi András voltak.

Tamás Gáspár Miklós filozófus, az ATTAC Magyarország alelnöke: „A közkeletű szóhasználatban, amikor azt mondják valamire Magyarországon, és a környező, hasonlóan szerencsétlen sorsú országokban, hogy demokratikus, ezen általában valamiféle, eljárási szabályrendhez való ragaszkodást értenek. Lényegében a demokrácia szót, a klasszikus, liberális értelemben használják, ha valaki nem viselkedik demokratikusan, az azt jelenti, hogy nincs tekintettel mások véleményére, elfojtja mások egyéniségét, parancsolgat és így tovább. Jelen pillanatban, ha elfogadjuk a rendszernek a magáról adott értelmezését – amit én nem fogadok el – de ha elfogadok egy pillanatig, akkor ez egy vegyes rendszer, ami liberális és demokratikus elemekből áll. A jelenlegi rendszerben a demokratikus elemek gyöngébbek.

Arisztotelész azt mondta – a rá jellemző brutális egyenességgel – hogy a demokrácia a szegények uralma a gazdagok fölött. Ez azt jelenti, hogy a gazdaságilag, szociálisan, szimbolikusan erősek, nincsenek informális erejüknél fogva eleve hatalmon a demokratikus rendszerben. A jelenkori, kelet-közép-európai rendszerekben még csak azt sem mondhatjuk el, hogy a jelentős gazdasági, szociális és kulturális erővel nem rendelkező csoportok egyáltalán képviselve lennének a politikai rendszerben. Formális értelemben sem, ugyanis nincsenek olyan pártok a parlamentben melyek a lakosság tőkével nem rendelkező részének az érdekeit képviselnék. Csak polgári pártok vannak, amelyek különféle értelmezésben, különféle praktikákban és különböző hagyomány folytatásával. A döntő hatalmi kérdésekben, az egyenlőség, alárendeltség, a kulturális hatalom tekintetében, a lakosság felső ötödének érdekét képviselik. Természetesen kompromisszumot kell kötniük az alsó négyötöddel, különben elsodorná őket a néplázadás. De tény az, hogy még csak képviselete sincsen a tőke és hatalom nélküli dolgozóknak, az állástalan proletároknak, és azoknak teljesen kiestek a jelenlegi tőkés rendszerből – márpedig nagyon sokan vannak. Még képviseletük sincsen, nemhogy hatalmuk lenne! A képviselet önmagában nem hatalom.

Továbbmegyek, a népakarat szimbolikus képviselete is korlátozva van. Az egyik legfontosabb korlátozás, ami ezt korlátozza az nem más mint, a független jegybank. Az a népképviselet akaratától függetlenül, dönthet gazdasági kérdésekben, járhat el önállóan, anélkül, hogy elszámoltatható volna. Még tovább megyek, a Magyar Nemzeti Bank hatalma is korlátozva van, mert alapvetően az Európai Központi Bank az, amelyik a legfontosabb monetáris döntéseket meghozza. Ha belépünk az euró-övezetbe – én remélem ez még később lesz, mint ahogy tervezik – ez természetesen még súlyosabb lesz. Nem csak hogy, a népakarat, csak szimbolikusan és korlátozottan érvényesül, a hagyományos formája is korlátozás alá esik. Lehet még rosszabb is. A demokrácia, igazi, tartalmi felélesztése ebben a rendszerben láthatólag lehetetlenné vált, azért mert láthatólag senki nem hisz már abban, hogy a közvetett képviseleti demokrácia, alkotmány és egyebek által korlátozott rendszere, a fékek és ellensúlyok szokásos rendszerével akár a személyi szabadságot, akár a népnek az állam feletti hatalmát meg tudná adni, ebben jóformán senki sem hisz. Bevallom önöknek, hogy én sem.”

Lánczi András Közgazdaság-tudományi Egyetem Politikatudományi Tanszékének tanszékvezetője: „A demokráciára nem lehet érettnek lenni. Nem hiszek abban, hogy van egy mérce, és ha valaki felnőtt ahhoz, akkor fusson neki. Mi nevezek én demokráciának? Én elfogadom – mások nyomán – hogy két dolog fontos alapvetően a demokráciában, az egyik, hogy működjön a többségi elve – ez nagyon is működik nálunk – a másik, az a joguralommal függ össze. A joguralom, az nem azonos a jogállammal. A joguralomban benne vannak morális normák is, aminek a pozitív joggal együtt kéne kiadnia valamit, amit demokratikus politikai kultúrának nevezünk. Ez a része Magyarországon katasztrofális. Nagyon messze vagyunk attól, hogy sötétben is megtegyünk valamit, amikor senki sem lát, és csak azért kövessünk valamit, mert norma. Ehhez kapcsolódik az, amit én harmadik problémának látok, ez pedig a morális egyenlőségnek a kérdése, a demokráciának valamennyire az egyenlőségen kéne alapulnia, márpedig Magyarországon kialakult egy olyan politikai mező, amelyben mind a két fél saját okaira hivatkozva, képtelen, nem akarja, elutasítja, hogy a másik felet vele morálisan egyenlőnek tartsa. A jelenlegi kormányon lévők úgy gondolják, ellenfeleik maradiak, fasiszták, én nem tudom, mit szoktak még mondani, tehát nekik nem lehet átengedni a hatalmat semmilyen körülmények között, és minden ennek rendelődik alá. A másik oldalon, még mindig az antikommunizmus működik, és ez nem engedi, hogy morálisan egyenlő félnek tekintse a posztkommunista erőket. Márpedig morális egyenlőtlenségben nincsen demokrácia, mert a joguralmat erősen korlátozza.”

Lányi András egyetemi tanár, a Duna Charta, a Védegylet az Élőlánc Magyarországért alapító tagja: „Próbálok vigasztaló lenni, a demokrácia másutt is válságban van, nem csak Magyarországon. Sőt, sokak szerint már rég el is múlt, már a helye se fáj. Tessék tudomásul venni, hogy az emberiség történetében a demokrácia mindig átmeneti állapot volt. Már Platón az Államban gyanakszik erről, hogy a demokrácia igen könnyen adja át a helyét az oligarchiának vagy a türannisz uralmának. Az újkori demokrácia története is mutatja ennek az átmenetiségnek a jeleit. Én demokráciának azt a helyzetet nevezem, amikor közügyek intézésében a teljes jogú tagjai a politikai közösségnek egyenlőként vesznek részt. Addig van demokrácia, amíg ez így van. Száraz leszek mint egy kétszersült, és felsorolom a feltételeit. Feltétele, hogy legyen konszenzus a társadalomban. Csak ott fogja elviselni a kisebbség a többség akaratát, ahol valami teljes szakadékszerűség nem választja el őket, ahol legalább abban egyet tudnak érteni, hogy miben nem értenek egyet. Addig van demokrácia, amíg van középosztály, azaz anyagilag független emberek, akik igénylik a közügyekben való részvételt, sőt képesek a közügyekben kompetens módon részt venni. A harmadik feltétel: azért képesek a közügyekben kompetens módon részt venni, mert őrzik a sikeres közös, érdekörvényesítés hagyományát. Ha őriz valaki ilyet, akkor kérem hozza ki, mert ez valóban rossz hír a magyar demokrácia szempontjából.”

Boda Zsolt a Védegylet alapító tagja, közgazdász: „Én juszt is azt mondom, van demokrácia. Ha ma nincs demokrácia, akkor soha se volt a világban. Azt lehet mondani, hogy nincsen eléggé. Ma sincs eléggé, Magyarországon sincs eléggé, sose volt eléggé. A demokrácia nem csak egy intézményrendszer, hanem tartalom, nagyon szubsztantív elvek és értékek, melyekről mondhatjuk, hogy nem valósulnak meg teljesen, és sok problémája van. Szerintem ez is egyfajta demokrácia, de vannak demoktratikusabb demokráciák is.”

Hovatovább?

Lányi András próbálta felvázolni a menekülési utat: „Megkerülhetetlen, és fontos kimondani, hogy mi köze az ökopolitikának a demokráciához. Az ökopolitika nem annyira tartalom, mint amennyire forma. Nem új tematika, hogy mit kell most megvédenünk, hanem szükségszerűen jár vele egy döntéshozatali mód. Az ökológiai politkia egy humanitárius, közösségelvű politika, mely a személyes részvételen alapuló döntéseket preferálja. Jó okunk van azt gondolni, hogy egy autonóm közösség fenntarthatóbb, felelős döntéseket nagyobb valószínűséggel hoz, mint egy univerzális összefüggések alapján, személytelen hálózatokban döntő mechanizmus.”
@@

Avanti popolo!

„A populizmus elitellensséget jelent. Az eredete – mint annyi mindennek Roussseau-nál taláható, aki, Polányi Károly hallhatatlan esszéjének tanúsága szerint felfedezte a népet. Valóban az volt a vélemény, hogy a nép szemben az arisztokráciával, a kifinomult értelmiséggel és a polgársággal szemben felsőbbrendű létformát valósít meg, ugyanígy a premodern társadalmak lakói a munkamegosztás és magántulajdon által tönkretett emberekkel szemben. Ez a populizmus eredete. A magyarországi „propagandamédiákok” másképp használják ezt a fogalmat. Minden osztálytársadalomban feladta az uralkodó osztályoknak, hogy a mindenkori többséget meggyőzze, hogy érdeke egybe esik az uralkodó kisebbség érdekével, amelyet különböző módokon oldanak meg. Nálunk egy rendkívül tökéletlen és ostobácska megoldási javaslat, ha valaki a nép óhajaira hivatkozik akkor azt populistának nevezték, és megpróbálják ezáltal kigolliózni a klubból. Azt mondják, hogy nép inkompetens, nem tudja megítélni a saját érdekeit, szemben a közgazdasági és adminisztrációs szakemberek, az alkotmányjogászok és az olyan tojásfejűek mint én, azok viszont jobban tudják a tutit, és akinek ez nem tetszik, az populista marha. Ez a fajta propaganda demokratikus szemszögből nézve megvetendő, elvetendő és rosszindulatú.” – Válaszolt Tamás Gáspár Miklós a populizmus mibenlétét firtató nézői kérdésre.

Belépsz-e vagy?

Elek István – aki ezúttal a hóhérkodó akasztott hálás szerepét magára öltve, a padsorokban foglalt helyet – azt érdeklődte, hogy a vita résztvevői saját demokráciaeszményükhöz képest, miben tartják eltérőnek a jelenlegi „létező demokráciát”, és ez a különbség milyen cselekvést tart szerintük szükségesnek. Tamás Gáspár Miklós érezve magát a kérdéssel megcélzottnak, magához ragadta a mikrofont: „Ha azt kérdezed Pistám, hogy belépek-e az itt körvonalazódó, új politikai szervezetbe… Tehát ha politikai színvallásra kéred a jelenlévőket, én ettől, mint tudod, nem szoktam tartózkodni, most sem fogok. Nem biztos, hogy ilyen módon méltányos nyíltan megkérdezni emberektől, akik nem erre készültek. Nem kívánom kikerülni az egyszerű kérdésedre az egyszerű választ: Én aztán nem! Mit gondolok a politikai szereplőkről, akik el fogják dönteni a dolgokat? Senkinek nem ajánlom, hogy bárkire szavazzon, aki egyszer benne volt a parlamentben, rám se. A bizalmatlanságom elég nagyfokú, elég sok variánst lejátszottak már, és a siker nem látszik. Konkrétan, sikerült-e az igen nagymértékű kiszolgáltatottságot, nyomort, reménytelenséget és kilátástalanságot – ennek az okai gazdaságiak és szociálisak – az ebből következő társadalmi patológiákat, kirekesztéseket és egyebeket megszüntetni? Én nem látok jelen pillanatban, a hivatalos politikában olyan programokat, amelyek olyan nagy mértékben különböznének egymástól.

El tudom képzelni, hogy a következő kormányzat óvatosabb lesz, ugyanannak a politikának a képviseletében, amit eddig is láttunk. Orbán Viktor, valószínűleg hazánk következő miniszterelnöke – vagy mi – feltehetőleg, lesz annyi esze, hogy a legbizalmasabb körben sem fogja azt mondani, hogy most be fogjuk csapni a választókat. Ő ilyet nem fog mondani, a hitvesi ágyban sem, ott is van magnetofon. Soha, senki nem fogja leleplezni, és miután hatalomra fog jutni, akkor is azt fogja mondani, hogy nem változtatott semmit azon amit mondott, és igaza is lesz, mert nem mond semmit.”

Mit lehetne tenni?

Boda Zsolt azt hiányolta, hogy nem tudunk élni a demokráciával: „Ami az én szívfájdalmam, hogy másfél éve kiköltöztem egy ezer fős kis faluba, ahol velem együtt van harminc fő, aki akar csinálni valamit, és egyáltalán érdeklődik. Nekem ez a bajom. Ha egy varázspálcával legyinthetnék, akkor az ezer emberből hatszázat aktivitásra bírnék. Ugyanígy Magyarországon is. Párt értelmiségi politizál, és megpróbáljuk a népet képviselni, és a nép jó esetben, néha elmegy szavazni. Az lenne a jó, ha mindenki hozzászólna, érdeklődne, tiltakozna, aláírna meg szavazna, alakítana, egyesületet bejegyeztetne, meg jönne velünk temetőt tisztítani, meg az iskolának kerítést állítani… Ha lenne a már említett varázspálcám, én azért legyintenék vele, hogy legyen egy párt, ami betör a parlamentbe és felkavarja ezt az állóvizet. Bebizonyítja a jelenlegi politikai elitnek, bebizonyítja, hogy az elég magas, öt százalékos bejutási küszöbbel körbebástyázott Parlamentbe is be tud törni, egy olyan párt, amelyik elvi politizálást folytat.”

Lányi András felvázolta körülményeinket, majd az aktív pártmunka élményeivel riogatta a nagyérdeműt: A magyar rendszerváltozás egy kicsit rosszabbul sikerült, mint bármelyik másik. Ez nem valamiféle nemzeti fátum. Amennyivel a Kádár-rendszer elfogadottabb volt, a többinél, annyival simábban történ azoknak a struktúráknak az átmentése az új világba. A több párt beült az egypárti struktúrába, és kialakult valamiféle váltógazdaság. Egy biztos, hogy a távolság a társadalom, civil társadalom és a közhatalmi intézmények között mit sem csökkent, vagy nem csökkent eléggé. Az is bizonyos, hogy a tulajdon, az a bizonyos eredeti tőke nem a piacon halmozódott fel – nem fordult elő piaci verseny a magyarországi szereplők között – hanem a minisztériumok előszobájában. Úgy is viselkedik, és úgy is fog viselkedni. A harmadik, sajátos vonása a rendszerváltozásnak, hogy a rendszerváltó elit olyan tévhiedelmekkel vágott neki az újnak, amelyeket olvasmányélményeinkből, szüleink elbeszéléséből ismertünk. Verne Gyula Tizenöt éves kapitány című regényében, már nagyon mélyen bent járnak Afrikában, amikor rájönnek, hogy nem Dél-Amerikában vannak, és akkor már késő, mert eladják őket rabszolgának. A rendszerváltó nagy pártoknak – amelyek csupa tisztességes, derék emberből álltak, többnyire – ez volt a végzete. Ez amortizálta le őket a végtelenségig. Ez a politikai helyzet. Itt egy aprómunka fog következni, amit nem a pártok fognak elvégezni. A civil társadalom önszerveződése nélkül nincsen semmi.

Mi, akik 2006-ban Élőlánc Magyarországért néven egy pártot alapítottunk, ökopártot alapítottunk. Ez lényegesen különbözik általában attól, amit egy párttól el szoktak várni. Úgy véljük, hogy a pártként való önazonosítás nélkülözhetetlen ahhoz, hogy komolyan vegyenek, de tudtuk, hogy mi nem fogunk törvényeket alkotni. Viszont az így kivívott – soha többet! – pozíció alkalmas volt arra, hogy elkezdjünk betölteni egy közéleti szerepet, és itt úgy érzem, hogy hasznosak lehettünk. Amikor a helyi autonómiák védelme, a közjavak és közszolgáltatások megőrzése, a globalizációval való szuverénebb és kritikusabb viszony a fő politikai kislyuk, akkor szerintem nem beszűkültség azt mondani, hogy ezekre az ökopolitikai válasz az autentikus. Mi ennek a nyilvános képviseletével foglalkozunk – főleg a két választás között – és nem okvetlen a választási szituációban, amit mondhatnám szükséges rossznak tartunk. Ez így tűrhetően népszerű. Engem naponta veregetnek vállon, hogy figyeljük mit csinálnak, nagyon szeretjük a zöldeket, meg minden. Eleinte visszakérdeztem, hogy felírhatnám a címét, nagy szükségünk lenne egy kis segítségre, erre azt a választ kaptam, hogy „Nem képzeli? Nekünk arra nincsen időnk, nincsen erőnk, de nagyon szeretjük nézni.” A másik maga a választási helyzet volt, amikor álltam a Ferenciek terén és árusítottam az Élőlánc Magyarországért nevű ökopártot. Odajön hozzám egy néni – ugye most egyharmadon állnak, akik egy új, a jelenlegitől különböző politikai pártot szeretnének, de ez ne tévesszen meg senkit – azt mondja nekem, hogy „Én zöld vagyok, ott voltam a Duna-tüntetésen is, veletek vagyok lélekben, de azt ugye megérti fiatalember, hogy most mindenkinek az MSZP-re kell szavazni, különben visszajön a Fidesz!” Megköszöntem, arrébb mentem. Aztán odajött hozzám, egy utcai zenész aki addig is ott tilinkózott mögöttem sujtásos magyar attilában, megveregette a vállam és azt mondta: „Látom mit csináltok, nagyon klassz amit csináltok. Győzni fogunk és elküldjük az anyjukba, ezeket a kommunista zsidókat!” Neki is megköszöntem, árultam tovább az ökopártot és nem jutottunk be a parlamentbe. Hasonló jó szórakozást kívánok mindenkinek!